n
A politikával sűrűn átszőtt honi sportmitológia alapvető toposza - rögtön a nekünk sosincs mákunk után - az orvul, aljasul elcsalt meccs. A döntő (elődöntő, negyeddöntő), mint tudjuk, rendre nekünk áll: nálunk csupa klasszis, ha pályára lépnek, felsír örömében a gyöptégla. A túloldalon ellenszenves, gyanús hátterű bunkók, akik csak faultolni meg fikázni bírnak. A végkövetkeztetés esetről esetre azonos: mivel a meccs előtt mindenki nekünk adta a meccset (mi magunk legalábbis biztosan), ráadásul sok pénzünk úszna, ha buknánk, úgyhogy nyerni kell, ez isteni törvény; és aki azt megsérti, az csal. És persze teszik is: nem adják meg Puskás gólját, elcsalják Tichyét, kiállítják a Törőcsiket, holott nem is ő kezdte, lefújják (nem fújják le) a lest stb. E legendárium nem csak a magyar futball sajátja, más sportágakból (vízilabda, pingpong, sakk, diplomácia, hadtörténet) hasonló esetek százait lehet felhozni. A levont tanulság is hasonlatos: mi vagyunk az erkölcsi győztesek, noha szoptunk, velünk az ország, a magyarok istene, akkor meg ki ellenünk. Mert az meg sem fordul senki fejében, hogy ostobák voltunk, rossz napot fogtunk ki, vagy egyszerűen csak nem volt szerencsénk.
Az adott metafizikai dimenzión belül, azaz a mieink által tulajdonképpen megnyert, ám a jegyzőkönyv szerint elveszített meccsek esetében egy dolog még nem fordult elő: eleddig még senkinek sem jutott eszébe újraszámláltatni a lőtt gólokat. Pláne az elfogulatlan B-közép panaszára hivatkozva (ők valahogy több lőtt gólra emlékeznek). Pedig adott esetben könnyű volt a dugókat fejben tartani: két forduló után rúgott gól nélkül esett ki a csapat, amit, tudjuk, baromi nehéz otthon megmagyarázni, pláne, ha közben akkora az arcunk (azóta is), hogy nem fér be az öltözőbe.
O. V. bukott szöv. kap.-nak és szakmai stábjának éppen ezért nem kellene oly nagy reményeket fűzni a drukkerek fanatizmusához: az ordítás széllel szemben nem fújja be a labdát a hálóba.
