Karsai Dániel

Uram, óvj meg a barátaimtól...

Vitában Hegyi Szabolccsal és Simon Évával a szólásszabadság korlátozásáról

  • Karsai Dániel
  • 2013. szeptember 29.

Publicisztika

"Ez az álláspont azonban a mai Magyarországon tarthatatlan."

Örömmel olvastam M. Tóth Balázs és Tordai Csaba írását (A gyűlöletkeltő szólásról, Magyar Narancs, 2013. július 25.), mely végre-valahára megkísérelt leszámolni egy megkövesedett dogmával: a tartalomsemleges véleménynyilvánítás-szabadság eszményével. A cikket három héttel később a TASZ két munkatársa, Hegyi Szabolcs és Simon Éva erőteljesen bírálta (Felesleges ráfizetés, Magyar Narancs, 2013. augusztus 15.). Nem tettek mást, mint a szélsőségesen liberális - elsősorban az angolszász, főként Ronald Dworkin hatását tükröző - szólásszabadság-eszmény mellett törtek lándzsát.

Ez az álláspont azonban a mai Magyarországon tarthatatlan.

false

 

A szélsőséges szólásszabadság kudarca

Kiindulásként lássuk a szólásszabadságot érintő azon elvi alapokat, melyek számos elemében nincs vita közöttünk.

Az első és legörvendetesebb, hogy sikerült - legalábbis a két cikk négy szerzőjének - konszenzusra jutnia: megdőlt az a dogma, hogy a tág szólásszabadság toleránsabbá teszi a társadalmat. E gondolatot ugyanakkor folytatni kell: az sem igaz, hogy aki gyűlölködik, az magát bélyegzi meg, mert a társadalom kiveti magából. Tényként kell rögzítenünk, hogy az előítéleteken, féligazságokon nyugvó, faji és egyéb alapú gyűlölködő és gyűlöletbeszéd Magyarországon mainstream lett.

Tárgyunk vizsgálatakor a magyar valóságból kell kiindulni. A vita nem folytatható olyan absztrakt tartományban, miként azt a Hegyi-Simon szerzőpáros teszi, így azt is rögzíteni kell, hogy a gyűlölködő beszéd Magyarországon nem pusztán a médiára korlátozódik. A magyar parlamentben mandátumot szerzett egy szélsőséges, neonáci párt, a Jobbik is, amely alapvetően tagadja a demokratikus jogállamiság alapértékeit, ugyanakkor él és visszaél a demokratikus eszközrendszer, különösen az emberi jogok - benne a szólásszabadság - nyújtotta szabadsággal. A demokráciának tehát van az Orbán-kormányzatnál egy sokkal veszélyesebb ellensége, ugyanis - ellentétben a tökéletesen opportunista Fidesszel - a Jobbik ideológiai alapon utasítja el a demokratikus jogállamiság értékeit.

A liberális demokrácia és a demokratikus jogállamiság is ideológiák, s mint minden ideológia, bizonyos fokú kizárólagosságra törnek. Nagy előnyük viszont, hogy a társadalom irányítására jobb elméletet ez idáig még nem dolgoztak ki. A liberális demokrácia és a demokratikus jogállamiság lebontására törekvők nekünk, a demokrácia barátainak nem "vitapartnereink", nem "politikai ellenfeleink", hanem minden legális eszközzel legyőzendő ellenségeink, mivel alapjaiban tagadják azt, amiben hiszünk. Ne legyenek illúzióink: ebben a csatában nem osztanak majd ezüstérmet a legyőzötteknek.

Hegyi Szabolcs és Simon Éva szerint attól nem lesz toleráns egy társadalom, hogy a jelenleginél erőteljesebb - akár büntetőjogi - eszközökkel üldözzük az ő szóhasználatukban (csak) gyűlölködő szólást. Nos, ezen állítás vagy ennek az ellenkezője jelenleg bizonyíthatatlan, ugyanis eddig még meg sem próbáltuk a szigorítást, s egy esetleges szigorúbb jogszabályi környezetben is évek kellenek ahhoz, hogy a reform sikeressége megítélhető legyen. A szélsőségesen liberális szólásszabadság kudarcának belátásához is húsz év kellett. Pontosan a nyilvánvaló és a megtörtént események által igazolt, totális kudarc miatt ideje lenne az átgondolt, ellenkező irányú jogpolitika megalapozásának.

A gyűlölködő beszéd szigorúbb üldözésének nem egyedüli célja a társadalom toleránsabbá tétele. Számomra érdektelen, hogy egy rabló morálisan igazolhatónak tartja-e a rablást, amíg senkit nem üt le a pénztárcájáért. Különösebben nem izgat az sem, ha valaki a zsidó származásúakat "csótánynak" tartja, amíg ezt nem fejezheti ki büntetlenül. A gyűlöletbeszéddel szembeni jogi intolerancia igazolhatóságának két oka van. Az első, hogy az állam védelme érdekében morális elégtételt jelent a társadalom és a konkrét sértett számára. Az igazolhatóság másik oka pedig az a realista megfontolás, hogy bár a jog, különösen a büntetőjog csak korlátozottan képes az érintettek gondolkodásmódját megváltoztatni, a cselekedetekre nagy visszatartó hatása van. Nem hiszem, hogy túl sok rabló valóban megbánná tettét, inkább azért tartózkodik a bűnismétléstől, mert nem akar börtönbe menni vagy egyéb büntetőjogi szankció alanyává válni.

Még ha el is ismerjük a büntetőjog - korlátozott - hatékonyságát a társadalom gondolkodásmódjának alakításában, az biztos, hogy önmagában még a legcizelláltabb büntetőjogi tényállás sem tett egy társadalmat nyitottá. Ehhez komplex társadalmi-kormányzati fellépés kell, melynek csak marginális része a büntetőjogi eszköztár használata. Ám ha a fellépés nem koherens, és ha arra - indokolt esetben - nem tesszük rá a jogi zárókövet, a büntetőjogi szankciót, akkor minden megoldás sokat veszít a hatékonyságából.

A Hegyi-Simon szerzőpáros súlyos dogmatikai hibát vét a tartalom szerinti szóláskorlátozás elemzésekor és ellenzésekor is. Álláspontjuk szerint a kontextus vizsgálata mindig szükséges, és ha ezt elhagyjuk (ami a tartalom szerinti szólásszabadság korlátozásának óhatatlan velejárója), abszurd eredményre jutunk, mint például az antirasszista tüntető megbüntetése horogkeresztet szemétbe dobó figura felmutatása miatt.

A szerzőpáros téved, talán nem is elsősorban jogi, hanem nyelvtani szempontból. A kommunikáció ugyanis mindig kontextuskötött, egy kifejezés mindig adott környezetben nyeri el "tartalmát". Egy gimnáziumi tanár, ha Hitlert idézve azt mondja: "Elismerem, hogy a zsidó faj, de nem ember", nem gyűlölködő kijelentést tett. Oktatott, általa relevánsnak tartott tényeket közölt a diákjaival. A gyűlölet- (gyűlölködő) beszéd problematikája fel sem merül. A szerzők azt állítják, hogy a nem tartalomsemleges szóláskorlátozás nincs tekintettel a körülményekre - ám ez nem állja meg a helyét. Hiszen ahhoz, hogy a gyűlölködő szólást fel lehessen ismerni, a körülményeket is figyelembe kell venni. A gyűlöletbeszéd pontosan azzal több a "semleges" közlésnél, hogy "célorientált"; a cél a gyűlölet felkeltése, fokozása - az adott kontextusban rejlő "előnyöket", lehetőségeket is kihasználva.

S vajon mit tegyünk akkor, amikor a gimnáziumi tanár eseténél sokkal nehezebben eldönthető határesetekben kell állást foglalni? Büntetendő-e például holokauszt-tagadásért az az egyetemi professzor, aki szerint a magyar holokauszt áldozatainak száma "csak" százezer? Vagy ez még tudományos vita, ahol nincs helye a szólásszabadság korlátozásának?

Úgy vélem, azzal szembe kell néznünk, hogy a (büntető)jog nem csodaszer, amiből elég napi két pirulát bevenni, és minden tökéletes lesz. A jog tökéletlen eszköz, melyet ráadásul tökéletlen lények, emberek alkalmaznak. Erre a joggal egyidős dilemmára nem lehet más választ adni, mint hogy bíznunk kell a bíróságok felkészültségében, abban, hogy a problematikus esetekben is képesek lesznek megfelelően kijelölni a szólásszabadság határait. Ma bírák dönthetnek arról, hogy életük végéig szabadságvesztésre ítéljenek másokat, válás esetén az ő szavuktól függ, hogy ki nevelje gyerekeinket, ők határoznak több milliárd forintot érintő gazdasági perekben. Abszurd lenne azt mondani, hogy a szólásszabadság határainak pontos kijelölését nem merjük a bíróságokra bízni. Az egységes joggyakorlat kialakulásához biztosan rögös út vezet majd, és könnyen lehet, hogy eleinte jó pár gyűlölködő büntetlen marad, vagy éppen ellenkezőleg, túl sok szólás minősül tiltottnak. Ezt a kockázatot azonban vállalni kell, ugyanis a jogrendszer nem képes máshogy működni és fejlődni.

A szabad vita határai

A valódi kérdés tehát az, hogy a maga komplexitásában, azaz a kontextust is vizsgálva gyűlölködőnek minősülő beszéddel mit kezdjünk. A válaszom: ne habozzunk az ilyen beszédet minden legális eszközzel üldözni.

Téves Hegyi Szabolcs és Simon Éva azon állítása, hogy "egy vita egy demokratikus társadalomban sosem lehet tilos". Vannak kérdések, amikről már nem kell vitatkozni - még egy demokráciában sem. A demokratikus jogállamiság alapértékeit megkérdőjelező emberekkel nem vitatkozni kell, hanem őket a jog minden eszközével üldözni, ők ugyanis a demokrácia, az emberi jogok, azaz a mi ellenségeink, akikkel harcban állunk. Arra a kérdésre, hogy mik ezek az alapértékek, örök érvényű válasz nem adható - de a gyűlöletkeltés, legyen az faji vagy nemi identitáson alapuló, bizonyosan ide tartozik, mivel az a legalapvetőbb emberi minőséget kívánja megtagadni az érintettektől. Az ilyen ordas eszmék téves és főleg veszélyes mivolta, illetve az, hogy alapvetően ellentétben állnak a liberális demokrácia eszményével, nem vitakérdés. Nem kell aggódnunk: marad még elég helye a szabad vitának akkor is, ha evidenciákról egy elvont szólásszabadság-eszmény nevében nem nyitunk újra meg újra fölösleges diskurzust.

Kifejezetten visszásnak és érzéketlennek tartom továbbá a szerzőpáros azon véleményét, mely szerint "a társadalom előítéletektől sújtott tagjai" a szólásszabadság érdekében gyakrabban kénytelenek elviselni "bántó kritikát", többször éri őket "verbális atrocitás", és ez így rendben is van. Egyáltalán nincs rendben. Jeremy Waldron szavait kissé kiforgatva miként van az, hogy a korlátlan szólásszabadság hívei szinte kizárólag a felső középosztálybeli magyar fehérek közül kerülnek ki, de cigányt egyet sem találunk közöttük? Miféle bírálat vagy kritika az, ha nem engednek be a diszkóba, mert barna a bőröd, vagy ha a boltban a pultos pofákat vágva szolgál ki? Ez nem kritika, hanem színtiszta rasszizmus, melynek szélsőséges formáit semmilyen - nemesnek tűnő, de a való élet kihívásaira reagálni képtelen - elméleti szólásszabadság-eszmény nevében nem kell eltűrni. Képzeljük magunkat egy percre a 35 fokos hőségben vízért sorban álló ózdi cigányok helyébe, és próbáljunk érvelni az alázatos tűrés mellett... Nem vitatva Hegyi Szabolcs és Simon Éva legjobb szándékát, álláspontjuk ezért a legjobb esetben is tarthatatlan elefántcsonttorony-vélemény. Gondolatmenetük különös végkövetkeztetéshez vezethet: az értéknek tartott szólásszabadság következményeivel a még ennél is nagyobb értéknek minősülő emberi méltóság tartományát üresítjük ki, vagy egyenest az emberi életet veszélyeztetjük.

Ugyancsak elfogadhatatlan számomra azon érv, hogy a gyűlölködést nem lehet azért tiltani, hogy kifejezzük az alkotmányos demokrácia melletti elkötelezettségünket. Nemhogy lehet, kell is, ugyanis aki gyűlölködik, az alkotmányos demokrácia alapértékeit kérdőjelezi meg. Továbbá: az ilyen (bűn)cselekmények elkövetőinek megbüntetése igenis kárpótolhatja a sértetteket. Az erkölcsi jóvátétel ugyanis nagyon fontos, ebben a körben különösen. Egy kis paternalizmus, főként mivel ezen cselekmények jelentősége túlmutat önmagán, bőven megengedhető.

Végezetül a Magyar Gárda betiltásáról. Ne tegyünk úgy, mintha az említett, egyébként kiváló strasbourgi határozat nem szólna a véleménynyilvánításról is. Mi volt a Magyar Gárda? Nem más, mint a legordasabb eszmék, így különösen a szólásszabadság visszaélésszerű alkalmazásának eszköze, s ezt az eszközt csavarta ki végleg Strasbourg Vona Gábor kezéből. A strasbourgi verdikt egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy a demokratikus társadalomnak nem kell megvárnia, amíg ég a ház, hanem már akkor felléphet a demokráciát veszélyeztető erők ellen, ha ez a veszély valóban realisztikus, de még nem következett be. A neonáci Jobbik-jelenséget csak felületesen vizsgálva is nehéz olyan érvet találni, mely szerint az lenne kimutatható, hogy a magyar demokratikus jogállam maradványaira ne leselkedne a szélsőjobbról is jelentős veszély, mely veszély indokolja a szólásszabadság korábbinál erőteljesebb korlátozását is.

Uram, óvj meg a barátaimtól, az ellenségeimmel elbánok én magam is. Hamarosan kénytelenek leszünk gyakran elmormolni ezt a Talmud-fohászt, ha mi, liberális demokraták válunk akadályaivá a liberális eszmékre és híveikre leső ordasok elleni határozott fellépésnek. Az elkésett imánál pedig kevés keservesebb dolog van a világon.

A szerző ügyvéd, alkotmányjogász.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.