Maciej Kisilowski–Anna Wojciuk

A Rubicon-csapda

Az ellenzék Lengyelországban és Magyarországon

  • Maciej Kisilowski
  • Anna Wojciuk
  • 2019.10.12 11:09

Publicisztika

Úgy tűnik, a nehezen megszerzett szabadság 25 éve után a lengyel politikai és szellemi elit úgy döntött, veszni hagyja a lengyelországi demokratikus rendszer fenntartásának utolsó esélyét. Ha a lengyelek nem ocsúdnak fel, s az október 13-ára kiírt általános parlamenti választáson a megúszásra játszanak, az autoriter rendszer – úgy, ahogy Magyarországon – nemzedékekre gyökeret fog verni.

A felelősséget ezért az erkölcsi, civilizációs és nemzeti katasztrófáért nem lehet sem idegen megszállásra, sem valamiféle válságra, még kevésbé a lengyelek tömegeit hatalmába kerítő „végzetes káprázatra” hárítani. Az európai parlamenti választáson az ellenzéki pártok lényegében döntetlenre hozták a Jog és Igazságossággal (PiS) szembeni meccset, 44,53 százalékot értek el 45,38-dal szemben. Jóllehet szinte az egész államapparátus a kormánypárt választási kampányát szolgálta ki, az ellenzék hajszálnyi távolságra van attól, hogy megállítsa a demokrácia 2015-ben megkezdett alkotmányos átszabását választási autoritarizmussá.

 

Önpusztítás szabad akaratból

Vagy inkább hajszálnyira volt tőle. Hiszen június óta a lengyel ellenzék a szemünk láttára forgácsolódik szét. Ahelyett, hogy egyetlen koalíciót állítana, mely a demokratikus, Európa iránt elkötelezett Lengyelországot, a lengyelek sokféleségét és a jogállam és az önkormányzatiság iránti elkötelezettségüket jeleníti meg, az ellenzék négy tömböcskében áll rajthoz.

Az ellenzék vezetői sajátos helyzetben találták magukat, amit Rubicon-csapdának nevezhetünk. Ez akkor áll elő, miután több választható cselekvési lehetőséget hosszasan mérlegelve az egyik mellett elkötelezzük magunkat – miután átlépjük a Rubicont. Ilyenkor gyakran csőlátás lesz úrrá a döntéshozón: aránytalanul sok olyan információt enged a tudatába, amelyek alátámasztják a már meghozott döntés helyességét, és kizárja azokat a tényeket, amelyek megkérdőjelezik az észszerűségét. Ezt a pszichológiai mechanizmust, a „megvalósítási elfogultságot” sok rossz választás mögött felfedezhetjük – az I. világháború kirobbanása előtt éppúgy ez kövezte ki az utat, mint a 2003-as iraki invázió esetében. Jellemzője, hogy a katasztrófa közeledtével csak erősödik a döntéshozóban a meggyőződés arról, hogy az egyetlen jó utat választotta.

A magyar olvasónak éppenséggel nem kell megvilágítani a lengyel politikusok rövidlátásának következményeit. De számos más ország példája és az autoriter rezsimeket vizsgáló legkiválóbb kutatók eredményei is azt támasztják alá, hogy a lengyel ellenzék egyetlen esélye az, ha közös, meggyőző alternatívát javasol a PiS állampárti konglomerátumával szemben. Sem nem baloldalit, sem nem liberálisat, sem nem konzervatívat, hanem egyszerűen demokratikusat. Ez történt Lengyelországban 1989-ben. Ez történt tavaly februárban Hódmezővásárhelyen, ahol Márki-Zay Péter győzelmét az tette lehetővé, hogy a liberálisok és a szocialisták megállapodtak a szélsőjobboldali, antiszemita Jobbikkal. Vagy Törökországban az alkotmánymódosításokról szóló s Erdoğan túlhatalmát kiterjesztő 2017-es népszavazás után, amikor a szekuláris Republikánusok szövetséget kötöttek az ultraiszlamista Szaadet párttal. Más mellett ez az együttműködés tette lehetővé, hogy Ekrem İmamoğlu megnyerje az isztambuli főpolgármester-választást. Ez történt Venezuelában is, amikor a Demokratikus Egység Kerekasztala (MUD) győzött a 2015-ös parlamenti választáson.

Ám a megszilárdult autoriter rezsimekben sajnálatos módon az ellenzék győzelme sem vezet szükségszerűen a rendszer megváltoztatásához. Törökországban Erdoğan csapata már hozzálátott az ellenzéki polgármesterek meggyengítéséhez, amikor pár hete megfosztott tisztségétől három, a kurdbarát Népi Demokratikus Párt (HDP) kötelékébe tartozó településvezetőt. Venezuelában pedig Maduro elnök az ellenzéki választási győzelem után új, alternatív parlamentet hívott össze.

A varsói elit túlnyomó többsége még mindig nem hiszi el, hogy a lengyel demokráciára halálos veszély leselkedik, s hogy ezért az összehasonlítás Törökországgal vagy Venezuelával csöppet sem légből kapott. Ez nagy baj. A kitűnő politikatudós, Adam Przeworski, a New York University professzora már a 90-es években arról írt, hogy a közép-európai írástudók hajlamosak lekezelni „Latin-Amerikát” és más, közepesen fejlett államokat, abban a meggyőződésben, hogy a mi országainkat különleges kötelékek fűzik Európához. Az igazság ezzel szemben az, hogy demokratikus hagyományaink riasztóan soványak.

Hugo Chávez 1999-ben vette át a hatalmat – Venezuela ekkor már négy évtizede alkotmányos demokrácia volt. Ezzel szemben a lengyel történelemben 1991 előtt mindösszesen két alkalommal tartottak szabad parlamenti választást, 1919-ben és 1922-ben; a második után létrejött kormányt pedig államcsínnyel döntötte meg Józef Piłsudski marsall. Az 1989 utáni lengyel demokráciának nagy segítséget jelentett az uniós tagság ígérete, de a lengyelek már egy évvel az után autoriter pártokkal kezdtek kísérletezni, hogy az ígéret 2004-ben valóra vált, s így a csatlakozás répája is eltűnt az orruk elől. Hasonló állítást tehetünk Magyarországról is. Nézzünk szembe az igazsággal: abból a tizenöt évből, amit az európai értékekkel a kapcsolatát mindinkább elveszítő Magyarország az unió tagjaként töltött el, az „illiberális demokrácia” korszaka immár a nagyobbik rész.

 

Borúföld választási dilemmája

A lengyeleknek – akik a magyarországi történésekkel nincsenek pontosan tisztában – a következő gondolatkísérletet szoktuk ajánlani. Egy kis időre felejtsd el, hogy Lengyelországról beszélünk, tedd félre minden róla szóló képzetedet és mítoszodat. Képzeld el, hogy Borúföldről érkezik hozzád látogatóba régi jó ismerősöd. Borúföld valahol a demokratikus világ peremén pergeti napjait. Ez az ismerős arról mesél, hogy hazájában már négy éve szisztematikusan és nyíltan lábbal tiporják az alkotmányt, s ezt tudják és megerősítik a nemzetközi intézmények is. Beszámol arról is, hogy az alkotmánybíróságot és a bírákat kinevező országos testületet elfoglalta a kormánypárt. A független bírákat folyamatosan zaklatják, gyanús körülmények között és mondvacsinált indokokkal tartóztatnak le ellenzéki politikusokat, az ellenzékhez kötődő közhivatalnokokat és üzletembereket. A kormány kertelés nélkül beszél arról, hogy a következő ciklusában átveszi a még független médiumokat, és megfosztja az önkormányzatokat minden fontos hatáskörüktől. Szomorú barátunk elmeséli azt az esetet is, amikor fékevesztett nacionalisták bandája brutálisan megtámadott egy törvényes demonstrációt – a támadás azután következett be, hogy hónapokon át uszítottak állampolgárok csoportjai ellen. A kormány nyíltan ignorálja a bíróságok egyes ítéleteit, és a kormánypárt vezére olyan alkotmánymódosítás után sóvárog, amely az „igazi demokráciát” hozza majd el. Az ügyészség pedig nem hajlandó a kormány számára kellemetlen ügyekkel foglalkozni. Borúföldi ismerősünk azzal fejezi be beszámolóját, hogy egy már elfogadott törvénymódosítás szerint a következő választás után a kormánypárt teljes ellenőrzés alá vonja az országos választási bizottságot.

Nos, vajon a borúföldi ellenzéknek együtt vagy külön kell nekivágnia ennek a választásnak? Vajon most jött-e el az ideje annak, hogy a baloldal meghirdesse progresszív „maximális programját”, a liberálisok visszatérjenek Hayek eszméihez, a konzervatívok pedig a függetlenség melletti kiállást helyezzék tevékenységük centrumába?

 

A választás nem elég

A lengyel különlegességbe vetett általános hitet egy sereg olyan mítosz táplálja, melyek az autoriter rendszerek kialakulásáról és bukásáról szólnak. E képzetek virulensek a jobboldali elit körében is – a PiS-ből kiábrándultak között csakúgy, mint azok soraiban, akik a hűséget hivatalosan még nem mondták fel, de magánbeszélgetésekben már nem leplezik aggodalmaikat.

Az egyik ilyen mítosz szerint a kormányt mindaddig le lehet váltani, amíg vannak választások. Miközben a mai autoriter rendszerek többsége rendszeresen tart választást! Ismét Adam Przeworskihoz fordulunk: ő úgy véli, a demokrácia ismérve nem az, hogy választásokat tartanak, hanem az, hogy a kormányzó pártnak reális esélye van ezeken veszíteni. A demokrácia rendkívül törékeny rendszer, melynek az alapja az, hogy a mindenkori kormányerők hajlandók a hatalom békés átadására – készek elfogadni a vereséget és az ezzel járó önkorlátozást. Minden kormányt megkísért az, hogy az állam eszközeit saját politikai céljaira használja: ezt a PiS 1989 óta nem tapasztalt mértékben műveli. Az autoritárius kormányzás paradoxona az, hogy csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy valamely erő bevezeti, amikor már késő. Jarosław Kaczyński viszont szokatlanul őszinte, és nyíltan arról beszél, hogy a Magyarországon és Törökországban kipróbált megoldásokat alkalmazná nálunk is.

A következő mítosz az, hogy a PiS úgysem éli túl a válságot: „ahogy elfogy a pénz, az emberek elkergetik őket”. Szinte hihetetlen, hogy hány hozzáértő ült fel ennek az okoskodásnak, amelynek semmiféle tudományos alapja nincs. A 30-as évek óta tudjuk, hogy a válság erősíti a populizmust és hizlalja a szélsőjobbot. Válság idején a legkönnyebb konstruált ellenségekre uszítani az embereket, és rendkívüli felhatalmazásokra szert tenni, melyekbe beletartozik az erőszak használatának igazolása és megkönnyítése is. Autoriter rendszerek éppúgy ki tudnak alakulni válság idején, mint virágzó gazdaságban. A lényeg az, hogy képesek átvészelni a kríziseket: lásd a Maduro-klikk ellenálló képességét Venezuelában vagy Erdoğan rezsimjének szívósságát. A mi hazai gyártású autoritarizmusunk is túlélte a válságot a 30-as években.

A válsággal szembeni védettség jelentős részben abból fakad, hogy az autoriter politikus nagy elszántsággal törekszik a gyors hatalomátvételre a gazdasági élet felett. Az egyes gazdasági ágazatok „repolonizációjáról” vagy a „vállalkozó államról” harsogott jelszavak, hangozzanak bármily csábítóan is, az autoritárius gyakorlatban – Magyar Bálint terminológiája szerint – a maffiaállamban végződnek, melyben a gazdaságot a kormányhoz kötődő oligarchák tartják a markukban. A maffiák pedig a szegénységben is virágoznak, sőt, akkor virágoznak csak igazán.

S végül szólnunk kell arról a mítoszról is, mely szerint szélsőséges helyzetben megmentésünkre sereglenek majd az uniós intézmények. Azt, hogy e remények mennyire megalapozatlanok, épp Magyarország esete mutatja meg. A múlt hónapban Orbán Bálványoson már a következő 15 év kormányzásáról szőtte terveit, s arról is beszélt, hogy az egyéni szabadságjogok soha nem keresztezhetik a közösség érdekeit. A magyar kormányfő tehát elveti a szabadság, az egyenlőség, a demokrácia és a jogállam elveit – melyek történetesen az Európai Unió hivatalos alapzatát adják. Ennek ellenére az Európai Tanács kilenc hosszú éve képtelen akár csak annak a kimondására – az alapszerződés híres 7. cikkének megfelelően –, hogy Magyarországon fennáll ezen értékek megsértésének veszélye.

 

Még nem késő

Steven Levitsky és Daniel Ziblatt tavaly ki­adott átfogó tanulmányukban, A demokráciák halála c. könyvben arra a következtetésre jutnak, hogy normális körülmények között a demokrácia mellett elkötelezett, ám különböző ideológiájú pártok egységfrontja frusztrálhatja a választókat. Ám rendkívüli helyzetekben – érvel a Harvard két politikatudós professzora – a pártvezetőknek a demokráciát és az államot a párt fölé kell helyezniük, és el kell magyarázniuk a választóknak, hogy mi is a küzdelem tétje.

Más, a Lengyelországéhoz hasonló útra lépett országok tapasztalatai azt mutatják, hogy a nacionalista autoritarizmus nem tűri sem a gazdasági szolidaritás és az emberi jogok baloldali posztulátumait, sem az állampolgári jogokat és az emberi vállalkozókedvet kiteljesedni engedő elveket, melyek a liberálisok szívéhez állnak közel. Az ilyen rezsimben nincs helye az önkormányzatiságnak és a „tájhazák” tiszteletének, ami a parasztpártok fókuszában áll, sem a konzervatív pártprogramok alapjául szolgáló jogállamiságnak és intézményi stabilitásnak, s végképp szóba sem jöhet a szigorúbb állampolgári kontroll a hatalom felett – ami a közvetlen demokráciát hirdető új mozgalmak szívügye.

Tapintatból ne faggassuk arról magyar liberális barátainkat, hogy – az autoritárius oligarchiában és a szünet nélküli ellenzéki konfliktusokkal elvesztegetett évtized után – hogyan néznek a gyermekeik szemébe. Reménykedjünk abban, hogy a lengyel demokraták tanulnak mások hibájából, és visszalépnek a Rubiconon. Ha ez mégsem történik meg, úgy – Magyarországhoz hasonlóan – saját akaratunkból visszatérünk abba az autoriter ketrecbe, amelyből 1989-ben csodával határos módon kiszabadultunk.

(Ford.: B. Harangozó Aranka)

Maciej Kisilowski jogtudós a CEU-n, Anna Wojciuk politikatudós az Uniwersytet Warszawskin. Cikkük a Gazeta Wyborczában megjelent írásuknak a Narancs számára átdolgozott változata.

Neked ajánljuk