Több mint egy hónapja látott napvilágot Kaltenbach Jenőnek, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosának beszámolója a kisegítő, illetve eltérő tantervű iskolákról.
A beszámoló stílusát nyilván megköti a közreadó sajátos jogállása, ám a világos, átlátható fogalmazás, szembeállítva a beszámoló tartalmával, igazán vérfagyasztó kombinációt alkot: mintha -. A jelentés ugyanis lényegében azt fogalmazza meg, hogy a közoktatási rendszer évről évre több ezer roma kisiskolással szemben követ el olyan bűnt, amelynél komiszabbat konszolidált demokrácia kormányzata nem követhet el polgáraival szemben. Megfosztja őket a jövő birtokbavételéhez szükséges legfontosabb eszköztől, a tudás elsajátításának lehetőségétől.
Súlyos szavak ezek, illendő talán itt némi indoklás. Az ombudsman jelentése szerint az úgynevezett kisegítő, illetve eltérő tantervű iskolákba-osztályokba járó tanulók több mint fele roma származású, ami azt jelenti, hogy átlagos körülmények között egy roma kisiskolásnak hatszor-hétszer akkora esélye van arra, hogy ilyen iskolába kerüljön, mint egy nem roma kisgyereknek. (Ez körülbelül akkora igazságtalanság, mintha valakit véletlenül hétszer hívnának be katonának. Én a harmadik után már biztos kiborulnék.) Ez magyarul annyit tesz, hogy egy olyan állami intézményben, amelyet elsősorban születéstől eredően enyhe fokú értelmi fogyatékos gyermekek számára hoztak létre, egy etnikai kisebbség legfiatalabbjai megdöbbentő mértékben többen vannak, mint amennyien számuk, arányuk szerint várható lehetne. (Borsodban az eltérő tantervű iskolák diákjainak kilenctizede roma.) Gondolom, nem kell túl nagy kognitív bűvészmutatvány ahhoz, hogy átlássuk, mily nagy mértékben járul hozzá e tény - önmagát világba böffentő hazugságként - a népi genetika nevezetes tételéhez, miszerint a romák problémáinak oka hibás genetikai kód (ez meg az a vérükben stb.), itt csak a bodrogparti Mendelt, azaz a sátoraljaújhelyi polgármestert idézném az Olvasó emlékezetébe. (Apropó: miért nem jön minden ilyen esetben egy genetikus, aki a tudományos ismeretterjesztés legnemesebb hagyományainak megfelelően elmagyarázná miheztartás végett a dolgokat a genetikai kódról és a szerzett tulajdonságokról? A genetika tudniillik nem vízlépcső vagy atomenergia, ahol tudományon kívüli szempontok is alakítják a diskurzust.)
A jelentés gondosan felsorolja mindazokat a jogforrásokat, minisztériumi rendeletektől ENSZ-(UNESCO) határozatokig, amelyek tükrében a roma gyerekek bezsuppolása a fenti intézményekbe illegális, erkölcstelen és gonosz tett. Illegális, mert kimondva vagy utalva rá tiltja a törvény és az alkotmány. Erkölcstelen, mert a tudástól, azaz attól fosztja meg e gyerekeket ez a gyakorlat, ami általános hozzáférhetőségénél fogva a leghatékonyabb eszköze annak, hogy ember és ember között különbséget tegyünk. És nagy gonoszság, mert mindez olyanokkal történik, akik többnyire még egyetlen döntést sem hoztak saját maguk sorsáról. Az ombudsmani jelentés a helyzet ismertetésekor említést tesz bizonyos ördögi kör jellegű mechanizmusokról, amelyek erősítik és fenntartják e felháborító trendet. Például az általános iskola és a kisegítő iskola között olykor felismerhető egy afféle elvtársi segítségnyújtási mechanizmus, mely keretében a határesetnek vagy nem értelmi fogyatékosnak, de valamilyen szempontból problémásnak ítélt gyerekeket az általános iskola lepasszolja a kisegítőbe. Ennek révén az általános iskola megszabadult egy kolonctól, a kisegítő pedig kapott egy gyereket, aki születésirendellenesség-hiányánál fogva igen jól alkamas az eredményes gyógypedagógiai munka demonstrálására (akit nem illet, kérem, ne vegye magára). Másik öngerjesztő mechanizmusként értékelhető a jelentés által is kiemelt tény, miszerint a nagy számokat tekintve, az enyhe fokú értelmi fogyatékos vagy viselkedési problémákkal küzdő gyerekek szülei az átlagnál kevesebbet tudnak arról, hová kerül a gyerekük igazából, hogy milyen jogi-intézményi lehetőségeik vannak a későbbiekre nézve, vagy hogy milyen esélyei vannak a gyereknek arra, hogy később visszatérjen az általános iskolába (nem sok).
Kérdés, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Például azt, hogy belegondolunk, mire is jó az alap- és középfokú oktatás. A politikai közgazdaságtan az oktatást úgynevezett jogosultságnak nevezi, azaz olyan jószágnak, amely igénybevételére az embernek egy vagy több modern demokratikus mítosz (az emberi lényeg, egyenlő jogok stb.) okán egyszerűen joga van, ám e jog következménye önmagában nem feltétlenül valami sült galamb jellegű jutalom, amely minden egyes polgárt illatozva vár a jog asztalánál, hanem inkább afféle ugródeszka, amelyet mindenki saját rátermettsége és erőfeszítése függvényében használhat jövőbeli célok eléréséhez. Felmerülhet a kérdés, hogy mire e nagy felhajtás az oktatás körül, hiszen az olyan tekintélyes jogforrások, mint a Magna Charta, az Aranybulla, a Jogok Törvénye vagy az 1792-es francia emberjogi nyilatkozat egy szót sem veszteget rá. Nyilván nem, hiszen akkoriban a társadalmi igazság és igazságtalanság abból származott, hogy ember és ember között különbség volt aszerint, hogy kire hogyan vonatkozik a törvény, kinek milyen jogai vannak, és hogy ki mit tehet a közéletben.
Mára ezekben a kérdésekben -együtt a jóléti állam által biztosított szociális jogokkal - a jogegyenlőség a meghatározó. A modern világ emberének életét nem a születéssel nyert előjogok vagy azok hiánya határozza meg, hanem az, hogy - legalábbis Magyarországon és egyelőre - az oktatási rendszerben elért eredmények jobban magyarázzák a társadalmi státust, mint a szülők vagyoni helyzete (nyugi, nem tart már sokáig). Ennek megfelelően, mivel minden történelmi korszakban mindenki arra a kérdésre kattan be, amitől igazán döglik a légy (lényegében az amerikai függetlenségi háború is egy brit adószedési túlkapásból indult), talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a roma gyerekek indokolatlan és tömeges kizárása az általános iskolákból lényegében a mai Magyarország egyik legsúlyosabb emberjogi problémáját jelenti. Az oktatási rendszerben az a legszebb és egyben a legrondább, hogy nincs nála sem eredményesebb kiegyenlítője, sem eredményesebb újratermelője a társadalmi különbségeknek. Arról nem is beszélve, hogy a kisegítő iskolában nyert végzettség alapján alapkészségeket kívánó manuális munka, ám többnyire maximum segédmunkási vagy napszámosi feladatok várhatnak később a gyerekekre, amely tevékenységek a munka világának legárnyékosabb területei. Röviden: az ombudsmani jelentésben foglalt probléma a magyar társadalom talán legnagyobb igazságtalansága. Amit ilyenkor tenni lehet (kell), az az, hogy mindenki lehetőségeihez és képességeihez képest igyekszik dramatizálni e problémát (mely még így is kisebb lesz, mint amekkora valójában).
Másik célravezető módszer lehet az ombudsmani jelentésben is említett, kívánatosnak ítélt folyamat, amely abban áll, hogy szülők, iskolafenntartók, pedagógusok egy rugalmas jogi-igazgatási keretben a mainál nagyobb harmóniában tudnak együttműködni a gyermekek boldogulásáért. Csakhogy: egy évtizedes beidegződésen alapuló, hazánk legjelentősebb rasszista hagyományának kialakulásáért (gyerekek ezreinek a születés alapján történő hátrányos megkülönböztetéséért) részben felelős pedagógiai-oktatási gyakorlatról kötve hiszem, hogy egy minisztériumi reform szelíd noszogatására lépést vált. Ahhoz, hogy valóban mérlegeljék, vajon a kisegítőbe küldött gyerek tényleg oda való-e, vagy megállná a helyét esetleg az általános iskolában, az kell, hogy néhány szakember, illetve iskola nyakába pert akasszanak kalandos kedvű jogvédők, amit meg is kell nyerniük. Miután az ombudsmani jelentés is kitér arra, hogy a romák masszív túlreprezentáltságát mutató statisztikai adat önmagában is elegendő lehet születés alapján történő hátrányos megkülönböztetés megállapításához, a felperes akár lehet a magyar állam is, vagy akár bús történelmünk elmúlt sok száz éve. Pereskedés tekintetében (lást a hasonló esetet Csehországban) tehát minden bizonnyal nagy pedagógiai hatással lehet haszonként számolni. (Ám ha ennek esetleg az volna a kényszerű ára, hogy néhány kisgyerek esetéből lenne bírósági ügy, kétséges, hogy vállalhatja-e bárki is a morális felelősséget azért, ha a gyerekeknek akármelyik iskolában is bármilyen hátrányuk származik később.)
És még valami. Ha a felelősök intézkedése felveszi a romák életkörülményeit javítani kívánó intézményi elgondolások közismert formáját, a patópálizmusba oltott katasztrofista struccpolitikát, mondván, hogy a cigányságnak is tennie kéne először valamit, akkor holnaptól rendszeresen küldhetnek kicsi réztáblákat a kisegítő iskolák padjainak támlájára, miszerint e hely nem jöhetett volna létre az elmúlt tíz év magyar kormányai, minisztériumai és napszámosképző pedagógusai áldozatos hozzájárulása nélkül.
