Szigeti László: Egy bejelentett forradalom veszélyei

publikálva
2002/29. (07. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

2002.

június 22-én több európai hírügynökség ismertette, számos európai és közép-európai tévéállomás és napilap közölte a Felhívás a nacionalizmus ellen című dokumentumot, amelyet huszonhat neves európai személyiség bocsátott útjára. Számomra megtiszteltetés, hogy a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó igazgatójaként e Felhívás szignalizálója lehettem. Ezeket a helyenként merőben más értékrendű európai személyiségeket az a reális veszély késztette megszólalásra, hogy földrészszerte egyre több fiatal azonosul a nacionalizmus eszméjével. A posztnacionalisták szinte élvezik, amikor vezéreik a szembenálló elgondolások közé áthidalhatatlan szakadékokat vájnak, s testestül-lelkestül védik képzelt posztjaikat. Önimádattól túlfűtött tudatuk elpárásítja szemüket, s nem látják a nemzeti retorikában lappangó veszélyeket. A Felhívás kibocsátói azonban tudják, nem az autoritárius szellemű hatalom kommunikációs mechanizmusai s korporációs rendszerei révén túltömjénezett fiatalok, hanem az őket ámító állam- és nemzetstratégák az igazi vétkesek.

Petr Pithart, a cseh államfői poszt egyik legesélyesebb várományosa már a kilencvenes évek elején elismerte, hogy nemcsak a szovjet hatalom hamis internacionalizmusa tette meddővé a nemzeti ellentéteket tisztázó párbeszédet. Ennek szükségességéről Közép-Európa demokratikus ellenzéke, köztük a cseh Charta 77 vagy a magyar Beszélő köré tömörültek, de még a lengyel Szolidaritás is lényegében hallgatott. Mintegy azt sugallva, hogy a kiharcolandó demokrácia rendezői elve békésen kezeli majd a nacionalizmusokat. Tévedtek. Az állami szuverenitás vágya közös akolba terelte a jogállam és a nemzetállam híveit, s mert a polgári liberálisok célszerűbbnek tartották nem konstatálni, hogy implicit szimbiózisban élnek a nacionalista ellenzékkel, évtizednyi késéssel kell megvívniuk a szócsatát. Tétje a polgári és a nemzeti demokrácia békés egyensúlyban tartása Közép-Európában.

H

A polgári társadalom érettségének egyik fokmérője, hogy képes-e konzekvensen működtetni a polgári elv azon rendszerét, amely kíméletlen pontossággal átvilágítja a nemzet kollektív tudatát befolyásoló múltbeli és jelenkori személyiségeinek dicső és dicstelen tetteit. Kishitű az a közösség, amely képtelen kíméletlenül szembenézni saját létezési gyakorlatának, működési alapelveinek fogyatékosságaival. Az a nemzet, amely meg akarja úszni a kíméletlen szembenézést önmagával, az a saját jövőjének minőségével hazardírozik. A történelmi félmúlt és napjaink magyar és szlovák fasizmusainak a gyökeréig kell hatolni. A múltbeli és a mai magyar és szlovák kommunizmusoknak szintúgy. S a múltbeli és a mai magyar és szlovák nacionalizmusoknak még inkább, mert jelenleg elevenebbek és veszélyesebbek, mint a neofasizmus és az neokommunizmus szindrómái. S kivált a gyökeréig kell hatolni a posztkommunista fordulat kitermelte olykor látható, ám alapjaiban véve rejtezkedő pénzügyi, gazdasági, biztonságpolitikai és ideológiai korporációk tünetegyüttesének. Ezek borzalmas erejű csápjaikkal fogva tartják Közép-Európa polgáriasuló társadalmait, s vonszolják őket a társadalmi maffiainizmusok feneketlen vermeibe. Varsóban, Prágában, Pozsonyban és Budapesten egyaránt. Igazi civil kurázsi kell ahhoz, hogy megtudjuk, milyenek is vagyunk mi, közép-európai kisnemzetek a szabadságban. Az újsütetű korporativizmusok labirintusainak azonban korántsem a nacionalizmus a legfőbb szentsége. Napjaink Közép-Európájának legmagasabb rendű működési szentsége, legfortélyosabb társadalomrendezői elve a korrupció. A felfokozott agresszivitás mellett a korrupció a nyugat-európai gazdasági-pénzügyi kultúra legborzalmasabb hozadéka Közép-Kelet-Európában.

H

Sokan gondolják úgy, hogy aki a nacionalizmus ellen szól, az távolabb áll a nemzeti identitás eszményétől, s jóval közelebb a kozmopolitizmushoz. Itt kijelenthetem, hogy a Felhívás kibocsátói nem kozmopoliták. Franz König és Heinz Fischer egyaránt osztrák, csak míg az egyik bíboros, a másik hazája parlamentjének elnöke. Václav Maly püspök, a Charta 77 aláírója és Petra Buzková szociáldemokrata képviselő egyaránt cseh. Günter Grass Nobel-díjas író és Wolfgang Thierse, a Bundestag elnöke németek. Martin Bútora, Ján Figel és Peter Zajac hazájuk sorsának alakulásáért ugyan eltérően aggódó, de mindhárman felelősséget vállaló szlovákok. Korunk egyik leghíresebb közírójának, Adam Michniknek sem vonható kétségbe lengyel identitása. Sem Bronislav Geremeké, sem Wladyslaw Bartoszewskié, akik rendszerváltó lengyel külügyminiszterek voltak. És ki bátorkodna megkérdőjelezni Esterházy Péter és Konrád György, Göncz Árpád és Bugár Béla magyar identitását? Erre kizárólag a posztnacionalisták képesek. A Felhívás közreadói annyiban különböznek a nacionalistáktól, hogy a létezési reszketés alapösztönén túl él bennük az az ősi, elemi emberi ösztön is, amellyel nem állnak ellent a megismerésnek. Más nyelven: a modernitásnak.

H

A nacionalizmus a félelmeinkben és kisszerűségünkben lakik, írja a már említett Pithart, és hozzáteszi: sok mindent a kommunizmusra foghatunk, de a nacionalizmus terjeszkedését azért talán mégsem. A demokráciára sem, mert szerinte a demokrácia nem eszköz, hanem végeláthatatlan cél, amelyben az általunk megtett útszakasz csupán folyamat. E folyamat legfőbb szerepe, hogy a modernitás világából adódó mindenkori nehézségek közepette előmozdítsa a társadalom és tagjainak általános jólétet, garantálja a törvényességet, megvalósítsa és védje az egyéni igazságot, biztosítsa a külső és belső nyugalmat s a szabadságok és kötelességek egyéb áldásait. A posztnacionalista gondolkodás idegenkedéssel tekint a modernitásra. A kisnemzeti nacionalizmus retteg a globalizációtól, a különféle funkciójú és célzatú világhálózatoktól, és a békaperspektíva lőállásaiból védi gettójának, korporatív rendszereinek homogenitását. Az univerzális emberi gondolkodás azonban nem konzerválhatja önmagát csak azért, mert a modern nacionalizmust fölváltó posztnacionalizmus megveti a táguló világot, s attól való félelmében, hogy nem felel meg az elvárásoknak, az együttműködési politika lerombolását tűzi zászlajára. S eközben azzal a kettős szlogennel hirdet forradalmat, hogy egyedül én vagyok az erkölcsileg makulátlan, egyedül én vagyok a jólét, a jövő.

H

Valamikor a kilencvenes évek elején egy prágai értelmiségi lapban a nacionalista ideológiák rohamosztagaitól óvtam cseh olvasóimat, s abban reménykedtem, hogy e rohamosztagok csak a csőcseléket képesek mozgósítani. Tévedtem. Noha ma sem tartom helyénvalónak miniszterelnököket, értelmiségieket, politológusokat és más, magukat állam- és nemzetstratégáknak hirdetőket csőcseléknek nevezni. Sosem tenném. A hazardőr a pontosabb fogalom. Szlovák nyelven nem, magyarban a hazaárulót is asszociálja. Mert hazardőr az, aki demokráciákban tömegeket vonultat a terekre - tegye azt Budapesten, Pozsonyban, bárhol -, hogy a tömeg előtt végeláthatatlanul szitkozódjék a múlt igazságtalanságairól, történelmi bűnökről, többségi és kisebbségi jogok semmibevételéről - s mindezt az államhatárok szavatolásának implicit kétségbevonásával. A sebeket gyógyítani, a bajokat orvosolni kell, az Eduard Benes köztársasági elnök dekrétumainak következményeiből fakadtakat is. Itt és minél előbb, de mindig és minden esetben az érzékenységek kétoldalú figyelembevételével. Két világháború, auschwitzek, gulágok és hirosimák után a huszonegyedik század elején nincs makulátlanul tiszta európai nemzet. A magyar sem az. A szlovák sem. Nem csak történelmi bűneink, mulasztásaink is közösek. És ha élve akarunk maradni, meg kell tanulnunk közös lehetőségként kezelni a jövőt. Szeptember 11-e nyilvánvalóvá tette, hogy nincs más esélyünk. És ebben a posztbetlehemi együvé tartozásban mind az emberi létezésnek, mind az emberi beszédnek alfája és ómegája a hogyan. Nikomakhoszi etikájában már Arisztotelész is erre int minket. A hogyanra. Sok ember rendelkezik az éthosz erejével, és sok ember mozog otthonosan nemzeti témákban. E kettő meggondolatlan párosítása torzszülöttek sorát vajúdhatja világra. Hadseregnyi, tömegnyi Minotauruszt.

H

Az utóbbi pár évben viszonylagos türelemmel viselem a posztnacionalizmus jelenlétét Közép-Európában. Mintha bensőm megtanulta volna kezelni. 2002 tavaszán mégis lebénított. Ugyanis egy magát szlovákiai magyarnak valló politikus, Duray Miklós tízvalahány évvel az 1989-es rendszerváltó kezdet után egy szomszédos állam Kossuth Lajosról elnevezett terén nem éhes, leszegényült, hanem általános közép-európai jólétben élő tömeg előtt azt jelentette be: A forradalom elkezdődött! Megdöbbentem. Forradalom egy alkotmányos demokráciában? Egy jogállamban, miután a kerekasztal-tárgyalások révén sikerült elkerülni a vérontást, miután sikerült konszenzusra jutni a forradalom-mentes átmenetben? Hogyan?

A husáki rendszer idején pótolhatatlan szerepet töltött be a bebörtönzött Duray Miklós ellenzékisége. Kommunistaellenessége a változás, a destabilizálás provokáló készültségében tartotta a szlovákiai magyar értelmiségieket. Nem csoda, hogy az 1989. novemberi prágai események hírére a szlovákiai magyarok Vágsellyén egy nappal korábban alapították meg rendszerváltó politikai mozgalmukat, mint a csehek Prágában vagy a szlovákok Pozsonyban. Duray Miklós ekkor az Egyesült Államokban tartózkodott. Noha a rendszerváltó erők 1989 decemberében képviselőnek kooptálták a csehszlovák szövetségi parlamentbe, pár héten belül tagadni kezdte azok szimbiózisát, s 1990 januárjában bejelentette pártalapítási szándékát. Következetesen radikális nemzeti politikája miatt egy közép-európai demokráciákról ma írandó könyvbe már nem írhatnának aranybetűs sorokkal az "ellenállásáról". Azon egykori ellenzékiek közé sorolható, akik nem ismerték fel, hogy demokratikus keretek között nem tolerálható az együttműködési politika lerombolásának stratégiája. Ez, a közvélemény egy részének szemében erkölcsi politikát folytató politikus nagyon jól tudja, hogy a nemzeti forradalom invokációja Közép-Európában az Úr esztendejében túllép minden demokratikus normán. S ezzel a köztéri invokációval ő is implicite túllépett a demokrácia lényegén, a törvénytiszteleten. Tudja ezt, mert tiszteletre méltó felkészültségének köszönhetően tisztában van azzal, hogy a forradalom funkciója destabilizáló funkció, és kizárólag a fennálló állapot tagadását lehet igazolni vele. Azt is tudja, hogy lehetetlen kritikát alkalmazni általa, mert a forradalom képtelen kritikusan nézni önmagát. A forradalmak nem kritizálni, hanem elsöpörni hivatottak a fennálló állapotokat. És azzal is tisztában van, hogy az önrendelkezési elv felforgató-forradalmasító funkciója alkalmazásakor a posztnacionalista vezéralakok és ideológiai korporációik szócsövei mindig a nemzeti megsemmisülés veszélyével s a nemzet politikai egységesítésének szükségességével érvelnek. Nem a szabadságvágy, nem is a jólét hiánya, hanem a nemzeti kohézió utópiája tartja őket s tömegeiket eufóriában.

Jómagam 1989-ben más célzatú és más ideológiájú forradalomban vettem részt. Olyanban, amely nem az együttműködési politika lerombolását tűzte zászlajára. 1989 azért is nem lehetett mindent radikálisan elsöprő forradalom, mert az egyéni szabadság, a többpártrendszer, a csehek és a szlovákok, illetve a szlovákok és a magyarok alkotmányos egyenrangúsítása és békés együttélése, valamint Csehszlovákia bejuttatása az Észak-atlanti Szövetségbe és a nyugati demokráciák közösségébe mint hosszú távú cél a forradalom kezdetétől együttműködési politikát követelt. Innen a forradalom bársonyossága. És innen a magyar kerekasztalok bársonyossága is. A budapesti, a prágai és a pozsonyi rendszerváltókban egyszerre lüktetett 1956 véres és 1968 vértelen intelme.

H

Borzalmas tény, hogy az együttműködési politika prioritását az eddigieknél is súlyosabb aurával látta el 2001. szeptember 11-e. E kikényszerített biztonságpolitikai paradigmaváltás legnyilvánvalóbb üzenete, hogy a történelmi közeljövő egyetlen posztnacionalista forradalma sem lehet bársonyos.

Noha egyelőre nedvesen tartják a puskaport, egységesebb nemzeti kohézióra törekvő posztnacionalista forradalomról nemcsak a magyarok, hanem a lengyelek, a szlovákok, a szerbek, a horvátok, az ukránok és a románok is szép számban ábrándoznak. Elképzeléseikhez én csak a Kalligramban szlovák és cseh nyelven is kiadott Bibó István tanulmányai révén tudok hozzászólni. Az önrendelkezés elvére ő is elsődlegesen mint a közjogi gyakorlatban és a közigazgatásban változásokat provokáló elvre hivatkozik. Köztudott, hogy alkotmányos demokráciákban e politikai rendező elv érvényesítésével nem a fennálló rend alapjait akarják megdönteni. Az elv decentralizáló szellemiségével a fennálló rendszer, azaz az államhatalom és államirányítás alkalmazási-végrehajtási diszharmóniáit akarják korrigálni. Az önrendelkezési elv felforgató-forradalmasító funkciója akkor aktivizálódik és destabilizál, amikor az elv sérelmei kiterjednek a szemben álló érdekelt országokra. Az önrendelkezés mértéke ilyenkor túllép a közigazgatásban változásokat provokáló elven, s a nép akaratára való hivatkozással, államalakulati vagy nemzetegységesítő módosítás vonatkozásában kezd akcióba. Teszi ezt azzal a legitimáló hivatkozással, hogy az államalakulati, területrendezési és nemzetegységesítő elvek is visszavezethetők az önrendelkezési elvre. Ami kétségkívül helyes megállapítás. Csakhogy a demokratikus államok döntő intézményes elemével, a területi stabilitással és a területi sérthetetlenséggel szemben különösen nagyfokú az érzékenység. Az az állam- és nemzetstratégia, amely ezt figyelmen kívül hagyja, az a saját állama és a saját nemzete, illetve a szomszédos országokba szakadt nemzetrészei jövőjével hazardírozik. A nemzetközi köztudat a nemzetközi jogrend védelmét csak azoknak az államoknak garantálja, amely államok megfelelnek az emberi és szabadságjogokra, a többpártrendszerre alapozó alkotmányos demokrácia kritériumainak. Amelyek betartják a létező törvényeket és a nemzetközi játékszabályokat. A nemzetközi jogrend mindig nyugtalankodással tekint arra az államra, amely a területi stabilitás és a területi sérthetetlenség jogi vagy bármilyen más legalizált vagy illegalizált formában történő felkarcolásával úgymond kikezdi a demokratikus értékrend vonatkozásában azonos értékrendet valló szomszéd állam szuverenitását.

A magyar nemzetnek meg kellene békélnie azzal a történelmi ténnyel, hogy kollektív tudata az Észak-atlanti Szövetség és az Európai Unió keretein belül sem egy, hanem több államszervezetben testesül majd meg. Általánosan elfogadottá kellene tennie, hogy ez a több lábon álló nemzetlétezési forma a kölcsönös hasznosság elvének perspektívájában nemcsak a magyar, hanem a magyar nemzetrészekkel együtt élő nemzeteknek is mélyebb és tartósabb stabilitással szolgál. Az utódállamokban élő többségi nemzeteknek pedig le kellene mondaniuk - a kisebbségek identitását közvetlenül érintő törvények vonatkozásában - a kisebbségekkel szemben alkotmányos legitimitással alkalmazott majorizálás elvéről. Ez lehetne a Kárpát-medencében élő többségi nemzetek és a velük együtt élő magyar nemzetrészek stabil együttélésének egyik legfőbb alkotmányos intézményrendszere. A szlovákoknak pedig azzal kellene megbékélniük, hogy országukból sosem lesz nemzetállam. Mert több nemzet él itt. Mert földrajzi, történelmi, gazdálkodási, kulturális és nyelvi identitásából eredően a szlovákiai magyar nemzetrész természetszerűleg két állam- és két nemzetstratégia stabilizáló elemének tartja magát, s mint ilyen, az Észak-atlanti Szövetség és az Európai Unió keretein belül elsődleges feladatának tartja, hogy e kettős identitás legitimitásának kétségbevonhatatlanságát elérje mind a Szlovák Köztársaság, mind a Magyar Köztársaság állampolgárai előtt. Persze, magáért beszél, hogy e kettős identitás harmonizációjára való politikai és egyéni törekvések rosszul csengenek mind a szlovák, mind a magyar posztnacionalista állam- és nemzetstratégák fülében. Nem véletlen, hogy Duray Miklós olyan dokumentumnak tartja a Felhívást, amely az Orbán-kormány magyar nemzetpolitikájának ellensúlyozását, illetve Benes dekrétumainak eltörlését szorgalmazó törekvések gyengítését szolgálja egy úgymond "másfajta nacionalizmus" révén.

H

Abban Duray Miklósnak teljesen igaza van, hogy a Benes-dekrétumok vonatkozásában szlovák részről alig érzékelni őszinte szándékot a párbeszédre. Jelenleg valóban nem látni megnyugtató kiutat. Csakhogy a kiutat akarni is kell, miközben nem szabad irritálóan egyoldalú törvényeket hozni. Ez a plebejusi magatartás erőből való politizálásra vall, s egyértelműsíti azt az állam- és nemzetpolitikai atavizmust, amely kivált a sérelmi alapállásból fakadó gyermekded kivagyiság szindrómáit viseli magán. Duray Miklós legveszélyesebb állam- és nemzetpolitikai atavizmusa az arra való következetes törekvés, hogy az alkotmányos demokráciával rendelkező magyar állam és a határon túli magyarok pártjainak azonos legyen az állam- és nemzetstratégiája, mert egyedül ez garantálhatja a magyar nemzetrészek megmaradását, ez garantálhatja a magyar nemzet jövőbeli gyarapodását. Ez a több szempontból irreális szimbiózisvágy elrejti azt a tényt, hogy Szlovákiában elsődlegesen nem magyar-magyar, nem is szlovák- magyar, hanem szlovák-szlovákiai magyar párbeszédre lenne szükség. A mindenkori magyar kormány pedig csak olyan mértékben vehetne részt a magyar kisebbségekről folytatott párbeszédben, amilyen mértékben Magyarország részt vesz az európai ember- és kisebbségjogi politikai és civil intézmények munkájában. A nemzeti identitás és kultúra ápolását alkotmányosan már fölvállalta.

H

A magyar posztnacionalista politikusokban nyilván föl sem merült, hogy a magyar parlament is nyújthatna a szlovákiai magyar nemzetrésznek morális jóvátételt, vagy legalábbis bocsánatféleséget, hiszen Horthy Miklós bevonta őt egy olyan államalakulati koncepcióba, amelynek hosszú távú stabilizációjához nem teremtette meg a nemzetközi garanciákat, s ezért a hazardírozásáért a szlovákiai magyarság hontalansággal s a megaláztatás végeláthatatlan formáival fizetett. Miként az erdélyiek és a vajdaságiak is megfizettek Horthyért. A háborúban elesetteken és a fogolytáborokban elpusztultakon túl pedig iszonyatos hadisarccal - és a szabadságával! - fizetett a teljes magyar nemzet. A szlovákiai magyarok II. világháborút követő meghurcoltatásáért nemcsak a szlovák, egyetlen magyar kormány vagy parlament sem kért bocsánatot. Miért nem?

Egyetlen államfő akart a szlovákiai magyaroktól nemcsak szóbeli, hanem jogi formában is bocsánatot kérni: Václav Havel. De az Eduard Benes köztársasági elnök dekrétumai okozta erkölcsi és anyagi jóvátételnek, illetve a magyar-cseh-szlovák megbékélésnek épp a Duray Miklós vezette Együttélés politikai mozgalom állta útját. Az 1992-ben létező négy szlovákiai magyar politikai párt közül már csak az Együttélés hitelesítő aláírása hiányzott arról a dokumentumról, amely révén Václav Havel kezdeményezésére erkölcsi és anyagi kárpótlásban részesülhettek volna az 1945-1948 között élő szlovákiai magyarok. Duray Miklós ezt érthető módon nem akarta. Egy átfogó jóvátétel óriási léket vágna posztnacionalista állam- és nemzetpolitikai stratégiáján. Duray Miklós Felhívást bagatellizáló pozsonyi nyilatkozatában kegyelemsértő ellenérvtípussal egybeveti a zsidó és a roma holokausztot előidéző 1935-ös nürnbergi törvényeket a szlovákiai magyarság hontalanságba taszítását előidéző benesi dekrétumokkal. Csak arról a hajszálnyi, de életfontosságú választóvonalról feledkezik meg, amely a gázkamrában elpusztultakat elválasztja a valóban meghurcoltatott, ugyanakkor életben hagyott szlovákiai magyaroktól. Ezek valóban egyazon csomagba illő rokon jogszabályok, hiszen az egyik faji, a másik nemzeti alapon üldöz, aláz és kényszerít, ilyen meredek összevetésük azonban nem több olcsó posztnacionalista populizmusnál.

H

A Magyar Koalíció Pártja európai gondolkozású politikusainak arra kell törekedniük, hogy az Eduard Benes köztársasági elnök által kiadott dekrétumok hatálytalanítását - mivel azok perrendtartási vonatkozásban alkalomadtán még hatályosak - a következő szlovák parlament első száz napjában elérjék. Az együttműködési politika elvének alapján. Tény, hogy azon Duray Miklós-kijelentés, amely szerint "akik hasznot húztak mások kisemmizéséből, azok védelmezik saját pozíciójukat, mint a lopott holmit", az együttműködési törekvés legparányibb aurájával sem rendelkezik. Nem is rendelkezhet, hiszen nem a megbékélés, hanem a tagadás a lényege. Ezért nem említi azt sem, hogy amíg a zsidótörvények a nemzetiszocialista fajelmélet termékei (s mintául szolgáltak mind a magyar, mind a szlovák zsidótörvényekhez), addig Eduard Benes elnök dekrétumai a győztes nagyhatalmi megállapodás és a csehek és szlovákok kolonizáló nacionalizmusának a következményei, amelyben nem a nemzetiszocializmus, hanem a nemzetállami utópia szellemében működött a neokolonialista és a hontalanságba kényszerített megkülönböztetése.

H

Eduard Benes köztársasági elnöki dekrétumai a legszűkebb rokonságom nagyobbik hányadát is kényszermunkával, illetve kitelepítéssel sújtották, de nem gázkamrával. Legtöbbjük ma is Magyarországon él, zömük pedig visszatért a csehországi kényszermunkából. De garantálom, hogy egyikük sem mossa össze a fasiszta nemzetiszocializmus borzalmait a nemzetállami neokolonizáció borzalmaival. És - nem beszélve minden szlovákiai magyar, csupán a családom tagjai nevében - joggal kérnek morális jóvátételt. Mindkét oldalról. Mert nagyon is érzik, hogy történelmileg nem az egy-, hanem a kétoldalú bocsánatkérés lenne az igazságos. Csakhogy ez szóba sem jöhet mindaddig, amíg nem ismerjük be, határokon innen és határokon túl, hogy míg akkor Horthyék, ma a posztnacionalista magyar állam- és nemzetstratégák teszik kockára a szlovákiai magyarok - sőt a magyarok - sorsát.

Remélem, hogy a bejelentett forradalmat semmissé teszi a józan megfontolás.

publikálva
2002/29. (07. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk