A hétvégi EP-választás lehet az első, ahol a nemzeti ügyek jelentősége visszaszorulhat az összeurópai kérdésekkel szemben. Ennek az az oka, hogy az euroszkeptikus-integrációpárti törésvonal mentén polarizálódó európai politikai térben jószerivel mindenki a kontinens jövőjét meghatározó kvázi népszavazásként szól erről a választásról, mely népszavazáson hozott rossz döntés létében fenyegeti a társadalmainkat. A populista, jobboldali radikális erők a tömeges bevándorlás okozta etnikai és kulturális önfeladástól oltalmaznák meg az európai nemzeteket, melyeknek úgymond újra saját kezükbe kell venniük sorsukat; a politikai közép pártjai ezzel szemben az EU politikai és intézményi működőképességét, külpolitikai cselekvőképességét, globális gazdasági és politikai szerepét látják végveszélyben az euroszkeptikus jobboldal előretörése miatt.
Úgy tűnhet, hogy ebben a konfliktusban elvesznek mindazok az üzenetek és politikai tartalmak, melyek nem illeszthetők be az egyik vagy a másik tábor logikájába, az éles szembenállás pedig lehetetlenné teheti a racionális, argumentált vitát. Ez azonban csak a látszat: hiszen a centrum pártjai épp racionális, szakpolitikai válaszok szerint próbálják megkülönböztetni magukat egymástól – a zöld New Deal, a szociális Európa vagy a gazdaságközpontú, rendpárti Európa víziója jegyében. És az is fontos, hogy a hétvégi választás után az erőviszonyok kiegyenlítettebbek lesznek, az európai pártpolitikai mező pedig a mostaninál jóval töredezettebb. A parlamenti többséghez minimum három, de akár négy frakció részleges konszenzusa is szükséges lehet (a néppárti, szocialista és a liberális mellett a zöldeké), ami intenzívebbé és izgalmasabbá teszi majd a politikai vitákat az EP-ben. Ez pedig – és a várható magasabb választói részvétel – új életet lehelhet az európai demokratikus folyamatokba, és növelheti azok legitimitását. Az viszont valóban baj, hogy az euroszkeptikus és integrációpárti narratívák éles antagonizmusa miatt egyenrangúnak tűnhetnek a felek által képviselt politikai tartalmak és krízisforgatókönyvek – holott ezek sem a szakpolitikai racionalitás, sem az európai társadalmakat és gazdaságokat érő valódi kihívások szempontjából nem egyenértékűek.
De mely égető kérdésekre kell az Európai Uniónak válaszokat találnia az elkövetkező öt évben?
A Trump-kormányzat 2017 óta alapjaiban ásta alá az Európai Unió és az Egyesült Államok stratégiai partnerségét a globális politika fontos dimenzióiban. Az egyoldalú, védővámokkal operáló amerikai magatartás súlyos támadás a globális kereskedelem szabályokon nyugvó rendszere ellen. Az EU a világ legnagyobb kereskedelmi hatalma – érdekérvényesítő képessége nem katonai potenciálján és nyomásgyakorló képességén, hanem gazdasági erején, az európai modell politikai, gazdasági és kulturális vonzerején, és a nemzetközi rendszer szabályait befolyásolni tudó diplomáciai képességén alapul. Ezért abban érdekelt, hogy a nemzetközi kereskedelmet és a globális hatalmak külpolitikáját ne az erők szabad játéka vagy egyensúlya, hanem a mindenki által betartott normák szabályozzák.
Az Egyesült Államok NATO-val szembeni kétértelmű álláspontja, és az Oroszország jelentette biztonságpolitikai fenyegetés arra kényszeríti az EU-t, hogy dinamikusan fejleszsze tagállamainak védelmi képességeit. Ám a kereskedelempolitikában olyan partnerekkel kell együttműködnie a multilaterális kereskedelmi rendszer fenntartása érdekében, mint például Kína – miközben a kínai autoriter modell ellentéte és riválisa a nyugati demokráciáknak. Olyan, a nemzetközi biztonságot fenyegető alapvető kérdésekben, mint az iráni nukleáris program, Európa ugyancsak az Oroszországgal és Kínával folytatott együttműködésre van utalva – pedig Peking új geostratégiai projektje, az Új Selyemút súlyosan aggályos, fenyegető módon terjeszti ki Kína geopolitikai befolyását számos régióban. De nem pusztán pőre nagyhatalmi versengésként tanácsos ezt felfognunk. Az EU külkapcsolataiban és belső politikai gyakorlatában stratégiai kérdés a demokrácia és az emberi jogok melletti kiállás is. Elvégre az unió normatív hatalma a globális politikai térben éppen az európai demokráciák minőségén és az emberi jogok maradéktalan betartásán nyugszik – s az EU hitelességét súlyosan csorbítja a diktatúrákkal fenntartott, esetenként kritikátlan viszony.
Az unióba irányuló irreguláris migráció tagadhatatlanul fontos kérdés – de nem azért, mert a „muszlimok” maholnap kiakolbólítanák az „őslakosokat”, hanem az európai társadalmak integrációs képességének korlátai és a kényes belpolitikai helyzet miatt. Ám a jövő európai menekültügyi, határvédelmi és migrációs rezsimje csakis az európai jogállami elvekkel és a nemzetközi emberi jogi normákkal összhangban, és a kibocsátó és a tranzitországokkal partnerségben képzelhető el. A radikális, egyoldalú, emberi jogokat sértő, olykor kegyetlen és embertelen lépések, melyeket számos radikális-jobboldali erő szorgalmaz a kontinensen, nemcsak a helyzet rendezésére alkalmatlanok, de alapjaiban ássák alá az unió normatív hatalmi erőforrásait is.
Csak közösen megoldható feladatok
Az elmúlt évtizedek neoliberális társadalom- és gazdaságpolitikája a kontinens szinte minden államában mély sebeket ejtett a társadalmi kohézión. Csakhogy társadalmi szolidaritás és mobilitás nélkül nem képzelhető el az európai politikai modell stabilizálása. A fenyegető klímaváltozás okán elkerülhetetlen az európai gazdaság kizöldítése, a szénsemleges gazdasági modell kialakítása is, mely modellnek egyszerre kell a növekedést szolgálnia és megfelelnie az ökológiai elveknek. A zöld gazdaság térhódítása nem lehet újabb egyenlőtlenségek forrása; ahogy biztosítani kell az uniós polgárok mobilitáshoz való alapvető jogát és a leszakadó térségek minél teljesebb integrációját is. Az európai társadalmak elöregedése is súlyos próbatétel elé állítja a szociális ellátórendszereket és a munkaerőpiacot. S végül: az uniónak a kibertérben is magára kell találnia. A közös európai politikának megfelelő impulzusokat kell adnia, hogy az európai cégek ne maradjanak le a mesterséges intelligencia alapú technológiákért folytatott versenyben, s meg kell védenie az európai infrastruktúrákat a kibertámadásokkal szemben, beleértve a demokratikus választások elleni szabotázsokat is. Nem utolsósorban pedig garantálni kell a nagy IT-technológiai cégek, mint a Google vagy Facebook megadóztatását, méltányos közteherviselésüket az Európai Unióban előállt bevételeik után.
Ez lenne tehát az EP-választások valódi tétje – az, hogy a nyertes politikai erők képesek lesznek-e a Bizottsággal és a Tanáccsal együtt hatékony és az európai demokráciák értékeivel összhangban álló megoldásokat találni ezekre a kihívásokra. Az unió működőképességének fenntartása, az európai politika renacionalizálásának megakadályozása ebből a szempontból alapvető jelentőségű. Nincs ma olyan európai állam, mely ne nézne szembe ezekkel a feladatokkal – és nincs olyan európai állam sem, mely egymaga képes lenne helytállni a globális versenyben, és garantálhatná állampolgárai számára azt az életminőséget, amely ma kiemeli kontinensünket a versenytársak mezőnyéből. Amikor az európai polgároknak választaniuk kell az euroszkeptikus és az integrációpárti ajánlat közül, remélhetőleg nemcsak arra fognak gondot fordítani, hogy ki szállítja az egyszerűbb válaszokat, hanem arra is, hogy melyik teszi fel a fontos, értelmes kérdéseket.
A szerző politológus, a German Marshall Fund elemzője.
