Mint úgynevezett egyetemi ember (az is volnék, ha már meg kell határoznom magam, miért is ne, mibe kerül), most fel kellene háborodnom, és tüzes, kegyetlenül gunyoros cikkekben ostoroznom a kormányzati rövidlátást, a fukar és szûk látókörû oktatásirányítást, a méltánytalan és értelmetlen elbánást. Ki kellene állnom az Eötvös Loránd Tudományegyetem azonnali megsegítése mellett (a rektor legutóbbi közlése szerint 200 millió kéne, még az idén), védelmeznem kellene e kiváló intézmény jó hírnevét, és sötét képet festenem jövõjérõl. Valamint lehetõleg össze kellene vetnem olyan pazarló közintézményekkel, amelyek zabálják a (sokkal több) pénzt, ha bajba jutnak, mindig számíthatnak a politika hathatós pénzügyi segítségére, és ahol semmiféle alapvetõ változásnak (racionalizálásnak, spórolásnak, nagyszabású elbocsátásnak) nincs semmi jele - ez nyilván a Magyar Televízió volna. Egyenlõ elbánást követelnék, úgy érvelnék, hogy amit a köztévé minden évben csak úgy kiegészítésként, gyorssegélyként megkap, annak töredékébõl milyen királyian megélne az egyetem.
(Itt persze rögtön némi ellentmondásba botlanék, amelyen gyorsan túllépnék, hátha mások nem is veszik észre; mert hiszen az egyenlõ bánásmód azt is jelenthetné, hogy coki, se a tévének, se az egyetemnek többé egy grandot se, mindketten jöjjenek ki annyiból, amennyit kapnak. Ilyen válasz is lehetséges, sajnos, de ezt fel se vessük, mert még eszükbe jut, és akkor aztán nézhetünk. Ajaj.)
H
Szóval dörögnöm és kekeckednem kellene, fellármázni a honi értelmiségi nyilvánosságot, ecsetelni a dicsõ múltat és a veszendõbe menõ értékeket, szárnyára venne az egyetemi hírnév, államtitkárok vakarnák a fejüket.
Na de nem.
Ott kezdõdik, hogy bár egyetemi ember vagyok, de nem az ELTE-é; és ha az ELTE-é volnék (nem vagyok), talán elgondolkodnék más dolgokon is.
Kezdjük az elsõ felével. Annak az egyetemnek a vezetõsége, ahol én dolgozom, nem nyüzsög a minisztériumi folyosókon, nem tart drámai sajtóértekezleteket, nem ír kiáltványokat, intézkedéseit nem kürtöli világgá. Nem tudom, mindezt jól (nem) teszi-e - mindenesetre nem teszi. (Tudtommal.) Nem teheti, mert vidéki, mert nincs annyira szem elõtt, és a politikusoknak sem jelent olyan sokat, mint a nagy múltú, európai hírû, rangos stb. ELTE (amelynek ezeket a jelzõit persze nem is illik kétségbe vonni). Márpedig sok-sok vidéki egyetem van, sõt olyan is, amely nem vidéki, de nem az ELTE. Soha nem szokás utánanézni, hogy mekkora bajban vannak a többiek, mennyi a hiányuk, mit csinálnak ez ellen, és hogyan aránylik nagyságukhoz a hiány (és ezt az arányszámot nem vetik össze az ELTE megfelelõjével). Az ELTE pedig nem zászlóshajó, soha fel nem vetõdik, hogy a többi egyetem bajaival szolidáris volna - õ a saját hiánya miatt lázong és lobbizik, nem a többiek nevében (is). Amikor tehát a minisztérium kénytelen az ELTE rektorának jajszavait hallgatni, azért ezt abban a kényelmes helyzetben teszi, hogy legalább a többiek nem jajgatnak, és ha az ELTE gondja valahogy megoldódik, a többiekkel nemigen kell foglalkozni. Vagy azért, mert nincs is bajuk (nem hiszem), vagy mert maflák (olykor talán igen), vagy mert tudják, hogy nincs esélyük a suskusoló alkukban (igen, nincs).
Én (mint vidéki egyetemi ember) készséggel elhiszem, hogy az ELTE óriási adósságokat halmozott fel. Csak hát azért nekik legalább vannak tisztességes könyvtáraik (még ha bálteremmé akarják is alakítani az Egyetemi Könyvtárat, és leállítják is a külföldi folyóiratok beszerzését); hatalmas fejlesztést fejeztek be Lágymányoson (még ha ezer baj van is a létesítménnyel - a pazarlást és a számtalan ügyetlenséget maguknak csinálták, és legalább volt pénzük rá); és új karokat alapítottak (hogy a pénz elosztása még gördülékenyebben menjen, hogy új apparátusok és zsíros pozíciók jöhessenek létre). Másutt - az én egyetememen például - a könyvtárat még egyáltalában létre kellene hozni, fel kellene valamilyen minimális szintre fejleszteni, egyetlen új épület megépítése is súlyos gondokat okoz, és állandóan az összeolvasztás és az adminisztráció leépítése van napirenden. Bár vannak vidéken is óriásberuházások, de ha valakinek lenne oka panaszkodni, az talán nem éppen az ELTE volna.
Nincsenek ugyan belülrõl ismereteim arról, hogy mégis mire költi azt a nyilvánvalóan nem túl sok pénzt az ELTE, de azért feltûnik (a fentieken kívül is) egy és más. Hogy például némely szakokon háromszor annyi oktató tart órát, mint az én egyetememen, holott nem hinném, hogy ennyivel több diákjuk volna. Jó, lehet, hogy részben ingyen, részben nyomorúságos óradíjért, részben pályázati pénzekbõl - de még így is nagyon sokan vannak. (És hát az én egyetememen évek óta még óradíjast sem alkalmazhatunk, nincs rájuk még annyi pénz sem.) De nem csak a mennyiség - a minõség isÉ Sok olyan nevet látok, akik már az én idõmben is ott tanítottak (pedig én nagyon öreg ember vagyok), és már akkor is hasznavehetetlenek, rosszak, alacsony színvonalúak voltak. (Csak azóta elõreléptek a ranglétrán.) Tudható az is, hogy a tanárok egy része alig tart órát, ha egyáltalán - õk az egyetem díszei, a húzónevek, akik mögött oktatói teljesítmény nincs; még jó, ha kutatói legalább van, de legtöbbször csak hajdani dicsõségük pislákol. Az én egyetememen a gazdasági vezetõ lázasan nyálazza a naptárat, mikor jár le végre egy fiatal oktató szerzõdése, hogy ne kelljen meghosszabbítani, tiszta pénzkidobás - tudom, hogy az ELTE-n ugyanez a helyzet, ám ott legalább régi masztodonok serege vígan dagonyázik, díszpozicionál.
Kirúgatni? Bárkit is elbocsátani? Ilyenkor ugrik görcsbe az egyetemi emberek gyomra, és kitör belõlük a mérhetetlen szolidaritás (amelyet vidéki sorstársaikkal kapcsolatban oly sikeresen nyomnak el). Szó sem lehet róla! Nem engedjük! Egy ilyen nagy múltú, európai hírû, rangos stb. egyetemen? Dehogyis! Több pénzet aggyá'! Szükségünk van a nagy öregek bölcs útmutatására, még ha be sem dugják hétszámra a képüket! Jaj, oda a tudomány, ha akadémikusi fizetésük és nyugdíjuk mellé nem vehetik fel azt a rongyos száz rugót! Összezár az oktatói kar, és nagy vehemenciával egyszerre védelmezi a feltörekvõ fiatalokat és a rosszul tanító, kiégett, unalmas középkorúakat-öregeket. Hogyan is tehetne különbséget?
H
Különbséget úgy tehetne, ha olyan objektív mérõeszközöket alkalmazna, amelyeket most éppen a minisztérium javasol: a tudományos kutatás eredményessége igenis mérhetõ, a publikációk, tudományos elõadások, disszertáció-bírálatok, hivatkozások megszámolhatók; az oktatás minõségére jellemzõ lehet a tartott kurzusok, a szakdolgozók, a PhD-hallgatók száma, valamint a hallgatói értékelés. Bizony, lehet differenciálni, csak ez sokaknak kínos lenne.
Az addig rendben van, hogy a jó egyetem kapjon több pénzt; és az, hogy mitõl jó az egyetem, igenis mérhetõ. Csakhogy az egyetem vezetõinek (rektorának, dékánjainak) pillanatnyilag tökmindegy, hogy sokat publikálnak-e, vagy jó órákat tartanak-e az oktatók, vagy sem; a kontraszelekció, ha nem is érdekük, de közömbös számukra. Legföljebb azon aggódhatnak, hogy a magasabban minõsített oktatók több bért kapnak.
A szolidaritás felhorgad akkor is, amikor a rektor rettentõ bátorsággal, nyílt sisakkal sorompóba lép a gaz minisztériumi vezetõk ellen. Az egyetemek belsõ élete, sajnos, úgy fest, hogy a vezetõk (dékánok, rektorok) kedves, jó kollégái az oktatóknak, olyan tudós tanáremberek, akiket a gonosz hatalom a markában tart; nem csoda, ha szegények néha engedni kénytelenek, máskor összekacsintva az oktatókkal, kedves, jó kollégáikkal, kijátsszák azt. És hát igen, nem mesterségük a gazdálkodás és a tervezés, itt-ott vannak kis félresiklások, az államnak kutya kötelessége ilyenkor segíteni. Van az egésznek valami patriarchális stichje. Összebújunk, és megtesszük, amit kérnek tõlünk, közös a bajunk. Ha kell, lemondunk néhány havi fizetésrõl, engedelmes, jó gyerekek leszünk. Jó a mi apánk (anyánk), megvédi a mi kis családunkat.
Holott lehet, hogy õ tolta el. Mert hülye volt. Mert nem ért hozzá. Az ellen viszont üvöltve tiltakozik a szakszervezettõl kezdve minden egyetemi fórum, hogy az egyetemek gazdasági ügyeivel talán ne a kedves, jó kollégák foglalkozzanak, akik emberileg, erkölcsileg és szakmailag gyakran rámennek az irányítás felelõsségteljes munkájára, hanem hozzáértõ menedzserek vegyék át a szerepüket. Na, azt már nem. Mit tud egy menedzser az egyiptológia szak vagy a szerves kémia tanszék speciális problémáiról? Vezessenek bennünket azok, akik közülünk valók, védjük meg õket. Olyan bizsergetõ, olyan fiatalos érzés szolidárisnak lenni, öszszefogni a szemét hatalommal szemben. 'k nem rúgnak ki senkit közülünk, mi pedig halált megvetve kiállunk mellettük.
Már csak azért is, mert a kedves, jó kollégák nem mulasztanak el a minisztériumra mutogatni; õk ugyan semmirõl nem tehetnek, viszont tessék jól gyûlölni a minisztériumot, nagy múltú, európai hírû, rangos stb. egyetemünk sanyargatóját. És hû, mi lesz itt, ha csõdbiztost nevez ki a minisztérium, tessék rettegni. Holott hát kit fenyeget a csõdbiztos? Jó esetben gatyába rázná az egyetemi gazdálkodást, megnézné, hol folyik ki a pénz, ennyi. Kire nézve fenyegetõ mindez? Hát igen, kedves, jó kollégáink, a rektor és a dékánok pozíciójára nézve. Ezért kell felpiszkálni a szolidaritást? Ugyan kinek fáj a csõdbiztos tevékenysége azokon kívül, akiknek ki kell kecmeregniük a puha vezetõi fotelbõl?
H
Persze a minisztérium is megéri a pénzét. Egyrészt azért, mert spórol, ahol tud, szemmel látható élvezettel szorongatja meg az egyetemek nyakát (és csodálkozik, ha egy közülük kiabálni merészel); ahelyett, hogy gyors és hatékony beszámoltatásokkal, ellenõrzésekkel, akár kormánybiztosok kinevezésével idõben megfogná a pénzszórást, némi spétreakcióval keménykedik. Másrészt, mert van, akivel tárgyal, van, akire rá sem hederít, s így ügyesen megosztja, rosszabb esetben egymásra uszítja az egyetemeket. Harmadrészt, mert mindehhez kellõen kaotikus körülményeket teremt, ahol az érdekek, ellenérdekek, pénzügyek, oktatási és tudományos ügyek labirintusában igen nehéz kiigazodni, és minden mindennel összekeveredni látszik: a bolognai folyamat és az egyetemi autonómia, a differenciált bérezés és az egyetemi irányítás, a magántõke bevonása és az átjárhatóság - egymással nem vagy csak áttételesen összefüggõ problémák, amelyek között könnyen el lehet bújni, egyiket a másik ellen kijátszani.
Persze szurkoljunk az ELTE-nek. De nem feltétlenül a rektornak. És nem fenntartás nélkül minden oktatónak.
A szerzõ a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára.
