Az Olvasó helyesen teszi, ha szkepszissel figyelgeti mindazokat, akik a "valódi kérdésekről" kívánnak beszélni - hogy azokat, akik a valódi válaszokat próbálják nekünk feltálalni, ne is említsük. Hiszen már e bizonyos "valódi kérdés" megfogalmazásakor sem teszünk mást, mint kizárjuk a többi, potenciálisan szintén "valódi" problémát. Ezzel egyidejűleg a kizárólagosság reflektorfényébe taszajtott tényálladék a konceptuális tehetetlenségi nyomatéknak engedelmeskedve, mint a kisgömböc, saját űrtartalmát messze meghaladó méretűre növekszik. Ezzel együtt - miközben csókoltatjuk mindazokat, akik szintén magától értetődőnek tartják az ún. tények társadalmi konstruáltságát -, mégiscsak vannak olyan kérdések, amelyek mellett nem lehet elmenni. S e problémák valódisága éppen abban áll, hogy - az előző rendszer egy kedves fogalmi dichotómiájával játszódva - ha szubjektíve fittyet hányhatunk is nekik, attól még objektíve léteznek, vagy emberibb nyelven: adott esetben a nem-válasz is súlyos következményekkel járó válasznak minősül.
Mostanában ez az általános állítás különösen időszerű. Ahhoz, hogy a kádárizmus egyik legkellemetlenebb társadalomlélektani örökségétől, a tanult tehetetlenségtől és a kollektív infantilizmustól megszabaduljunk, el kéne jutnunk az ok-okozati viszonyok ama felelősségteli felismeréséhez és vállalásához, amelyhez - örömmel tudatom - ötéves Lóci unokaöcsém már elért. Vagyis ha hároméves kishúgát fenéken billenti, s bizony ez gyakran megtörténik, akkor tudja, hogy lapítania kell, vagy hízelegnie. Sajnálatos módon a magyar közélet még nem jutott el erre a szintre, a hazai közeget inkább az a dackorszak jellemzi, ami - fájdalom - néhány évvel ezelőtt még unokaöcsémtől sem állt nagyon távol, igaz, őkelme akkor még nem volt óvodaérett. Szociálpszichológiai szempontból a - Dobrovits Mihály által épp e hasábokon oly plasztikusan elemzett - kollektív infantilizmus azért aggályos, mert állandósítja az önmagunk köré szőtt negativizmusok hálóját, amelyben vergődve a mindenkori külvilág és szereplői romlottnak és gonosznak tűnnek fel, míg mi magunk jólesően szenvedhetünk a főállású áldozat tétlen szerepében. A "valódi kérdésekre" adott válaszunk lehet széna vagy szalma, fekete vagy fehér, meggyőződéseink függvényében - az egyetlen rossz válasz az, ha az ember önmagát vaknak és süketnek tettetve feladja azt, ami emberré teszi: a választás aktusát és a felelősségvállalás képességét.
Visszagondolva arra az időre, amikor hétfőn még egyáltalában nem volt tévé, ma már megértem Lech Walesát, aki nem hátrált meg a kommunisták elől, és bár nem rajongok érte, de érteni vélem Jaruzelski tábornok indítékait is, amikor bevezette a szükségállapotot. Amit visszatekintve nem tudok elfogadni, az a legyintgetős félrenézés, az, amikor valaki 1981 decemberében azt gondolta, hogy ez az "egész lengyel gernyózás lószart se számít". A furcsa az, hogy a kádári kispolgárosodásnak ez a történelemtől riadtan undorodó attitűdje milyen virulensen élte túl az elmúlt évtizedet, amikor minden intézményi és személyes következményével fortyogott körülöttünk a rendszerváltás, s a kapitalizmus morcoskodó szelleme is kiszabadult a palackból.
A kollektív infantilizmus él, s köszöni, jól van ma is. De mi lenne most, a valahány százalékos gazdasági növekedéssel aládúcolt békeidőben az a valódi kérdés, amit minden felnőtt és épelméjű embernek fel kéne tennie, s meg kéne válaszolnia önmagának?
Ez a kérdés nem a kókuszos thai csirkeleves elkészítésére vonatkozik, nem a BUX-index várható alakulását firtatja, nem a nemiség útvesztőiből keresi a kivezető utat. Akármennyire is népszerűbb dolog lenne e témákat tárgyalni, napjaink valódi kérdése menthetetlenül politikai jellegű, és így szól: szereti-e (akarja-e, hajlandó-e elősegíteni kialakulását stb.) Ön a kétpártrendszert?
A választások óta eltelt időszakban megtörtént az, amit a legtöbb józan elemző korábban legalábbis megkérdőjelezett: létrejött az MSZP és a Fidesz által uralt politikai mező, ahol jelenleg a többi párt a statisztikai hibahatár és a láthatatlanná válás végpontjai között mozog. No és ez mit számít, avagy kit érdekel a magyar gernyó? - kérdezhetné a magát ártatlannak képzelő olvasó.
Hát valamicskét azért számít.
A parlament például a jelenlegi állás szerint az új millennium pirkadatán imigyen festene: ott üldögélnek benne a két nagy párt képviselői, 50 százalékhoz közelítő, de kormányalakításhoz mégsem elégséges létszámban, s vágyakozva pillantgatnak az Országgyűlésbe jutott harmadik frakció irányába. Torgyán József - hisz ő már a Fradinál, sőt később a Gázszernél, majd a Teplicénél is bizonyított - ekkorra már a köztársaság elnöke, s így a korábban kisgazdapárt néven ismert one-man-show-nak is vége, a párt mérsékeltjei elhúztak a Fideszbe, radikálisai pedig vajon hol találhattak új otthonra? Bár általában nem tartom különösebben szellemes fordulatnak a MIÉP-pel való riogatást, lássuk be, hogy ezt legalábbis nem lehet kizárni. De ez a kettő (vagy kettő és fél) párt által meghatározott politikai mező nem csak a mérleg nyelveként működő - és szükség esetén kormányba emelt - csurkisták miatt aggályos. Az ilyen közéleti diádok esetében - ahogy azt Kis János már a MaNcs múlt karácsonyi számában jelezte - kétségkívül megnő az esélye a politikai mutyinak. Bár a képességes Simicska Lajossal már aligha fognak Máté Lászlóék békésen egy emésztőből cseresznyézni, nem kérdés, hogy mindkét párton belül megtalálják majd azokat a "kompromisszumkész szakembereket", akik helyreállítják a két nagy párt és gazdasági háttérbirodalmaik között a békés egymás mellett élés feltételeit.
A gazdaság politikai érdekszférákra osztása nemcsak immorális, hanem társadalomfejlődési szempontból is veszélyes, nemzetközi versenyhelyzetünket kockáztató tényezővé válhat. Ha az országos és helyi tenderek megnyerésénél csak a vállalkozók noteszeiben szereplő politikusi telefonszámok és nem a legjobb ajánlat számít, ha egy állami kinevezés elnyerésénél nem a tudást és a képességet mérlegelik, hanem csak a pártlojalitást, ha az építészeti pályázatoktól a szociológiai ösztöndíjakig az állam által terített javakból csak a mamelukok és hígfejű senkik részesülnek, ha az éppen uralkodó párt megcenzúrázhat egy általa helytelenített tévéműsort, és ehhez a másik nagypárt csendesen asszisztál, hiszen tudja, hogy hamarosan eljön az ő ideje is, nos, akkor a nemzeti teljesítmény hanyatlani, az apátiát tápláló hétköznapi tapasztalatok száma pedig növekedni fog. A politikai diádokra általában is jellemző szociológiai sajátosságok a posztkommunista körülmények közepette felerősödnek.
Mindennek igen komoly ideológiai és értékvetülete is van. Bár propagandaszempontból kétségkívül ügyes Orbán Viktor ideológiai formulája, miszerint a huszonegyedik század Magyarországa vagy polgári, vagy szocialista lesz, ez nem adja vissza a magyar társadalom valódi ideológiai tagoltságát. A társadalom nagy többsége nem pitykedolmányos "Fidesz-polgár" és nem svájcisapkáját Mercedesre cserélő "szocialista", hanem normális ember, aki élhető, működő, gyarapodó és sikeres Magyarországot akar. Tartok tőle, hogy a bipoláris politikai rendszerben az ő vágyaikra már nem fognak odafigyelni. Ugyanis a két, látszólag ellentétes ideológia: a Fidesz-magyarkodás és a szocialista összevissza baloldaliság leple alatt hasonló értékrendű csapatok gyülekeznek. Ezek a csoportok nem érdekeltek a teljesítmény alapú verseny kibontakoztatásában, nem számít nekik a szerződéses viszonyok betartása, a törvényesség, a szerepekkel való megfeleltetés. A Fidesz, akárcsak a szocialisták nagyobb része, a kádári kulimász fenntartásában érdekelt. Az archaikus személyes kapcsolatok előnyben részesítése a formális, modern viszonyokkal szemben, a nagy, életképtelen és szétrohadó (poszt)szocialista struktúrák (egészségügy, oktatás, rendőrség) megreformálhatatlanságának és ezért immunitásának elfogadása, leküzdhetetlen vonzódás a mániákus központosító intézkedések iránt, a böszme eltökéltség minél több döntési jogosultság begyűjtésére: ezek mindkét nagy párt közös jellemzői.
Ám annak ellenére, hogy ilyenek a magyar politikai rendszer főszereplői, az ország ennél sokkal jobb állapotban van. Élnek benne olyan emberek, akik hisznek a saját képességeikben, és szeretnének hinni a munkájukban, abban, hogy ha szerződést kötnek, akkor az nemcsak rájuk, de a másik félre is kötelező, és ha valaki megpróbál kibújni a kötelességei alól, akkor lesz olyan állami hatalom, amely érvényt szerez a kontraktusba foglaltaknak. Élnek olyan emberek, akik úgy akarnak boldogulni, hogy keményen dolgoznak, szeretik a családjukat, kutyájukat, papagájukat, és nem tartják elengedhetetlennek, hogy valamelyik helyi politikus seggét nyalják. Olyan emberek, akik végre elvárják, hogy az életük során befizetett töméntelen tb-járulék fejében működő kórházak, emberi hangot használó orvosok és ápolók foglalkozzanak velük, ha rászorulttá válnak. Ebben az országban rengeteg normális ember él. És nekik (is) fel kell tenniük ezt a kérdést: szeretném-e a kétpártrendszert?
Az talán már kiderült, hogy nekem mi a válaszom erre a kérdésre ("Nem" - a szerk. megjegyzése). De, ismétlem, el tudom fogadni azt is, ha valaki erre igennel válaszol, ha lát fantáziát a kétékes játékban. Istenem, nem vagyunk egyformák. Amire viszont aligha van mentség, az a nagy magyar infantilizmus újbóli színrevitele. Nevezetesen, hogy valaki csak legyintsen a kétpártrendszer kialakulására, és azt mondja, hadd guruljon a labda - hogy majd a virágba borult bipolaritásban aztán sopánkodva átkozza el az éppen fennálló rendet.
És ha valaki az imigyen megfeddett nyafka, locska lelkekben a Fidesztől most éppen a bizonytalan szavazókhoz vándorolt hajdani SZDSZ-hívekre ismert, bizony nem tévedett nagyot.
Bár logikus lenne, ennek az írásnak nem célja, hogy e ponton az SZDSZ helyzetének és válságának elemzésébe torkolljon. Erre már csak azért sem szívesen vállalkoznék, mert az SZDSZ-en belüli viszonyokról dugóm sincs, és nem dühöng bennem olyan hübrisz, mint némely kollégákban, akik ohne zsenír nyilatkozgatnak e párt belső dolgairól, miközben éleslátásukat nem homályosítja el a tények nem ismerete. Az SZDSZ-szel kapcsolatban az olvasók nagy többségéhez hasonlóan be kell érnem a médiából nyerhető hírekkel. Épp ezért állításom így szól: akármi is történik a - már a Mérleg utcából is visszavonult - szabaddemokratáknál, teljesítményük annyival nem lehet rosszabb a Fideszénél és az MSZP-énél, hogy arányos legyen az a büntetés, amivel a választók a közvélemény-kutatások tanulsága szerint sújtják a pártot. Hiszen azt látjuk, hogy a média - amelyről talán már maga a MIÉP elnöke se gondolja, hogy SZDSZ-es dominanciájú - egy éve másról se szól, mint a Fidesz viselt dolgairól, illetve válaszképp az MSZP-s politikusoknak a kölcsönökhöz és a magántulajdon fogalmához kapcsolódó különös képzeteiről. Eközben az SZDSZ-ről napvilágra került legterhelőbb adat az, hogy Hack Péter vallásos, s mint a vallásos emberek általában, a profán tudat számára néha furcsa dolgokat művel. (Mellesleg: elég nagy szégyen, hogy akárkinek a lelkiismereti ügyeiből a huszadik századot keretbe foglaló hecckampány és politikai ügy lehet ma Magyarországon.) Tehát egyáltalában nem gondolom, hogy az SZDSZ ne politizálhatna hatékonyabban, hogy ne lehetne mondjuk az általános hadkötelezettség ügyénél nagyobb közérdeklődésre számot tartó kérdésekre koncentrálni, hogy a pártnak nem használna, ha némely lelkes hívének képzelt entellektüel "belülről bomlasztva" ne rugdosna a véknyába menetrendszerűen. Azt sem állíthatjuk, hogy a párt ne szólalhatna meg többször, bölcsebben és gyorsabban, mint ezt jelenleg teszi.
Ám ezzel együtt a politikai triád, a hárompólusú politikai erőtér általában is több lehetőséget, nagyobb szabadságot biztosít a választóknak. Arról nem is beszélve, hogy a magyar ideológiai és értékpalettán igenis szükség van (lenne) egy, a mai liberalizmus alapértékeit: szabadságot, jólétet, stabilitást és szolidaritást hitelesen képviselő, európai színvonalú pártra. Miközben tehát a szabaddemokratáknak nyilván törni kell a fejüket azon, hogy miként kerülhetnének ki a politikai láthatatlanságból, most mégis a választóknak - polgároknak, szocialistáknak és leginkább az embereknek - kellene elgondolkozniuk azon, hogy mi a válaszuk a valódi kérdésre: szereti-e Ön a kétpártrendszert?
Addig se feledjük: a "valódi kérdésekre" adott válaszunk lehet széna vagy szalma, fekete vagy fehér, saját meggyőződéseink függvényében - az egyetlen rossz válasz az, ha az ember önmagát vaknak és süketnek tettetve feladja azt, ami emberré teszi: a választás aktusát, a felelősségvállalás képességét és az ezt követő ironikus mosolyt.
A szerző szociológus, bonviván.
