Publicisztika

Néha úgy érzi az ember, hogy a televíziókban játszott dél-amerikai szappanoperák kilépnek a készülékekből, és közöttünk zajlanak tovább. A magyar bíróságok nemrég meghozott két döntése erősíti ezt az érzést. A két ügy két jelenet a pannon pampáról.

"Be vagytok szarva" - kiabálja vádlón Tamás Gáspár Miklós dolgozatának címe a május 24-i Magyar Narancsban. Állítását jól kiválasztott, meggyőző példákkal bizonyítja: kormányzati visszaéléseket sorol fel, a pancser Fidesz-vezérek felstilizálásának undorító eseteit, a "szervilis nyilvánosság" mazochista mutatványait. Minderre bólintok, olykor lelkesen is, mert az indulat szülte szöveg boszorkányos telitalálatokat tálal az olvasó elé. Mégsem hagy nyugodni a cím: kik vannak beszarva? A többes szám arra utal, hogy minden tollforgató, és egyáltalán mindenki be van szarva, aki manapság humán értelmiségiként forgolódik a szellemi termékek piacán. Mindenki - egyetlen kivétellel. A többes szám második személyű létige nem hagy kétséget afelől, hogy ki ez a kivétel.

Olvasd el, mert az ellenkezője az igaz - a rendszerváltás előtt az MSZMP napilapját kellett e maxima figyelembevételével forgatni. Most a Fideszhez kell hasonló logikával közelíteni: hallgasd meg, mit mondanak, mert az ellenkezőjét fogják tenni. Ha ostorozzák az 1998 előtti korrupciót, a közpénzek elherdálását, mérget vehetünk arra, hogy "valami" történt a Magyar Fejlesztési Bank, a társadalombiztosítás vagy az országimázsolás tájékán; amikor emelkedő nemzetről, a határon túliak támogatásáról harsog az agitprop, már gyanakodhatunk is, hogy a kifelé nagy csinnadrattával kísért HUF-ok kezdenek - mondjuk Erdélyből - nagy számban befelé sunnyogni; amikor a Rend magasztosságáról és polgáritársadalom-építő mivoltáról hallunk szónoklatokat, biztosak lehetünk abban, hogy a legnagyobb kormánypárt (a Párt) merényletre készül a jogbiztonság ellen.

Hogy van-e háború Macedóniában, vagy nincs, azt megválaszolni szinte ízlés kérdése.

Csúf valóságról rút írások szólnak. Torz igaznak torzképe.

Néhány hete bukkant fel az a homevideo az interneten, amelyen vagy Csisztu Zsuzsa, a TV 2 sportriportere szeretkezik, vagy nem Csisztu Zsuzsa szeretkezik egy ifjú férfival. A riporternő e rettenetes helyzetben avval védekezik, hogy azt állítja: nem ő a filmen szereplő fiatal leány. És ha ezt mi készséggel el is hisszük neki, a szomorú igazság az, hogy ez immár érdektelen: azok, akik megnézték, letöltötték, videón vagy CD-n megvették, azért tették, mert a felvételen meggyőződésük szerint az ismert tévés személyiséget láthatják viszont. A közmegegyezés szerint Csisztu Zsuzsa szeretkezik a filmen.

Azt írja az újság, konkrétan a Kreatív című reklámügyi szaklap, hogy a Heti Válasz című nem-lehet-egész-pontosan-tudni-milyen-ügyi lap olyan "stratégiát" képzelt el magának, amelyben "szerepel a Magyar Narancs olvasóiként aposztrofált fiatalok elcsábítása is", bár "a későbbiekben annak a rétegnek szól majd a lap, aki többet ad érte". Ezt nyilatkozza a Heti Válasz főszerkesztője, Toót H. Zsolt (ex-Kismama).

Miért nincsen jobboldali feminista? Miért nincsenek kék ételek? Miért gondolja a killahbabe.com (óriásplakát), hogy a gyerekpornó nekik meg van engedve?

Hogy egy kormányzat vagy egy politikai párt milyen hősöket választ magának, és milyen történelmi figurák életművéből merít inspirációt politikai döntéseihez, az, mint tudjuk, korántsem mellékes: az utcanévtáblák, szoboravatások, állami kiállítások nem pusztán szimbólumai, lenyomatai egy-egy politikai kurzusnak, hanem a jövőjét is kijelölik; a pályát, mit befut majd, könyörtelen erővel határolják be ezek a gesztusok. Kissé brutálisabban fogalmazva: ha a Bartók Béla utat valóban átnevezték volna - amint azt talán két éve néhány MIÉP-es önkormányzati képviselő szorgalmazta - Horthy Miklós úttá, akkor nemcsak Móricz Zsigmondból lett volna záros határidőn belül Gömbös Gyula, de (mert a Szónak igenis van mágikus ereje) előbb-utóbb a Gellért tér és a Kelenföldi pályaudvar közti szélfútta vidéken néhány pofon is elcsattant volna bizonyos, méreten felülinek ítélt orrok ("csámpás lábak, csöpögő" stb.-k) tulajdonosainak orcáján.

A Magyar Narancs stábja Moszkvában járt, ebédszünetben, hétfőn (ponyegyelnyik). Moszkva nagyon szép város, Lengyelország fővárosa, jól váltják a golyórágót. A kiadós havazásairól és Krokogyil című szatirikus lapjáról híres megyeszékhelyre interjúkészítés céljából érkeztünk. Andrejt kerestük, a híres szatócsot és bérkilövőt. Először az üzletben, ahol eladó, de ott széttárták a karjukat.

Most már világos, hogy nemcsak az autópályát és a Nemzeti Színházat, az olcsó gázt és a nyugdíjemelést, hanem a Balaton szeletet és a Pilóta kekszet is pártunknak és kormányunknak, sőt személyesen a miniszterelnöknek köszönhetjük.

Az egy év múlva esedékes országgyűlési választásnak a magyar szabadelvűség fennállásának legrosszabb pozíciójából indul neki. Bármennyire szomorú is a tény, ideje szembenézni azzal, hogy a jelenlegi sanyarú helyzet nem az ország vagy a környezet adottságaiból következik. A Szabad Demokraták Szövetsége két egymást követő választáson nyerte el a szavazatok egyötödét, s egy évtizede a párté a fővárosi főpolgármester széke. Olyan, országosan legitimált és elfogadott tekintélyről van tehát szó, amely nem kizárólag azért erodálódott, mert a közeg - a magyar politikai közvélemény - nem volt hajlandó befogadni a párt és környezete politikai üzenetét. Miután 1990-ben nem alakult nagykoalíció, a szabaddemokraták elvben szabad kezet kaptak; a kérdés az, hogy ezt jó felé és jó időben nyújtották-e ki.

Magunk is utáljuk ezt mondani, de egyre több és egyre kevésbé apró jel utal arra, hogy az ország menthetetlenül süllyed visszafelé a közép- és késő kádárizmus mocsarába. Kereshetnénk persze más analógiákat is, hiszen a parlamentáris demokrácia alapvető intézményeivel (ellenzéki pártokkal, és szabadon, vagy legalábbis látszólag szabadon választott törvényhozással, és szabad, vagy legalábbis látszólag szabad sajtóval, és szabad, vagy legalábbis látszólag szabad piaccal) felszerelkezett önkényuralmi rezsimből annyi van, volt és lesz, hogy Dél-Amerikát és Balkánt lehet velük rekeszteni: ám a kádárizmus mégiscsak ismerősebb, és mégiscsak a miénk. Persze most, hogy az oroszok egy ideje nincsenek itt, a dolog üzemeltetése kicsit bonyolultabb, és több leleményt is igényel, de a rutin, a beidegződések, a zsigerek perisztaltikája mindkét oldalon, az államhatalomén és az államhatalom körein kívül állókén megbízhatóan ugyanaz. Hisz a történet is ugyanarról szól, mint harminc évvel ezelőtt: a szabadságról és az arra való képtelenségről, meg a félelemről.

Azt mondja Szikora János, az új Nemzeti Színház nyitó előadásának rendezője, hogy igazán közvetlen, mondhatni, természetes módon zajlott az ő felkérése. Egyszerűen felhívta az államtitkár a minisztériumból, és azt mondta a telefonba: "Szia, Jani!" Noha ez a sziajanizás szerves folytatása a történetnek, nehogy már ott tartsunk az adaptálódásban, hogy meg sem ütközünk rajta.