Az ellenzői által tűpontos érzékkel elkeresztelt törvény (Taigetosz) és megszületésének körülményei sokadszorra rántják le a leplet a gátlástalan és embertelen kormányzati logikáról. Nézzük, mik ezek a körülmények.
A beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő (BTMN) gyerekek száma drasztikusan növekszik: 2007-ben 51 910 gyerek volt érintett, 2015-ben 58 százalékkal több, 81 982. A szakemberhiány sok éve kritikus szinten mozog, ma már országos szintű probléma, különös tekintettel a területi egyenlőtlenségekre (hátrányos helyzetű régiók, kistelepülések teljes ellátatlansága). Ennyi gyermekre a 2015/2016-os tanévben főállásban gyógypedagógusból 3279 jutott (akiknek egy része kompetens csupán a tanulási zavarok ellátására), fejlesztőpedagógusból mindössze 951.
A szakértői bizottságok elé jutni sokszor sok hónapba, egy évbe is beletelik. A gyerek – mivel nem szerzett még jogosultságot – kritikusan sok időt veszítve semmiféle fejlesztő ellátásban nem részesül. A kudarcok halmozódása, a lemaradások folyamatos növekedése és a sok leminősítő visszajelzés miatt a gyerek negatív spirálba kerül.
Az ellátás általános problémái közé tartozik a diagnosztikai eszközök elégtelensége, és az, hogy a besorolási kritériumok képlékenysége miatt a szakemberek is bizonytalanok. Mindezeken kívül a végső diagnózis kialakulását (a gyermek a tanulási probléma tüneteivel sajátos nevelési igényű, azaz SNI- vagy BTMN-besorolást kap) elszennyezik informális, ám nyomós körülmények: a gyerek és a szülő stigmatizációtól való félelme, a finanszírozott helyek „engedélyezett” száma, a területileg rendelkezésre álló erőforrások (van vagy nincs ellátást biztosítani képes intézmény, gyógypedagógus). Mindebből adódóan a törvényi előírásoknak megfelelő ellátás nem működik; vagy nincs, vagy nem a megfelelő kompetenciával rendelkező szakember végzi.
Befogadói szemlélet helyett
Évek óta számos kutatás és tanulmány számol be arról a súlyos problémáról, hogy az intézmények nincsenek felkészülve a befogadásra – a megfelelő tárgyi és személyi feltételek nem adottak. Az általános pedagógusok szemlélete és módszertana köszönő viszonyban sincs a befogadással, a tanulási nehézségek tüneteit negatív személyiségjellemzőként és rossz magatartásként azonosítják – és szankcionálják.
A szakma kormányzati támogatóinak véleményével szemben nagyon fontos, hogy értsük a BTMN-gyerekek problémáit. Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a terület neves nemzetközi szakértője így ír erről: „A BTMN kategóriába a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia olyan formái tartoznak, amelyek megfelelő fejlesztési és tanítási módszerekkel nem kellene, hogy zavarrá alakuljanak. Az iskolai készségek elsajátítási zavarainak ezen formái az egyéni neurológiai eltérés mellett a nem megfelelő tanítási módszerek hatására válnak súlyosabb, akár az egyén egész életére kiható zavarokká. A tanulók 2 százaléka kerül az SNI szintű tanulási zavar kategóriába, 5 százalék BTMN kategóriás. Ezek azonban csak azok, akik megkapták a diagnózist, mert ennél legalább kétszer ennyi az írás, olvasás, számolás terén zavarokkal küzdő tanuló, és a számuk tovább fog nőni, amennyiben a tanítási módszereken nem változtatnak a közoktatásban. Ahogy az elnevezés is jelzi, ezek a zavarok elsősorban az iskola és a tanulók össze nem illése miatt alakulnak ki. Az ilyen zavarok megszaporodásának oka, hogy a megváltozott technikai-kulturális környezetben a gyerekek fejlődése is a korábbiaktól eltérővé vált, az iskolai tanítás azonban nem követte ezt a változást. Ez okozza a rendszerszintű zavarokat.”
Ilyen helyzetben egy felelős kormány a probléma komplex megoldására törekszik: a szakemberhiány pótlásával (képzési támogatás, vonzó munkafeltételek), a diagnosztikai eszközök fejlesztésének támogatásával, az általános pedagógusok továbbképzésével és a többi. A NER azonban a szokásos módon jár el: a felelősségre vonhatóság elkerülésének érdekében átalakítja a törvényi hátteret. A BTMN-gyerekekkel kapcsolatos problémaleírása így hangzik: „A beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő tanulók esetében az egyes tantárgyakból, tantárgyrészekből történő értékelés és a minősítés alóli felmentés nagyszámú, szinte automatikus alkalmazása immár rendszerszintű problémákat okoz.” Kibontva: a szakellátásban érzékelnek deficitet, szakmai kompetenciákat kérdőjeleznek meg. Adódik a kérdés: hol van az a több ezer egyéni felülvizsgálat, amelyekre egy ilyen kijelentés alapozható? Sehol. Mit tesznek problémakezelés ürügyén? Minden gyerektől megvonják az értékelés alóli mentesítés lehetőségét. Logikus? Nem.
A valódi és jóval szélesebb körű probléma felszámolása, amely az SNI- és BTMN-gyerekek ellátását és integrált környezetben történő nevelését érinti, természetesen komoly forrásokat igényelne. De forrásokat az oktatásból – szükségletre való tekintet nélkül – csak kifele vonnak, így a Taigetosz-törvény iskolapéldája annak a gondolkodásnak, hogy ha sokba kerül a kezelés, akkor az is egy megoldás, ha betiltjuk a betegséget.
A szakma felelőssége
A kormány a szokásos módon oldja meg döntéseinek hitelesítését: a szelektíven összeválogatott szakértő státusúak közül azok hangját erősíti fel, akik a döntését alátámasztják. Más, ellentétes véleményt, neves szakértőket ignorálnak, nyilvános szakmai vitákat sem engedélyeznek. Szerencsés lenne, ha az a sok, BTMN-problémákban kompetens szakember, aki pontosan és mindenkinél jobban tudja, hogy a mentesítés és ennek megvonása mit jelent e gyermekeknek, nyilvánosan és hangosan protestálna.
A többségi pedagógusok már említett inadaptivitása (a gyermekek szükségletéhez való alkalmazkodás képtelensége és készségtelensége) durva nyomás alá helyezi ezeket a tanulókat. A törvényszerűen kialakuló szorongás nem csupán a teljesítményüket fogja még inkább vissza, hanem az önértékelésükre, pszichés állapotukra is romboló, hosszú távon karcinogén hatással van. Önmagáért beszél a következő két adat: a diákok több mint ötöde tapasztalja meg rendszeresen a tanári megalázás különböző formáit. És majdnem a felük tapasztalja a következő, leggyakrabban előforduló sértő, megalázó mondatokat: „Szégyelld magad!”; „Lusta vagy!”; „Buta/hülye vagy!”; „Nem lesz belőled semmi!”; „Nem vagy idevaló!”; „Kilógsz a sorból!”; „Haszontalan vagy!”
Rá kell világítani egy másik fontos szempontra is: sérül e gyerekek gyermekjogi egyezménybe (1989/1991) foglalt oktatáshoz való joga, mivel komoly esélyegyenlőtlenségi helyzetet állít elő a kormány. A többségi pedagógusok felkészítése nélkül e gyerekek számára elérhető érdemjegyek az 1–3 tartománynál nem lesznek jobbak, így a hurcolt alacsony teljesítmény és a potenciálisan eszkalálódó pszichés problémák miatt, egyéb készségeiktől és képességeiktől függetlenül bezárulnak előttük a továbbtanulási pályák.
Több területen, egy időben végrehajtott beavatkozások lehetnek képesek érdemben változtatni az áldatlan helyzeten. A rendezés komplex, okos ráfordításokat igényel – és olyan szemléletet, hogy bárhogyan is alakuljanak a kritériumok, mindig lesznek dilemmás esetek, amikor a gyerek érdekében semmiféle kockázat nem vállalható. Mert talán mégsem abba rokkan majd bele az oktatási rendszer, ha néhány gyerek úgy kap fejlesztést, hogy kiderül, szerencsére nem volt rá szüksége. De nekik az életük múlhat rajta.
A szerző a Civil Közoktatási Platform szóvivője.
