Publicisztika

Az Olvasó helyesen teszi, ha szkepszissel figyelgeti mindazokat, akik a "valódi kérdésekről" kívánnak beszélni - hogy azokat, akik a valódi válaszokat próbálják nekünk feltálalni, ne is említsük. Hiszen már e bizonyos "valódi kérdés" megfogalmazásakor sem teszünk mást, mint kizárjuk a többi, potenciálisan szintén "valódi" problémát. Ezzel egyidejűleg a kizárólagosság reflektorfényébe taszajtott tényálladék a konceptuális tehetetlenségi nyomatéknak engedelmeskedve, mint a kisgömböc, saját űrtartalmát messze meghaladó méretűre növekszik. Ezzel együtt - miközben csókoltatjuk mindazokat, akik szintén magától értetődőnek tartják az ún. tények társadalmi konstruáltságát -, mégiscsak vannak olyan kérdések, amelyek mellett nem lehet elmenni. S e problémák valódisága éppen abban áll, hogy - az előző rendszer egy kedves fogalmi dichotómiájával játszódva - ha szubjektíve fittyet hányhatunk is nekik, attól még objektíve léteznek, vagy emberibb nyelven: adott esetben a nem-válasz is súlyos következményekkel járó válasznak minősül.

A kukac aktája

Több mint egy hónapja látott napvilágot Kaltenbach Jenőnek, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosának beszámolója a kisegítő, illetve eltérő tantervű iskolákról.

A hét elején közzétett közvélemény-kutatási adatok tanúsága szerint a Fidesztől lefalcolt néhány százezer szavazó - kisebb részben a szocialistákhoz, nagyobb részben pedig (egyelőre legalábbis) a semmibe, a bizonytalanok közé.

Meg kell hagyni, Orbán miniszterelnök elegánsan lazult le Surányi György sikálásáról: reméli, mondta a múlt héten, hogy a jegybank elnöke a jövőben is olyan remekül végzi majd a munkáját, mint ahogy eddig tette. Az pedig, hogy a miniszterelnök siófoki bejelentése után egyes becslések szerint annyi külföldi tőke pucolt meg az országból, mint amennyi mondjuk a fergeteges sikerként elkönyvelt Matáv-privatizációkor beérkezett, tulajdonképpen csak arra bizonyíték, hogy mennyire odafigyel a Nyugat a mi miniszterelnökünk szavaira, és ez a tény jogos büszkeséggel kell hogy eltöltse az amúgy sem lappadt honfikeblet.

Arról, hogy mehetnek-e a dolgok így tovább, és ha igen, akkor miért nem

De mitől is lenne szomorú a volt miniszterelnök, ha egyszer minden úgy megy, ahogy régóta kéne? Pedig senki sem akarta komolyan venni azt, amit mondott, sem a pártja, sem az ellenfelei. Avval kezdte, hogy szerinte az áldott jó kisgazdapárt akár a szocialisták koalíciós partnere is lehetne. És miért is ne lehetne, ha annyi a közös vonásuk? Bár most mindössze akörül bontakozik ki konszenzus, hogy a sok pénz sokkal jobb, mint a kevés, de az FKGP és az MSZP törzsszavazóbázisa - egy kedves és méltatlanul elfelejtett kifejezéssel élve - osztályszempontok alapján korántsem áll olyan távol egymástól, mint azt például a kisgazdák beteges komcsizása sugallaná.

Eddig sem nagyon lehetett ugrálni helyi szinteken, ezután majd még kevésbé. A jövő évi forrásszabályozásra vonatkozó kormányjavaslat értelmében az önkormányzatoknál maradó személyi jövedelemadó mértéke 13,3 százalékról az úgyszólván jelképes öt százalékra csökkenne. De nem kell beszarni! Az önkormányzatok az szja 40 százalékát kapják meg, csak a különbözetként fennálló harmincötöt "normatív módon" osztanák szét közöttük.

A "zsidókérdés" kifejezés a Horthy-korszakban totálisan diszkvalifikálódott: aki ma ilyet mond, annak tisztában kell lennie azzal, hogy antiszemitául beszél. E szókapcsolat ugyanis mifelénk magában foglalja az Endlösungot, a soá borzalmainak igenlését is. Amikor tehát a titokminiszter vagy a miniszterelnöki főtanácsnok "zsidókérdésre" utal, akkor vagy azonosul az előbbiekkel, vagy meg kell(ett volna) magyaráznia, mit ért ezen - ahogy e szempontokat Szabó Miklós a Magyar Hírlap szeptember 1-ji számában szépen ki is fejtette.

Emlékszünk-e azokra az időkre, amikor Horn Gyula marhaságokat beszélt? Jött egy lakossági fórum, mint valami menetrenden kívüli gyorsított személy, a mozdony vezetőállásában Horn húzkodta a fogantyúkat, és elcsapott mindent, ami az útjába tévedt, józan észt, kormányprogramot, koalíciós partnert, saját frakciót. Az - akkor még - kormányfő elmélázott a halálbüntetés visszaállításán, a magyar FBI bevezetésén, a vagyonadón, a nyugdíjasok ingyenes utaztatásán, Nagy Sándor miniszteri kinevezésén meg egy ízben a romák bűnöző életformáján, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsük. Horn és az őt az ötletei megvalósításában megakadályozók becsületére legyen mondva, ezen "felvetésekből" nemigen lett politika, ráadásul, így utólag visszagondolva, nagy részük ártatlan csibészkedés lett volna ahhoz képest, amit a mostani kormány nem mond, de tesz. És különben is, Horn, amikor rászóltak, hogy ne szeresse már annyira a lakosságot, rendszerint le is hasadt a hülyeségről. Vissza nem vont semmit, de nem járt tovább a szája.

Meglehetős a lárma mostanában a szakszervezeti vonalon. Nagy erőkkel folyik az érdekképviselet.

Népbarát epizód a kormányzati Fidesz-propaganda hőskorából. Napra pontosan húsz évvel ezelőtt írtuk.

Ha távközlésről van szó, úgy tűnik, a közcél szentesíti az eszközt: a parlament július végén elfogadta a távközlési törvény módosítását, amely hatósági jogosítványokat juttat a szolgáltatóknak, vagyis házainkon, telkeinken a beleegyezésünk nélkül is épülhet átjátszótorony, egyéb műtárgy, ha az műszakilag megindokolható. Ez egyrészt nyilvánvalóan alkotmányellenes, másrészt pedig jól tükrözi azt a fajta kormányzati elkötelezettséget az információs infrastruktúra "közművesítése" mellett, amelynek első számú nyertese a fogyasztó, a "polgár" helyett a szolgáltató és a gyártó. Hasonló a helyzet informatikai téren is: ha multinacionális szoftveróriások bevételei forognak kockán, a magyar állam az adófizetők pénzén fenntartott erőszakszervezeteket bevetve, a törvény teljes szigorával sújt le a kisemberekre. Tétlenül nézi viszont, ha a monopolhelyzetben lévő telefontársaság némi jogi csűrés-csavarással rendszeresen megerőszakolja a versenyszabályokat, semmibe veszi a fogyasztók jogait és az ország érdekeit egyaránt.

(Avagy csak egy választás van Magyarországon?)