Publicisztika

A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője.

Emlékszünk-e még azokra az időkre, amikor a Szovjetunió és a keleti blokk felbomlásának perspektívája megannyi színes álmot csalt elő magyar és más közép-európai buksikból arról, hogy milyen nagyszerű is lesz, ha újjászületik Közép-Európa? Ha e nagyszerű kis népek végre egymásra találnak, és újjáteremtik a század elején elvesztett paradicsomot? Emlékszünk-e a Monarchia-nosztalgiára, a Milan Kundera által inspirált kafkázásra, almás pitézésre, bécsezésre, erre a divatos illúzióra, vagy a visegrádi négyekre, a konferenciaturizmusba torkolló intellektuális zsákutcára?

Vívóállásbann A múlt héten tízévi fáradságos londoni személyzeti munka után "végleg" hazatért Németh Miklós, a szocialista párt távollétében oly sokat emlegetett üdvöskéje. A repülőtéren Donald kacsa és a kis Vuk fogadta; esetleg még a Népszava küldöttségét tudjuk odaképzelni a betonra. Németh jobban nem is időzíthette volna régen várt comeback-jét, hiszen még a Köztársaság téri ruhatáros is mással volt elfoglalva. Hogy pontosan mivel, arra - érdeklődésünkre - már nem tudott pontos választ adni, de tisztán emlékszik, hogy Schmuck Andornak szerzett húsz deka abált fejhúst.

A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője.

Az ajtón cetli: "Zsákolni mentem, vacsora, gázáremelés, elnökválasztás, Wesley Clark, ukrán külügyminiszter, minimálbér a frizsiderben, Schüssel a kulcstartón, majd jövök, Viktor."

Kedden kezdődött és a munka ünnepéig tart Győrben a tizedik Mediawave fesztivál. Érdekes lesz és izgalmas is, hogy miért és mennyiért, megtudható híroldalunkról. Az ott felsoroltakból kiderül, amit kilencéves tapasztalataink is megerősítenek: a közép-európai térség egyik, ha nem a legjelentősebb, innovatív szellemű kulturális megmozdulása - túlzás nélkül - európai rangú esemény.

ATilos Rádióról, bár az összmagyarság zenei fejlődésének érdekében többet tett, mint Kodály Zoltán óta úgyszólván bárki, de tényleg (sőt DJ Palotai óta nemcsak magunk nem vagyunk ugyanazok, akik annak előtte, de még a Manu Chao-lemezen megszólaló moszkvai rádiószignál is valószínűleg az ő füle nyomát viseli), nem kéne, talán nem is szabadni írni, hallgatni kéne róla, ha már rá a jövőben, meglehet, nem lehet. Mindazonáltal aligha kerülhető el, hogy a Tilos Rádióról szó essék, ha egyszer, úgy tűnik, ez lesz a médiaháború, illetve a politikai végrehajtó hatalom vs. civil társadalom huzavona következő csatája, várhatóan a szokott eredménnyel, miszerint szopunk, polgártársak, szopunk bizony. A Tilos Rádió frekvenciájának meghagyását szorgalmazó ívecskék, amikkel magára valamit adó ember minden bizonnyal konfrontálódott itt vagy ott, végül is önmagukért beszélnek, alá kell írni őket, s azzal csókolom. Egyfelől ugye felháborító és az önkény csimborasszója, ami itt folyik, a médiaháború, valamint a kultúrkampf, másfelől pedig az aláírásnak mint a tiltakozás eszközének vannak hagyományai Magyarországon, ez egy olyan ország, ahol az aláírás lehet eszköze az ellenállásnak egyes történelmi korszakokban, de az is lehet, hogy az összesben mind, az egyetlen eszköze noch dazu.

A szerző közgazdász.

A hét elején a Legfelsőbb Bíróság kissé befűtött Torgyán Józsefnek. De mondhatnánk úgy is, hogy csontkezével a nagy machinátor, Antall József helyezett el időn túli kokit az államelnöki poszt várományosa fején. Egyes megfigyelők szerint Horváth Béla igen dúltan közlekedett hétfőn a képviselői irodaházban; azon viszont nem csodálkoznánk, ha a nagyobbik kormánypárt tagjai csak nehezen tudnák részvétteljes ábrázat mögé rejteni kárörömüket. Pedig igazából nincs miért örülni. Sőt, ha valamit, hát inkább szomorkodni érdemes e farce-on, melyben a tepsi már megint, sokadszorra is a jogállam fején fog csattanni.

nEgy nagy, boltozatos barlangban hárman beszélgetnek: Bardiou abbé, Cretenissimo fővadász és Frakk, a macskák réme. Sok más mellett megvitatják azt is: vajon mi lehet az oka annak, hogy vasár- és ünnepnapokon majdhogynem normálisnak tűnő közgazdászok bizonyos munkanapokon XVI. századi angol drámaírónak és egy rakás stilisztikai képtelenségnek képzelik magukat. E ponton kagylózunk bele trialógusukba. Aki a közgazdászban és művében Lengyel Lászlóra és a múlt kedden a Magyar Hírlapban megjelent cikkére ismer, az beletrafált.

A szerző filozófus, az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa.

A magyarok szeretik az osztrákokat, és miért is ne szeretnék őket, amikor az osztrákok jelentős kultúr- és szabadidőnemzet, Mozartot, Schubertet és Gottfried von Einemet, továbbá számos kiváló lesiklópályát köszönhet nekik a világ, ráadásul még közel is vannak, lehet náluk feketemunkázni, majd bevásárlóközpontjaikban csemegézni mindazokból az előnyökből, amiket a szabad világhoz való tartozás nyújt alanyainak.

A hétvégén Budapesten ismét tartottak egy Balkán-konferenciát, amiben önmagában semmi rendkívüli sincs: Jugoszlávia bombázása óta szinte hetente ruccannak át ide különféle szakértők, a szerbiai hatalomból kiszorult, vagy oda soha be nem került politikusok, és vitatják meg a régió dolgait.

Miután holmi időközi választás jelentéktelen alkalmával, ám jelentékeny ürügyével közéletünk fölfedezte az állítólagos "szélsőbaloldalt", nagy hirtelen, a tíz éve alakult és unalomig ismert Munkáspárt alakjában, talán érdemes megkérdezni, vannak-e ma szélsőségek Magyarországon, ha vannak, miben szélsőségesek, meg hogy baj-e, s ha igen, miért, szélsőségesnek lenni.