Gavra Gábor-Miklósi Gábor: Teher alatt

publikálva
2002/27. (07. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

AMedgyessy-ügy kirobbanását követő pengeváltások alapján a közvélemény akár arra a téves következtetésre is juthatott, hogy a Medgyessy-ügy valójában nem Medgyessy Péterről, hanem a Magyar Nemzet által elkövetett államtitoksértésről, esetleg a "véleményformáló értelmiség" közéleti szerepéről, politikai felelősségéről szól. Nyilván elkerülhetetlen annak tisztázása, hogyan került a "második nyilvánosság" birtokába a pártállami Belügyminisztérium III/II-es csoportfőnökségének dokumentuma, és lehet vitát indítani közírók, politológusok és filozófusok túlzottnak vagy éppen túldimenzionáltnak tartott befolyásáról is, mindezen kérdések tisztázására azonban nem a Medgyessy-ügy előtt és helyett, még csak nem is amellett kell sort keríteni. A Medgyessy-ügy ugyanis - és ez, szerintünk helytelenül, nem derült ki lapunk múlt heti vezércikkéből - magáról Medgyessy Péterről szól. A rendszerváltás ötödik szabadon választott kormányfőjéről, aki elfelejtette választóit tájékoztatni múltjának röpke fél évtizedéről, aki a Magyar Népköztársaság (a Magyar Nemzet által már megsértett) államtitkának védelmét fontosabbnak tartotta egy, a Magyar Köztársaság Országgyűlésében neki feltett kérdés megválaszolásánál, és aki az utolsó utáni határidő elmúltával, jól neveltnek távolról sem nevezhető spéttel, beszámolt múltjáról az Országgyűlésnek, egyben operatív tiszti tevékenysége fölött érzett büszkeségének is hangot adott.

AMedgyessy-ügy kirobbanását követő pengeváltások alapján a közvélemény akár arra a téves következtetésre is juthatott, hogy a Medgyessy-ügy valójában nem Medgyessy Péterről, hanem a Magyar Nemzet által elkövetett államtitoksértésről, esetleg a "véleményformáló értelmiség" közéleti szerepéről, politikai felelősségéről szól. Nyilván elkerülhetetlen annak tisztázása, hogyan került a "második nyilvánosság" birtokába a pártállami Belügyminisztérium III/II-es csoportfőnökségének dokumentuma, és lehet vitát indítani közírók, politológusok és filozófusok túlzottnak vagy éppen túldimenzionáltnak tartott befolyásáról is, mindezen kérdések tisztázására azonban nem a Medgyessy-ügy előtt és helyett, még csak nem is amellett kell sort keríteni. A Medgyessy-ügy ugyanis - és ez, szerintünk helytelenül, nem derült ki lapunk múlt heti vezércikkéből - magáról Medgyessy Péterről szól. A rendszerváltás ötödik szabadon választott kormányfőjéről, aki elfelejtette választóit tájékoztatni múltjának röpke fél évtizedéről, aki a Magyar Népköztársaság (a Magyar Nemzet által már megsértett) államtitkának védelmét fontosabbnak tartotta egy, a Magyar Köztársaság Országgyűlésében neki feltett kérdés megválaszolásánál, és aki az utolsó utáni határidő elmúltával, jól neveltnek távolról sem nevezhető spéttel, beszámolt múltjáról az Országgyűlésnek, egyben operatív tiszti tevékenysége fölött érzett büszkeségének is hangot adott.

H

1989-1990-ben a demokratikus átalakulás a politikai és közjogi folyamatosságra épült, ennek eredményeként szentesítette az utolsó állampárti Országgyűlés a többpárti demokrácia alapjait megteremtő kerekasztal-megállapodást, ebből következett, mint tudjuk, a vértelen rendszerváltás, és ez az oka annak is, hogy az államszocialista rendszer számos korifeusa ma is ott lehet a hatalmi struktúrákban. Nem tetszettünk forradalmat csinálni. A törvényekkel szabályozott politikai átmenet azonban nem jelent morális folytatólagosságot: nem volt mindenki egyformán szem a láncban, a politikai osztálynak az új köztársaság demokratikus berendezkedését övező konszenzusa nem ad utólagos erkölcsi felmentést a diktatúra működtetőinek, haszonélvezőinek és kiszolgálóinak. Akkor sem menti fel őket, ha korabeli tevékenységük nem esik a jelenlegi ügynöktörvény hatálya alá, miként az sem lehet kifogás, hogy ez a törvény, ha nem is egyformán, de valamennyi jelenlegi parlamenti párt hibájából olyan gyenge, amilyen. A pártállam elnyomó gépezete kiszolgálásának felelőssége alól az érintett, demokratikus megmérettetést vállaló közszereplőknek csak a kárvallottak, a magyar választópolgárok adhatnak bármiféle feloldozást a választásokon. Ezt a felmentést Horn Gyula 1994-ben megkapta, Medgyessy Péter 2002-ben nem. A döntés előtt ugyanis a választóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy melyik közhatalmi funkcióba vágyó politikus kollaborált és miként.

A rendszerváltás óta több oldalról minősítették alapvető nemzeti érdeknek a III. főcsoportfőnökség iratainak további titkosítását. Az emellett kardoskodók érvelésének alapja, hogy sem a diktatúra, sem a jogállam nem nélkülözheti az egykori titkosszolgák szakértő közreműködését a nemzet biztonságának őrzésében. Ennek az álláspontnak a képviselői (élükön Boross Péter exminiszterelnökkel) nagyvonalúan napirendre térnek a fölött a tény fölött, hogy a demokratikus és szuverén jogállam szolgálata feltételezi az arra felesküdöttek demokratikus elkötelezettségét. Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, hogy a szovjet birodalomhoz tartozó diktatórikus pártállam titkosszolgálata nem feltétlenül a demokratikus és szuverén jogállam iránti elkötelezettség iskolája volt. Ha A szerk. intelmeit betartva (valamint Cion bölcseinek szerencsétlen felemlegetésén felülemelkedve) a teljes iratcsomó megismeréséig tartózkodunk is attól, hogy pálcát törjünk Medgyessy hajdani cselekedetei fölött, azért ésszerűnek tartjuk a már a hetvenes években a nemzet érdekeit őrző-védő titkosszolgának a kormányfő által terjesztett szirupos mítoszával szembeni távolságtartást is. Természetesen mindenki, még a hajdani titkosszolgálatok dolgozói is változhattak, az állampolgároknak azonban joguk van eldönteni, hogy hitelt adnak-e az egykori szt-állomány tagjai erre vonatkozó állításainak, legyenek utóbbiak akár személyes ismerőseik, akár a bizalmukra igényt tartó közszereplők. Nehéz elképzelni, hogy miféle "nemzeti érdek" írhatná felül a közvéleménynek a magyar közelmúlt megismeréséhez fűződő jogát. A rendszerváltás óta eltelt tizenkét év bőségesen elegendő kellett hogy legyen ahhoz, hogy a titkosszolgálatok életében ne okozzon különösebb megrázkódtatást a jogelődök dokumentumainak nyilvánosságra kerülése (ha mégis, az szomorú következtetésekre adna okot a demokratikus átalakulás mélységét és sebességét illetően).

H

Az iratok nyilvánosságra kerülését ellenzők érveinek másik csoportja az egykori állomány tagjainak személyiségi jogaira hivatkozik. Ez az érvelés különös logikán alapszik, hiszen a tettesek, tettestársak, bűnsegédek személyiségi jogait preferálja az áldozatokkal szemben (mint arra utóbbiak egyike, Szilágyi Sándor, a Beszélő alapító szerkesztője a múlt héten a Népszabadságban rámutatott). Minden volt áldozat joggal várja el, hogy kiderüljön: a pártállami időkben a munkatársai, barátai, családtagjai közül ki és hogyan élt vissza a bizalmával. A választóknak ugyanígy joguk van tudni, hogy a közhatalom mai, demokratikusan választott gyakorlói együttműködtek-e a diktatúra elnyomó szerveivel, köztük az állambiztonsággal, és ha igen, miként. Még ha valószínűsítenénk is, hogy az áprilisban urnákhoz járuló magyar állampolgárok többsége a június 18-án napvilágra került tények ismeretében is a Medgyessy Péter által megjelenített politikai erőt támogatta volna, akkor sem vitathatnánk el senkitől annak jogát, hogy maradéktalanul megismerje a kegyeiért versengő jelöltek közel- és kevésbé közelmúltbeli viselt dolgait.

Azzal, hogy Medgyessy Péter nem fedte fel választói előtt elhárítótiszti múltját, ettől a joguktól fosztotta meg őket. Azzal pedig, hogy a már napvilágra került államtitok megsértését követően annak védelmével magyarázta korábbi hallgatását, a magyar állampolgárok által megválasztott kormányfő arról tett tanúbizonyságot, hogy inkább a Hivatalhoz és a jelenlegi, elsősorban a Hivatal információs monopóliumát biztosító törvényekhez lojális, mint a szavazópolgárokhoz. "Medgyessy az ügy kipattanása óta egyenesen viselkedik" - írta lapunk a múlt héten. Teher alatt egyenesedik a miniszterelnök, mondhatnánk erre némi malíciával, és ha komolyan vehetnénk a két kormánypárt közös frakcióülésén tett kijelentését, miszerint harminc éve ugyanazokért az elvekért küzd, akkor bizony elég nagy lenne a baj. Még szerencse, hogy ezután már nem vehetjük őt túl komolyan, különben magunk válnánk nevetségessé.

publikálva
2002/27. (07. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk