Janisch Attila: Ne legyenek kétségeink, hamarosan a tettek következnek

  • Janisch Attila
  • 2018. december 1.

Publicisztika

A tehetségtelenek, az ámokfutók, a kisebbrendűségi komplexusokban vergődők szabad világa ez.

Ha lenne még, aki azt hinné, hogy nem nagy a baj, akkor neki csak annyit, hogy mindössze hét hónap telt el a választások óta, amikor Orbán kihirdette az elkövetkező négy év programját: a teljes letámadást, az ellenzék és a kollaboráns hívek teljes megsemmisítését. És a folyamat beindult.

Egyelőre még csak szavakban teljesítenek a mindig készséggel és gerinc nélkül teljesítők. De a tendenciákat figyelve nem sok kétségünk lehet: hamarosan a tettek következnek. Talán már nincs messze az ellenségnek kikiáltott, napi rutinnal nyilvánosan megvádolt emberek bebörtönzése, olyanoké, akiknek semmi más vétkük nincs, csupán annyi, hogy nem fogadják el Orbán egyeduralmát.

“Úgy benne vagyok a vérben, olyan messze, hogy átgázolni és visszafordulni egyformán nehéz" – mondja Macbeth, és persze a továbbhaladást választja. Magyarországon a vér még csak képletesen értendő. Még.

Még vissza lehetne fordulni, még be lehetne húzni a fékeket.

Még elejét lehetne venni a teljes őrületnek, ami pedig percről percre közeledik. Csakhogy Orbánnak esze ágában sincs behúzni a fékeket. Neki kevés a kétharmad. Kevés a harmadszori kétharmad is.

Az ellenfél (még ha gyenge és erőtlennek látszó is most) veszélyes, mert bármikor erőre kaphat, és ez a pillanatnyilag virtuális veszély nagyon is valóságos fenyegetést jelent azok számára, akiknek a legfőbb tevékenységük az ország kirablása. Ezért kellett a harmadik kétharmad. Mire ennek végére érünk (ha megérjük), minden olyan tényező ki lesz iktatva, ami bármiféle módon destabilizálhatja a rendszert. Ez a szakasz minden épülőben lévő diktatúra fontos fordulópontja. Ha ezen túljut a megerősödésben, úgy onnan már valóban nincs semmiféle visszaút.

Milyen elme képes arra, hogy ilyen ridegen racionális pragmatizmussal használja ki egy ország társadalmának belső ellentmondásait? Márpedig Orbán rideg racionalizmussal szabadította fel a magyar társadalom, össztársadalmi pszichopátiáját. De egy (korlátlan) hatalom mi másra is építhetné hatalmát, mint a társadalmi szintű és törvényesített pszichopátiára? Ez volt Orbán alapvető felismerése, amely őt a liberalizmustól a szélsőséges nacionalizmushoz vezette.

A szisztematikusan kiépített, kollektív és racionalizált elmebajban pedig már semminek nem az eredeti olvasta, hanem a csak fordítottja igaz. Ahol a pszichopaták (és gazemberek) uralkodnak, ahol kizárólag az ő törvényeik érvényesek, ott már nem ők azok, akik egy irracionális, alternatív világban élnek, hanem az ő irracionális, alternatív világuk lesz az egyetlen érvényes, racionális világ mindenki számára, és mindenki ellenség lesz, aki ezen a világon kívül próbál létezni.

A magyar társadalom egésze Orbán torz tükörvilágának foglya lett, amely világban azok érzik a legotthonosabban magukat, akiket a józan ész mindeddig gátolt abban, hogy szabad utat engedhessenek torz vágyainknak. Ebben a (más)világban nem érték a kultúra, nem érték a tudomány, nem érték semmi, ami nem befogható, nem megbéklyózható, a hatalomnak nem alávethető.

Az egyedüli érték a szolgálat, a hűség, a feltétel nélküli betagozódás.

S minthogy a hagyományos emberi értékek (amelyek mindig szabadok és függetlenek) megszűnnek, eltaposódnak, eltűnnek, a betagozódók jutalma az, hogy az ő értéktelenségük lesz ennek a világnak az értékrendje.

A tehetségtelenek, az ámokfutók, a kisebbrendűségi komplexusokban vergődők szabad világa ez, ahol végre nem kell tartaniuk az igazi vetélytárstól, a tehetségtől, amiként az ámokfutóknak sem kell tartaniuk a józan ész képviselőitől. Mindeközben a gazemberek (e világ szervező, irányítói, uralkodói) gátlástalanul, és törvényesítetten rabolnak mindent, ami elrabolható. Ez Magyarország útja 2018-ban. S ez még csak az út fele. A most következő, egyre meredekebb lejtő juttat végül mindannyiunkat az éjszaka mélyére, amelynek sötétje hosszú időre fog elnyelni minden fényt, amely a józan ész jelenlétét jelezhetné.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.