Publicisztika

A magyar belpolitikának, minden látszat és kamutéma ellenére (ügynökügyek, újraszámlálás stb.), manapság is vannak lényegi kérdései. Például az, hogy az alapvetően kapitalizmuspárti MSZP maga mellett tudja-e tartani a hajdani iparövezetek szavazóit, vagy elveszíti őket (mondjuk egy ma még nem létező szélsőjobb erő javára). Vagy az, hogy az elmúlt tizenkét évben többféle alakzatban is próbálkozó jobboldal további sorsa miként alakul. Ezen belül: mi lesz a Fidesszel?

Meglehet, bizarrnak tűnik a feltételezés, de több tízezer honfitársunk egyik legfőbb szórakozása továbbra is a magyar futballnak nevezett, kicsit morbid, kicsit meg komikus vetélkedő, melyet éppen ezért (legalábbis hasznos fikció gyanánt) illik komolyan venni. Ebből a szempontból kifejezetten tanulságos (más szempontból röhejes és szánalmas) mindaz, ami a 2002-2003-as bajnokság prológjaként megtörténhetett. Hogy semmi sem úgy van, mint lennie kéne, s nem is az, aminek látszik - már magától értetődő tény az avatott megfigyelők számára. Mondhatni: ezt az előzetes tudást (úgy is mint a predikciót gyengítő irracionális koefficienst) beépítik a magyarfocival kapcsolatos számításaikba, mindhiába. A magyarfociban az élet a maga imaginárius teljességében mutatkozik meg, minden megtörténik, amire csak egy kis valószínűség mutatkozik, néha az is, ami a jelenleg egyedül érvényes fizikai világképünk szerint egyelőre teljesen lehetetlen.

Azt mondja a Magyar Nemzet hétfői számában Mendreczky Károly, a Magyar Televízió frissen le-, illetőleg felmondott, esetleg kirúgott (hogy pontosan mi történhetett vele, erről még lesz szó) (ex)elnöke, hogy a nagymértékű pszichológiai nyomás miatt döntött úgy, feláll székéből; Kovács és Lendvai egyfolytában nyomasztotta őt, a végén biztos már velük álmodott, például azt, hogy Kovács bejelentkezett interjúra, de először is késett másfél órát, és addig, hogy ne legyen adásszünet, neki, Mendreczkynek kellett élő, egyenes adásban egy különösen nehéz Paganini-scherzót eljátszania, pedig nem is tud hegedülni, és amikor megjött Kovács, az se volt sokkal jobb, csapzott volt, és kicsit kapatos, lukacsos tefuatlétát viselt, egy üveg kőbányaival hadonászott, és arra kényszerítette őt, hogy a kamerák előtt együtt elénekeljék a Guantanamerát meg az Avanti Poppolót, szóval ilyenek, egyszerűen még álmában sem tudott szabadulni tőlük. És nem bírta tovább. A végkielégítésének összegét (huszonnyolcmillió-nyolcszázezer forint) firtató kérdésre Mendreczky nem ad egyenes választ, de ennyi vagy annyi, szögezi le, joggal üti a markát, "a húszéves munkaviszonyhoz, illetve a betöltött pozícióhoz képest nem magas az összeg, ami jár nekem".

Anélkül, hogy egyetlen szereplőt is megemlítenék a Magyar Narancsban ki nem bontakozott vitából - pillanatnyi politikai helyzetünk egyik vonatkozását elemezte, személyvédelmezőleg, egyik legkitűnőbb, általam is kivételesnek értékelt prózaírónk, szólt ellene finoman egyik kiváló filozófus-esztéta-kritikusunk -, anélkül, mondom, hogy egyetlen szereplőt is megemlítenék... Merthogy ilyenbe az alábbiak alapján nem bocsátkoznék.

2002.

Az államfő október 20-ra kiírta a helyhatósági választásokat. Most már csak a biztonságos, zökkenőmentes lebonyolítás feltételeit kell megteremteni az illetékeseknek, ami, meglehet, nem is lesz olyan egyszerű feladat.

Bárki mérget vehetett rá, hogy egy-két-három hónappal a szlovákiai választások előtt megkerül a tékozló fiú, Ivan Lexa, a majd kétmázsás volt titkosszolgálati főnök, aki több mint két éve lépett olajra. Azok nyertek, akik a két hónapot és Dél-Afrikát tippelték. Pozsonyi jól értesült körök korábban azt terjesztették, Lexa Lukasenko vendégszeretetét élvezi egy minszki milliomosnegyedben, a hatóságok azonban régen tudták, hol bujkál a legkeresettebb szlovák ember (ekkora testet nehéz elrejteni). Elfuserált hamis útlevelet használt a mindenhol hájjal megkent titkos szolga - ennyire hülye egy állami bűnöző.

ANarancs nemrégiben hosszú cikket közölt arról, hogy az európai jogszabályok magyarra fordítása közben bizonyos nehézségek mutatkoznak. Szűkre szabott költségvetési keret, alulképzett fordítók, túl sok szöveg, némi mutyizás. A kérdés mindazonáltal nem tűnik túl fontosnak: mintha az Európai Közösség dokumentumaiban, az országjelentésekben, a bizottság szakmai anyagaiban jelentéktelen értelmezési nehézségekről lenne szó.

Hol volt, hol nem volt, a sűrű mikrofonerdőn túl, ott ül Pokorni Zoltán a sajtótájékoztatón, és láthatólag megrendülten (hogy visszafogottan-e, arról később), látszólag akkurátusan (mindenesetre tűrhető, a hírértéknek megfelelő ökonómiával) elővezeti a sztorit. Még elektronikus újságíróként is megérzed a jelölők hatalmát, revelatív erejét: tudod, hogy a síráskényszer autentikus. A közönség(es) ünnepélyes lesz. Média ezerrel dolgozik a sztorin. Nyilatkoznak az illetékesek, minden politikus átteker az emberileg frekvenciára, őszintén sajnálja, és mindenképpen biztosít arról, hogy ők a pártban speciel mindig is azért küzdöttek, hogy ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő. Nemzetijobb üzenet: erkölcsileg mi ilyenek vagyunk (gecik, látjátok, a Medgyessy bezzeg, ávós köcsög, bazzeg, mondjon le). Ballib reakció: hja, a múlttal számolni kell, sajnálatos, ha valaki ilyen késedelmes (de hát a jövőt is mi kezdtük el korábban, bocs). ´93 óta történelmi kontinuitás: a ballib azt bizonyítja, hogy az ellenfél buta, a nemzetijobb azt, hogy az ellenfél gonosz. (Mulatságos, hogy Horn és Orbán retorikája is erre épült.) Na, és éppen ez a kettő a fő oka annak (a legújabb statisztikák szerint), hogy ilyen dolgok sajnos előfordulhattak, de már a jó úton vagyunk stb. Ebben az esetben persze a nyilvános politikai diskurzus nem az a piac lenne, ahol mindenki lázasan gyűjti befelé az ellenség lelkiismeretét terhelő bizonyítékokat, mert így még a Jó és az Ész világméretű összecsapásáig se jut el a magyar, pedig az is milyen rossz op(pozí)ció, csak addig, hogy a ballibet lebutítja, a nemzetijobbot gonoszszá teszi.

´56-os szagot érzek a levegőben - mondja egy hibbant nyugdíjas a Kossuth téren -, forradalmat csinálunk.

Próbáljunk a sport nyelvén szólni, hátha abból ért a polgár.

Magyarország miniszterelnökét ma bizonyosan Medgyessy Péternek hívják. Medgyessy Péter legitim miniszterelnök lesz a jövő héten is. Magyarország választópolgárainak többsége rá szavazott, s jelenleg semmi olyan törvényi kötelezettség nem áll fenn, amelynek értelmében nem neki kellene a továbbiakban betölteni e pozíciót. Lemondani legfeljebb a lelkiismeretére hallgatva mondhatna le, de nem fog. A saját logikája szerint nincs is rá semmi oka. Hisz evvel legfeljebb azt korrigálná, hogy a benne bízókat késve tájékoztatta múltjának egy darabjáról.

AMedgyessy-ügy kirobbanását követő pengeváltások alapján a közvélemény akár arra a téves következtetésre is juthatott, hogy a Medgyessy-ügy valójában nem Medgyessy Péterről, hanem a Magyar Nemzet által elkövetett államtitoksértésről, esetleg a "véleményformáló értelmiség" közéleti szerepéről, politikai felelősségéről szól. Nyilván elkerülhetetlen annak tisztázása, hogyan került a "második nyilvánosság" birtokába a pártállami Belügyminisztérium III/II-es csoportfőnökségének dokumentuma, és lehet vitát indítani közírók, politológusok és filozófusok túlzottnak vagy éppen túldimenzionáltnak tartott befolyásáról is, mindezen kérdések tisztázására azonban nem a Medgyessy-ügy előtt és helyett, még csak nem is amellett kell sort keríteni. A Medgyessy-ügy ugyanis - és ez, szerintünk helytelenül, nem derült ki lapunk múlt heti vezércikkéből - magáról Medgyessy Péterről szól. A rendszerváltás ötödik szabadon választott kormányfőjéről, aki elfelejtette választóit tájékoztatni múltjának röpke fél évtizedéről, aki a Magyar Népköztársaság (a Magyar Nemzet által már megsértett) államtitkának védelmét fontosabbnak tartotta egy, a Magyar Köztársaság Országgyűlésében neki feltett kérdés megválaszolásánál, és aki az utolsó utáni határidő elmúltával, jól neveltnek távolról sem nevezhető spéttel, beszámolt múltjáról az Országgyűlésnek, egyben operatív tiszti tevékenysége fölött érzett büszkeségének is hangot adott.

Küzdelmes idők várnak az áprilisi országgyűlési választások eredményeként kormányra került pártokra: a társadalmat úgymond kettészelő lövészárkok betemetésére és az ideológiai bozótharc befejezésére tett ígéretük teljesítése mellett nem feledkezhetnek meg arról sem, hogy - tekintettel ellenzékük parlamenti erejére és parlamenten kívüli nyomulására - nem érhetik be áprilisi szavazótáboruk egyben tartásával, jelentősen növelniük kell támogatottságukat. Ez az MSZP-re éppúgy vonatkozik, mint az SZDSZ-re, ám az utóbbi helyzete annyival súlyosabb, hogy következő négy éve az előző választási ciklushoz hasonlóan a túlélésért folytatott küzdelemről fog szólni, támogatottságának a jelenlegi szinten történő megrekedése több lenne, mint kockázatos. Csak kitartó törzsszavazóikra támaszkodva a szocialisták 2006-ban ellenzékben, a szabaddemokraták pedig könnyen házon kívül találhatják magukat.