A megválasztását követően az amerikai környezetvédelmi hatóság ellen indított boszorkányüldözés arról is meggyőző bizonyítékokat szolgált, hogy ugyan sületlenségeket mondott, de nem a levegőbe beszélt. Az Obama-féle egészségbiztosítási rendszer mellett a környezetvédelem lesz a Trump-éra másik pofozóbábuja. Mindezek nyomán aligha ért bárkit meglepetésként, hogy múlt csütörtök délután – a héten kiszivárgott híreknek megfelelően – az amerikai elnök bejelentette: az Egyesült Államok kivonul a 2015-ben megkötött párizsi klímaegyezményből. Mégis sokkolta a világot, hogy tényleg meglépte. Vajon mekkora katasztrófa ez, és mi lesz most a klímaegyezmény sorsa?
Van vesztenivalónk
Idézzük fel 2001-et, amikor kísértetiesen hasonló fejleményeknek voltunk szemtanúi.
George W. Bush és a kongresszusi republikánus többség bejelentette, hogy a demokrata Clinton-kormányzat által aláírt 1997-es kiotói klímajegyzőkönyvet nem hajlandók ratifikálni, így az Egyesült Államok, amely egymagában a CO2-kibocsátások negyedéért volt felelős, nem lesz annak részese. Ennek súlyos következményei voltak. Sokan megkérdőjelezték az egész egyezmény értelmét, ha a legnagyobb kibocsátó nem hajlandó részt venni benne, és ez elkeseredett vitákat váltott ki számos országban. Lelassult a jegyzőkönyv ratifikációs folyamata, így az életbelépéséhez szükséges feltétel (hogy ti. legalább 55, az 1990-es kibocsátások minimum 55 százalékáért felelős ország ratifikálja) végül csak 2005-ben teljesült. Ekkor hagyta jóvá a dokumentumot az 1990-es kibocsátások 17 százalékáért felelős Oroszország – hosszas vonakodás és az után, hogy az EU ezt szabta Moszkva WTO-tagságának feltételéül. De az amerikai kivonulás a jegyzőkönyvben foglalt vállalások teljesítését is visszavetette. Az elhúzódó nemzetállami jóváhagyások miatt a jegyzőkönyv elfogadását követően több mint 7 évig nem is volt még hatályban, s ezalatt sok, csökkentést vállaló országban ténylegesen nőttek a kibocsátások, amit utólag már nem tudtak ledolgozni. De sokszor az elszántság is hiányzott – hiszen miért is tettek volna komoly erőfeszítéseket az egyes országok, amikor legnagyobb világgazdasági versenytársuk nem vetette alá magát a rendelkezéseknek? Az amerikai részvétel elmaradásának komoly szerepe volt abban is, hogy a 2012-ben lejáró eredeti egyezményt követő időszakra csak kínkeservesen sikerült részleges megállapodásokat összehozni, amelyekből még több ország maradt ki, és Oroszország például egyáltalán nem vállalt csökkentést a második, 2012 utáni időszakra.
Ezért volt hatalmas siker a párizsi egyezmény 2015-ös aláírása, amelyhez Nicaraguát (szerinte az egyezmény nem elég ambiciózus) és Szíriát (épp mással volt elfoglalva) leszámítva a világ összes országa csatlakozott: köztük – az Egyesült Államok mellett – olyan régi renitensek is, mint Ausztrália, Oroszország, Kína, India vagy Kanada.
Trump mostani döntése a 2001-et követőekhez hasonló folyamatokat indíthat el. A párizsi egyezmény ratifikációja lelassulhat, a végrehajtása felpuhulhat. Az orosz kormány kiállt ugyan az egyezmény mellett, de felvetette, hogy vajon mennyire marad hatékony a megállapodás az Egyesült Államok nélkül? Ha erre mozdulnak a folyamatok, annak nagyon súlyos következményei lesznek. Nemhogy a lehetőség szerinti 1,5 Celsius-fokos cél úszik el, de az is bizonytalanná válik, hogy sikerül-e a globális átlaghőmérséklet-emelkedést 2 fokon belül tartani. Nem csak azért, mert az Egyesült Államok által eredetileg vállalt 26-28 százalékos kibocsátáscsökkentés jelentősen visszaeshet. Hanem azért is, mert az aláírók nemzeti vállalásainak (saját kibocsátásuk csökkentésére vonatkozó célkitűzéseinek) végeredménye jelenleg inkább 2,5-3 fokos éghajlatváltozást vetít előre. A 1,5 vagy 2 fokos cél eléréséhez növelni kell az ambíciókat, amire a párizsi klímamegállapodás mechanizmusai lehetőséget biztosítanak ugyan, de garanciát nem adnak rá. Lesz-e ehhez politikai akarat és elkötelezettség, kölcsönös bizalom, ha Amerika távozik? Vagy nemcsak az amerikai kibocsátáscsökkentés fele száll el, hanem a többi ország is lemond eredeti vállalása egy részéről? Lesznek-e újabb dezertőrök? A kiotói jegyzőkönyv sorsának megismétlődése ezt vetítené előre, s ez akár 3 foknál is nagyobb, katasztrofális hatású átlaghőmérséklet-emelkedést hozna magával.
A nyugdíj nem tréfa
Van azonban ok arra, hogy ne legyünk pesszimisták. Nem csupán az, hogy technikailag nem olyan egyszerű kilépni az egyezményből. A formális felmondást 2019 előtt nem is tudja bejelenteni egyik részes fél sem, a kivonulás hatálybalépéséhez pedig újabb egy év szükséges. A tényleges kilépés 2020 utáni időpontra tolódik, addig Trump mostani döntését vissza lehet vonni – a 2020-as amerikai elnökválasztáson pedig új, klímaügyben elkötelezett elnök és adminisztráció léphet hivatalba. (Ha ugyan Trump kitölti a teljes ciklusát, és zavaros orosz kapcsolatai miatt nem kényszerül sokkal hamarabb távozásra.) Ám e formális határidők önmagukban nem jelentenek megoldást. A klímaegyezményt hivatalos kilépés nélkül is el lehet szabotálni: egyszerűen nem hajtják végre a kibocsátáscsökkentési vállalásokat. Ezt semmilyen szankció nem követné, sőt, közben még azt sem tudnánk, hogy az Egyesült Államok végül nem fogja teljesíteni a célokat: legfeljebb annyit, hogy elmarad az időarányos teljesítéstől. És Trump bukása sem oldaná meg a kérdést. A lemondása esetén helyébe lépő alelnöke, Mike Pence ugyanolyan gyanakvó a globális diplomáciai szabályokkal, a liberális demokráciával és a fenntarthatósági gondolatokkal szemben, mint Trump.
Amerika azonban az utóbbi években jelentősen megváltozott. Az európai, többé-kevésbé centralizált nemzetállamokból nézve (nem beszélve az egyetlen akarat által irányított fél-autoriter országokról, mint Magyarország) Amerikát Washingtonnal és a szövetségi kormányzattal azonosítjuk. Ez azonban nincs így. Az Egyesült Államok berendezkedése sokszintű, bonyolult, a fékek és ellensúlyok kiterjedt rendszerére, és széles körű helyi (tagállami, települési) autonómiára támaszkodik. Ez a helyi Amerika pedig sok helyen ellenáll Trump döntésének. Sok állam, mint mondjuk Kalifornia, amely önálló államként a világ 6. legnagyobb gazdasága lenne, vagy városok, mint például az oregoni Portland már a kiotói jegyzőkönyv célkitűzéseit is elfogadta, és helyi kibocsátáscsökkentési programokat hajtott végre. Nem csak Arnold Schwarzenegger volt kaliforniai kormányzó Facebookon is terjedő üzenete jelzésértékű, amelyben helyreteszi Trumpot, és kiáll a párizsi egyezmény mellett. (Nem véletlenül: az összes amerikai tagállam közül Kalifornia szenvedi el a leginkább a klímaváltozás hatásait – az évek óta tartó szárazságot, a vízhiányt, a pusztító erdőtüzeket.) Amikor Trump azzal védte a döntését, hogy őt arra választották meg, hogy a pittsburghi emberek érdekét védje, ne pedig a párizsiakét, Pittsburgh polgármestere azonnal reagált: köszönik, de ők Párizs mellett állnak. New York, Massachusetts állam, kisebb-nagyobb városok sokasága jelezte, hogy komolyan veszik a klímaváltozást, és készek végrehajtani a szükséges lépéseket, függetlenül a washingtoni adminisztráció visszalépésétől.
De nem csak egyes tagállamok vagy helyi közösségek állnak szemben Trumppal. Az éghajlatváltozás elleni küzdelmet ma már az üzleti szféra is komolyan veszi. Részben azért, mert azt gondolják: előbb-utóbb úgyis végbemennek a változások, és jobb időben alkalmazkodni, mint körömszakadtáig védeni idejétmúlt technológiákat és iparágakat. De üzletet is látnak a folyamatban. Az amerikai vállalatok és tőke jó része a klímaváltozás elleni harcra és a párizsi egyezményre fogadott a tőzsdéken, és most nem szeretné veszni látni a pénzét. Ma az Egyesült Államokban a napenergia-ipar több munkahelyet biztosít, mint a szénbányászati szektor. Dollárszázmilliárdok fekszenek a megújuló energiás, energiahatékonysági, zöldipari vállalatokban. A múlt héten vállalatok sokasága próbálta a The New York Timesban egész oldalas fizetett hirdetésben jó útra téríteni az elnököt. És nem csupán olyan cégek érdekeiről beszélünk, mint a Tesla – Elon Musk látványosan hagyta ott Trumpot a döntés bejelentését követően –, nem is csupán a nagy energiaóriásokról, amelyek az elmúlt években több pénzt fektettek a megújulókba, mint a fosszilis vagy nukleáris szektorba. De a zöldiparágakban pénzügyi befektetőként a jelentős pénzügyi és nyugdíjalapok is keményen jelen vannak, és ha rosszul döntöttek, milliárdokat bukhatnak. Trump nem csupán a bolygó éghajlatával játszik, amit az amerikaiak jó része esetleg megbocsát neki. A nyugdíjukkal is, amiben viszont nem ismernek tréfát.
Az idő kereke
Nem csak ebben a másik Amerikában bízhatunk. Vannak biztató jelek a nemzetközi színtéren is. 2017 nem 2001. A kiotói egyezmény felrúgásakor az Egyesült Államok – ekkor a legnagyobb globális CO2-kibocsátó – az egypólusú világrend domináns szuperhatalma volt. Vele szemben az EU magányosan próbált meg ellensúlyt képezni. 2017-ben a legnagyobb kibocsátó Kína, amelynek vezetése egyértelművé tette, hogy kiáll a párizsi egyezmény mellett, és az EU-val és más államokkal közösen akkor is végrehajtja, ha Amerika nem vesz részt benne. Amerika nemzetközi befolyása csökken, és ennek a visszaszorulásnak az egyik fordulópontja éppen a párizsi egyezményből való kifarolás lehet. „Megpróbáltuk egyszerű tőmondatokban elmagyarázni neki – gúnyolódott a szicíliai G7 csúcsra utalva a kilépés bejelentését követően Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke –, úgy látszik, nem értette meg.” Angela Merkel az EU és Kína stratégiai partnerségéről beszélt, mely szövetség Amerika nélkül is vezetni tudja a világot a klímaváltozás elleni küzdelemben. Emmanuel Macron beszédében az amerikai klímakutatókat, megújulós, technológiai vállalatokat Európába és Franciaországba hívta. „Mindenkit szeretettel látunk” – mondta. Macron az ökológiai átmenet miniszterévé ráadásul azt a Nicolas Hulot-t kérte fel, aki a párizsi egyezményt tető alá hozta. Hulot, akit jó néhány elnök hívott már a kormányába, Macronnak igent mondott. Aligha lehetséges harcosabb védelmezője a megállapodásnak.
Úgy fest, a világ nem sokat kesereg Trump ostoba döntésén, hanem a saját kezébe veszi a fontos ügyeket. Tudomásul veszik, hogy az Egyesült Államokra egyre kevésbé lehet számítani közös dolgaink intézésében. A világpolitikában azonban politikai űr ritkán marad sokáig betöltetlenül. Ha Amerika visszahúzódik, mások lépnek a helyébe. A nemzetközi közösség eltökélheti magát, hogy – szövetségben a másik Amerikával – nem hátrál ki a célkitűzések mögül Washington távolmaradása miatt. Épp ellenkezőleg, szorosabban összefognak, és kipótolják azokat a hiányokat – például a fejlődő világnak a klíma-erőfeszítésekre szánt alapok esetében –, amelyeket az Egyesült Államok hagy maga után. A klímaegyezmény életben marad – Amerika számára viszont szinte elkerülhetetlen a vereség. A kihátrálással az elnök arról győzte meg a nemzetközi közösséget, hogy nem érdemes számolni az Egyesült Államokkal. Nem hiszem, hogy lett volna rá más mód, hogy kisebbé tegye Amerikát.
A szerző a Párbeszéd EP-képviselője, a Zöldek–ESZSZ frakciójának tagja.
