H
1989-1990-ben a demokratikus átalakulás a politikai és közjogi folyamatosságra épült, ennek eredményeként szentesítette az utolsó állampárti Országgyűlés a többpárti demokrácia alapjait megteremtő kerekasztal-megállapodást, ebből következett, mint tudjuk, a vértelen rendszerváltás, és ez az oka annak is, hogy az államszocialista rendszer számos korifeusa ma is ott lehet a hatalmi struktúrákban. Nem tetszettünk forradalmat csinálni. A törvényekkel szabályozott politikai átmenet azonban nem jelent morális folytatólagosságot: nem volt mindenki egyformán szem a láncban, a politikai osztálynak az új köztársaság demokratikus berendezkedését övező konszenzusa nem ad utólagos erkölcsi felmentést a diktatúra működtetőinek, haszonélvezőinek és kiszolgálóinak. Akkor sem menti fel őket, ha korabeli tevékenységük nem esik a jelenlegi ügynöktörvény hatálya alá, miként az sem lehet kifogás, hogy ez a törvény, ha nem is egyformán, de valamennyi jelenlegi parlamenti párt hibájából olyan gyenge, amilyen. A pártállam elnyomó gépezete kiszolgálásának felelőssége alól az érintett, demokratikus megmérettetést vállaló közszereplőknek csak a kárvallottak, a magyar választópolgárok adhatnak bármiféle feloldozást a választásokon. Ezt a felmentést Horn Gyula 1994-ben megkapta, Medgyessy Péter 2002-ben nem. A döntés előtt ugyanis a választóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy melyik közhatalmi funkcióba vágyó politikus kollaborált és miként.
A rendszerváltás óta több oldalról minősítették alapvető nemzeti érdeknek a III. főcsoportfőnökség iratainak további titkosítását. Az emellett kardoskodók érvelésének alapja, hogy sem a diktatúra, sem a jogállam nem nélkülözheti az egykori titkosszolgák szakértő közreműködését a nemzet biztonságának őrzésében. Ennek az álláspontnak a képviselői (élükön Boross Péter exminiszterelnökkel) nagyvonalúan napirendre térnek a fölött a tény fölött, hogy a demokratikus és szuverén jogállam szolgálata feltételezi az arra felesküdöttek demokratikus elkötelezettségét. Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, hogy a szovjet birodalomhoz tartozó diktatórikus pártállam titkosszolgálata nem feltétlenül a demokratikus és szuverén jogállam iránti elkötelezettség iskolája volt. Ha A szerk. intelmeit betartva (valamint Cion bölcseinek szerencsétlen felemlegetésén felülemelkedve) a teljes iratcsomó megismeréséig tartózkodunk is attól, hogy pálcát törjünk Medgyessy hajdani cselekedetei fölött, azért ésszerűnek tartjuk a már a hetvenes években a nemzet érdekeit őrző-védő titkosszolgának a kormányfő által terjesztett szirupos mítoszával szembeni távolságtartást is. Természetesen mindenki, még a hajdani titkosszolgálatok dolgozói is változhattak, az állampolgároknak azonban joguk van eldönteni, hogy hitelt adnak-e az egykori szt-állomány tagjai erre vonatkozó állításainak, legyenek utóbbiak akár személyes ismerőseik, akár a bizalmukra igényt tartó közszereplők. Nehéz elképzelni, hogy miféle "nemzeti érdek" írhatná felül a közvéleménynek a magyar közelmúlt megismeréséhez fűződő jogát. A rendszerváltás óta eltelt tizenkét év bőségesen elegendő kellett hogy legyen ahhoz, hogy a titkosszolgálatok életében ne okozzon különösebb megrázkódtatást a jogelődök dokumentumainak nyilvánosságra kerülése (ha mégis, az szomorú következtetésekre adna okot a demokratikus átalakulás mélységét és sebességét illetően).
H
Az iratok nyilvánosságra kerülését ellenzők érveinek másik csoportja az egykori állomány tagjainak személyiségi jogaira hivatkozik. Ez az érvelés különös logikán alapszik, hiszen a tettesek, tettestársak, bűnsegédek személyiségi jogait preferálja az áldozatokkal szemben (mint arra utóbbiak egyike, Szilágyi Sándor, a Beszélő alapító szerkesztője a múlt héten a Népszabadságban rámutatott). Minden volt áldozat joggal várja el, hogy kiderüljön: a pártállami időkben a munkatársai, barátai, családtagjai közül ki és hogyan élt vissza a bizalmával. A választóknak ugyanígy joguk van tudni, hogy a közhatalom mai, demokratikusan választott gyakorlói együttműködtek-e a diktatúra elnyomó szerveivel, köztük az állambiztonsággal, és ha igen, miként. Még ha valószínűsítenénk is, hogy az áprilisban urnákhoz járuló magyar állampolgárok többsége a június 18-án napvilágra került tények ismeretében is a Medgyessy Péter által megjelenített politikai erőt támogatta volna, akkor sem vitathatnánk el senkitől annak jogát, hogy maradéktalanul megismerje a kegyeiért versengő jelöltek közel- és kevésbé közelmúltbeli viselt dolgait.
Azzal, hogy Medgyessy Péter nem fedte fel választói előtt elhárítótiszti múltját, ettől a joguktól fosztotta meg őket. Azzal pedig, hogy a már napvilágra került államtitok megsértését követően annak védelmével magyarázta korábbi hallgatását, a magyar állampolgárok által megválasztott kormányfő arról tett tanúbizonyságot, hogy inkább a Hivatalhoz és a jelenlegi, elsősorban a Hivatal információs monopóliumát biztosító törvényekhez lojális, mint a szavazópolgárokhoz. "Medgyessy az ügy kipattanása óta egyenesen viselkedik" - írta lapunk a múlt héten. Teher alatt egyenesedik a miniszterelnök, mondhatnánk erre némi malíciával, és ha komolyan vehetnénk a két kormánypárt közös frakcióülésén tett kijelentését, miszerint harminc éve ugyanazokért az elvekért küzd, akkor bizony elég nagy lenne a baj. Még szerencse, hogy ezután már nem vehetjük őt túl komolyan, különben magunk válnánk nevetségessé.
