Mit kíván a magyar nemzetnek Orbán Viktor?
Legyen három gyerek, három szoba, négy kerék.
Az első és az utolsó könnyen abszolválható: néhány másodpercnyi erőlködés egyfelől, egy lendkerekes rendőrautó a kölöknek másfelől, és már pipálhatunk is két tételt. Pár hete a középsővel sincs gond: a kormány takaros lakástámogatási konstrukciót hozott tető alá, a lapok alig is győznek beszámolni arról, mint szállnak be újabb és újabb bankok a hitelezésbe; "Hogy lehet felvenni nyolcmilliót?", hirdeti diadallal a hiteles polgári napilap. És tényleg: ezer kíváncsiskodóból már vagy ötvenen kaptak is kölcsönt, nem csoda, ha magyar hág magyar tyúkszemére.
Pedig a reménykedő érdeklődők jó része a sorban állás és a banki tájékoztatás után leginkább baleknak érezhette magát; s e felismerés aztán a vérmérséklettől függő reakciót váltott ki, a legtöbb kedves ügyfélből hevesen szitkozódó dúvad, vagy lógó orrú, szerencsétlen flótás lett pillanatok alatt. (Nem véletlen, hogy Orbán azóta imigyen nyilatkozott: már gőzerővel készül a folytatás, ami további tömegeknek teszi elérhetővé a lakhatást.)
De hol itt a probléma? Inkább örülni kellene, hogy a kabinet nem szórja az adófizetők pénzét, s a szisztémát a reális piaci viszonyokat véve alapul dolgozta ki. Nincs ezzel semmi gond.
Hanem hogy randán becsaptak nagyon sok embert: olyasfajta illúziókba ringatták őket, mint annak idején az MSZP. Tény, a Fidesz soha nem állította, hogy mindenki lakáshoz juthat, de hát szocialista szájból sem hangzott el soha a háromhatvanas kenyér ígérete. A valóban elhangzott ígéretek azonban az életszínvonal ugrásszerű javulását sugallták 1994-ben és most, 2000 elején is.
Mert hitel-ügyben a kormány csak a dolgok egyik feléről beszélt: első lakás, kedvező kamatok, hosszú lejárat - csupa klasszul markentigolható féligazság. Annak ismertetése viszont a bankokra maradt, hogy havi nettó ötven per fő alatt labdába se rúghat a kliens, meg hogy másfél-, két- de akár három milláért is ugyan miféle ingatlant vehet, meg hogy a legkedvezőbb konstrukció minimum havi százegynéhány nettó rendszeres jövedelmet feltételez (ami mindennapos a 35 év alattiaknál, nemdebár). És hogy az egész arra lesz jó, hogy még följebb verje az ingatlanárakat.
Bármely kormány ilyen feltételekkel, legfeljebb nagyon kicsivel jobbakkal hirdethetne meg lakástámogatást. De miért nem lehetett ezt elmondani? Miért kell kábítani a polgárokat? Tényleg olyan hülyének látszik odaföntről a társadalom, hogy birka módra beszopja ezeket a (hogyan is mondják?) pragmatikus hazugságokat?
A hírek szerint akadtak, akik a pénzintézeteket anyázták: a kormány támogatna, polgárosítaná a tömegeket éjt nappallá téve, de a szociálisan érzéketlen bankárok csak a bukszájukra gondolnak má´ megint. De a történetből többnyire az jött le, hogy a politika ismét a pöcsére húzott egy rakás embert.
Lehetne vizionálni, hogy ennek egyszer rossz vége lesz, és Csurka elégedetten dörzsölheti a markát, de ehelyett csak azt rögzítsük: nagyon gennyes volt ez így.
Szégyen, gyalázat.
