Csáki Judit: "Szia, Jani!" (A Nemzeti Színházról)

publikálva
2001/18. (05. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azt mondja Szikora János, az új Nemzeti Színház nyitó előadásának rendezője, hogy igazán közvetlen, mondhatni, természetes módon zajlott az ő felkérése. Egyszerűen felhívta az államtitkár a minisztériumból, és azt mondta a telefonba: "Szia, Jani!" Noha ez a sziajanizás szerves folytatása a történetnek, nehogy már ott tartsunk az adaptálódásban, hogy meg sem ütközünk rajta.

Azt mondja Szikora János, az új Nemzeti Színház nyitó előadásának rendezője, hogy igazán közvetlen, mondhatni, természetes módon zajlott az ő felkérése. Egyszerűen felhívta az államtitkár a minisztériumból, és azt mondta a telefonba: "Szia, Jani!" Noha ez a sziajanizás szerves folytatása a történetnek, nehogy már ott tartsunk az adaptálódásban, hogy meg sem ütközünk rajta.

*

A változás ugyanis hatalmas; ha Szikora Jánost eddigi élete során bármikor bármely minisztériumból felhívták, hát a legkevésbé a sziajanira számíthatott. Most meg magától értetődőnek tartja.

Rágja a sajtó ezt az új nemzeti színházi koncot, de nem sokáig fogja tenni, és gondolom, Schwajda, a háttérben maradó főmachinátor is ezzel nyugtatja újdonsült híveit: csak ezt a pár napot-hetet kell kibírni. Fényképezkedés a csúcsforgalomban a Béke Szálló és a sajtótájékoztató előtt; mosolyog Ádám (Szarvas József), Éva (Pap Vera), Lucifer (Alföldi Róbert) és a rendező, Szikora János. Az Úr távollétével tüntet, mint mindig. Jelen van viszont a sajtófőnök, mármint az előadás különbejáratú sajtófőnöke - egyelőre nem mutatja elvárható alkalmasságát; a sajtótájékoztatón hosszan beszélteti a szereplőket (szerencsénkre a színészek az istennek sem hajlandók hosszan beszélni; igazuk van, legyen elég a képük); tehát Szikora és Márta István (a produkció zeneszerzője) beszél és beszél, hadd teljék az idő, a PR-férfiú meg nógat. Aztán élből válaszol arra a kellemetlen kérdésre, hogy mindenki aláírta-e már a szerződést. Igen, mondja, úgyhogy Pap Verának és Alföldinek mégiscsak meg kell szólalnia, hogy ők még nem... Szikora ugyanígy igent mond arra a kérdésre, hogy vajon ezt a három színészt kérte-e fel elsőnek; majd egy pillanatnyi csöndben eszébe jut, hogy "illetve nem egészen". Éva Tóth Ildikó lenne, ha vállalta volna, "de elfoglaltságai miatt nem tette", mondja Szikora, bágyadt mentegetőzés vagy még bágyadtabb sértés akar ez lenni, ki tudja, szóval Tóth Ildikó, aki a Hídemberből is kiszállt, pedig Székely Gábor kikényszerített távozása óta sokkal kevesebbet látjuk, mint szeretnénk.

A szívemnek és gondolkodásmódomnak eléggé kedves Magyar Narancs - melynek örömmel vagyok rendszeres színikritikusa - két héttel ezelőtti vezércikkével (A szerk.) meglepett és összezavart; nem értettem, mit beszél, azt meg végképp nem, hogy hová akar kilyukadni. Írtam tehát egy olvasói levelet, melyet most kénytelen vagyok idemásolni, merthogy helyhiány okán kimaradt, de mondandóm lényegéhez elengedhetetlen.

"Kedves A szerk., alapvetően hasonlóan gondolkodunk a Duna-parti >>schwajdáriumról (Idősebbek, hé! Nem ismerős ez egy kicsit?)

*

Nos, kedves mindnyájan, éppen így gondolkodik Szikora János is. Most. Nem mindig gondolkodott így (a Színház című lapban nagyjából hat évvel ezelőtt megjelent egy kerekasztal-beszélgetésen elmondott, gyújtó hangú fölszólalása, melyből idézni most olcsó poén lenne, de bárki visszakeresheti, és az a Szikora nem ez a Szikora) - változik az ember.

Szikora érdemei a múltban számosak; a pécsi "riáscsecsemőt, a győri Bambini di Prágát, Nádas Takarítását, az egri Csongor és Tündét, aztán később Szegedet nem kell elfelejteni; a kirúgásokat, a méltánytalan és méltatlan mellőzéseket, az emberi és művészi konokságot és tartást sem. Azt sem, hogy miközben Szikorát egy Korognai nevű alkalmatlan miatt eltávolították Szegedről - amúgy a kormánypárti érdemdúsak -, szerte az országban jó néhány alkalmatlan birtokol színházi hitbizományt, mind a kormánypárti érdemdúsak jóvoltából: Kolti Helga, Csutkai, aki szupernaprakész menedzserszemléletével fagyit osztogatna a gyerekeknek a színházjegy mellé, hát ezt aztán már muszáj beszopni... Szóval Szikora, akivel mindenütt kibabráltak, és a szakma jobbik fele sem bírt kijárni neki egy színházat, most megelégelte a rendezői pária-létet, és egy kevéssé elegáns sasszéval átállt a parvenükhöz. A sasszé azért kevéssé elegáns, mert Szikora elhiszi, és minden lehetséges fórumon hirdeti, hogy ő még mindig pária, és hogy az ő évtizedeken át felhalmozott morális és művészi pária-tőkéje ezt a nemzeti színházi ügyet (amelyet a nyilvánosság előtt "nem túl szépnek", azonkívül "mocskosnak" nevez) új alapokra helyezi.

A Magyar Narancs vezércikke pedig követi őt ezen az úton, azzal a lélektani hinterlanddal, amely tágas, és amelyben valamennyien egyek vagyunk: elegünk van már ennek a minden részletében antidemokratikus (diktatórikus és autokratikus) ügynek a csócsálásából. Az érzés közös - a következtetés más. A szerk.-nek ebből az következik, hogy - miként Orbán & Co. ezt minden lehetséges és képtelen módon sulykolja a polgárok fejébe - nézzünk már előre. Jöjjön a fátyol, akár mind a hét, de ne le, hanem föl. És már karnyújtásnyira tetszik a távoli jövő, amikor vicsori hullák leszünk valamennyien, de az az épület ott állni fog, és már csak az számít - addig legfeljebb nem néznek a tükörbe néhányan, aztán meg úgysem lesz tükör, mert minek. Szikora a sajtótájékoztatón ezt úgy mondta, hogy ez a színház akkor is állni fog, amikor nálunk már igazi politikai és egyéb kultúra lesz; pro domo meg úgy, hogy amikor már senki sem fogja tudni, mi a fene az a fidesz. De nekem ez a (mindkét) áhított szép jövő nagyon messze van, gondja legyen a fiamé meg majd az ő fiáé - én most élek. A szerk. is. A mások jövőjére gondolás helye a környezetvédelemben meg a művészetben van, nem a mai mocsokságok fordított távcsöves átszínezésében.

Szikora nem győzi hangsúlyozni, milyen karakán fickó, hiteles művész volt. Eddig. Merthogy most úgy odakölcsönözte az ő mindenféle érdemeit ennek a súlyosan és menthetetlenül beteg dolognak, hogy neki már egy csepp sem maradt belőle. Ez a mindenféle érdem még mindig szánalmasan semmi ahhoz, hogy felülkerekedjék a történeten; ehelyett a történet zabálta fel - huss! - mindezen érdemeket semmi perc alatt. És ha most a magyar színházi szakma leginkább feddhetetlen, legsúlyosabb és legkoherensebb művészének nevével helyettesítenénk be Szikorát, inognánk, rengnénk, csapódnánk és a padlóra kerülnénk, de - ugyanez lenne a helyzet.

*

Mert sem a múló idő, sem a növekvő épület, sem a színház fennkölt ideája nem sújthat bennünket heveny amnéziával. Mert ez a ház - az rt. igazgatójának jóvoltából - nemcsak létével, hanem éppígylétével, mindközönségesen rondaságával is emlékeztet és emlékeztetni fog bennünket a bűnsorozatra, amelyben fogant. Hogy az rt. igazgatója minduntalan a saját és mások beledöglésével és "akkor is"-ával fenyegetőzött, miközben törvényszegésből és sumákból épült cölöpökön lépkedett a vízen. Hogy a valahai Erzsébet teret, pénzokokra hivatkozva gödrösítették, számos legitim embert, legitim művészt elsöpörtek, és azóta az én (te, mi, ti) pénzemből könyvelési bravúrstiklikkel a sokszorosát nyomják bele ebbe a Duna-partiba; hogy Orbánék már a választás előtt eldöntötték, hogy gödrösítik az Erzsébet teret, és hogy Orbánékat soha, egyetlen percig sem érdekelte a Nemzeti Színház mint olyan (Sch. Gy. szíves közlése két évvel ezelőttről); hogy pályázati aljasságok, szakmák szétalázása, gátlástalan és pofátlan nyomulás történt és történik; hogy látványos hónaljalányúlások, egyes színészek gurusítása, mindezenközben számos színháznak és nagyjából a szakma egészének a megnyomorítása (a legjobb magyar színház igazgatója egyik kiváló színészének nyolcvanötezer forintot bír a kezébe nyomni; egy másik egyik legjobb színházban hónapok óta nem adnak és kapnak fizetést, és már a villanyszámlára sem futja; és igen, ha demagóg, akkor kövér demagóg: hűséges főtisztviselői kart kívánnak bebetonozni, hogy legyen pénz akkor is, ha a hatalom mégis elúszik) - kedves mindenki, miért kellene erre spongya?

Még élünk. Mi nem leszünk ott azon a díszelőadáson, amelyen ott fog sertepertélni a szakmailag máris avítt épületben a mindenféle vezérkar, és akik előtt földig kellene hajolniuk, azokat majd lesziajanizzák, és - bal kéz a zsebben - kezet fognak velük. Ez csak politikai protokoll - de ne higgye senki, hogy utána színház lesz ott. Egy ideig színészek fognak mászkálni a deszkákon.

Nézek hát én is előre - nem annyira előre, mint Szikora és A szerk., csak néhány hónapocskát, mert akkor még nagy eséllyel mind itt leszünk (bár a nemzeti- és fidesz-vircsaft helyett tán jobb csócsálnivalót is ad majd az élet). A szakmai vonatkozásokba - noha szakmám szerint elsősorban erre lennék hivatott - nem akarok belemenni; egyrészt, mert egyéb lapokban kimerítően és alaposan belementek, másrészt meg, mert azzal mintegy implicite elfogadnám, hogy ennek a történetnek van szakmai aspektusa. (Szakmai következménye van és lesz is: Szikora a polgárpukkasztásban és a forszírozott ellenszegülésben fog majd művészileg megmerítkezni - a "kételkedő ember álmának drámájával", ahogy a sajtótájékoztatón megfogalmazta Madách Tragédiájának lényegét -, hogy mentse, amiről azt hiszi, menthető; így aztán odaát utálni fogják, de lenyelik majd ezt a produkció alakú békát, még jó pofát is vágnak hozzá, ideát meg a forszírozottságot fogjuk látni, mögé, alá, elé és fölé nézünk majd, mert hiszen ez nem színielőadás lesz, hanem valami más, mert a művészetnek kontextusa van, morális is, olyan, amilyen.) Ott tartottam, hogy szakmai aspektus nincs.

Politikai, az van neki. Ha Sch. Gy.-t - akivel számos alkalommal beszélgettem, pária-korában is - jól ismerem, akkor a nyitó előadásban részt vevő művészek nem akármilyen szerződést írnak-írtak alá. Hanem olyant, amellyel mintegy kilóra meg vannak véve, ha számomra csillagászati összegért, akkor is bagóért. Olyant, amely szerint nemcsak egy előadás megrendezésére vagy valamelyik szerepének eljátszására szerződnek, hanem mindarra, ami ezzel az előadással, bármely részletével, képével és arcával történni fog, és ez a mindarra - ez a bármi. Ezért aztán nem az utókor, hanem mi fogjuk látni a Fidesz-kampány hepiendes vagy ezüsthajós termékeiben az éppen próbáló Szikorát, az éppen csinosítgatott épületet; mi fogjuk bámulni az óriásplakátokról ránk mosolygó színészeket az ő szerepükben, és mi fogjuk a napnál világosabban a pofánkba kapni, hogy a két keréken, három gyereken és négy nemtudommin kívül mi mindent ad nekünk ez a polgárbarát kormány. És akkor azt írja A szerk., hogy spongya.

Van ennek az egész lehangoló történetnek még sok aspektusa, amelyet nem érintek most - nem sorolom fel a sok hasonló, diktatórikus és cinikus manővert, hagyom a maffiákat, a médialenyúlást, a bankmachinációkat, a pofánkba hazudásokat és mindazt, amiről A szerk. másképpen szokott vélekedni, nagy örömömre. Nem beszélek korpáról, disznókról sem. Csak annyit említek, hogy ez az ügy az az ügy. Semmi ok másként gondolkodni róla.

Persze lehet más következtetésre jutni - miként Szikora tette. Biztosan nem könnyen tette egyébként - erre utal, hogy nyilatkozataiban viharos sebesen megjelent az a bizonyos, összetéveszthetetlenül kormányzatszagú offenzív defenzíva. Ez úgy működik, hogy az ember a fölhorgadó lelkiismereti problémákat, kételyeket egy vitathatatlannak tűnő sértettség mögé gyömöszöli; ez utóbbin jól felhúzza magát, és bevehemensedik. Kezdetben Szikora önmaga feddhetetlenségén kívül a szembenézést emlegette; mármint hogy ő a szakma szemébe tud nézni e döntés után, de a szakma nem tud az ő szemébe nézni. Én speciel tudnék, ha akarnék, de nem is rám van gondolva itt. Támadva van, mégpedig úgy, hogy egyszersmind védekezve is - á la Schwajda: "ha mindenki beledöglik, akkor is megcsinálom", avagy: "mások vittek rossz utakra engem..."

Szikora amúgy nem egyedül jutott erre a következtetésre. És most nem a színészekre gondolok, akiknek - hallhattuk a sajtótájékoztatón is - az előadás plakátja lebeg a szemük előtt, rajta a nevükkel; egy darab örökkévalóság a par excellence mulandóságban. És ezért nem jár nekik szemrehányás - tudomásul van véve. (De nagyon meg van jegyezve az - és főhajtás neki -, aki még e fölé is helyezni tud valamit a saját értékrendjében, lásd Tóth Ildikó.)

Mondom, Szikora egy - kis - csapat része. És egy folyamat fontos állomása, mert Szikora nem volt akárki, Szikora az Szikora volt. A nagy kormányzati izzadások évek óta azt célozzák, hogy minőséget lehessen vásárolni örök áron. Eddig jobbára nagy kudarcok kísérték az izzadást - mondjuk a Heti Válasz "hát az meg kicsoda?"-emberekkel telizsúfolt, agyonpénzelt gárdája. És akkor jön néhány természettudós, aki váltig hajtogatja, milyen remek romapolitika folyik nálunk - ez már találat, mert vannak valakik is a listán. És akkor jön Szikora - ez is találat, bár csak az aktus pillanatában az, egy pillanattal később ő már csak hív. És ideszámítom, ha aláírja személyisége eladását, Alföldi Róbertet is, akiről mind ez idáig azt hittem, hogy színház kerekedik majd ki a keze alól, nem pedig fidesz-kampány.

Nekem is eljött a köszönés pillanata. Szia, Jani.

A szerző a Színház című folyóirat szerkesztője.

publikálva
2001/18. (05. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk