Babarczy Eszter: Vidámabb múltat tessék vágni!

publikálva
2000/8. (02. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Sally Humphreyszel beszélgetek. Sally ókortudós és antropológus. Azt mondja, mindenki meglepően ideges errefelé, amikor a nemzeti örökség szó felemlítődik, pedig neki erre kéne konferenciát szerveznie. Vagy nacionalista gonoszságra gondolnak rögtön, vagy nemzetietlen gonoszságra. Sóhajt. Nemzeti, hát nemzeti. Mit kell úgy odalenni egy szótól? Mennyivel érdekesebb lenne egy konfúzabb, életközelibb kultúrafelfogás, amely számol az értelmezés és végső soron a történeti tudat erotikus vonásaival! Mennyivel érdekesebb lenne azoknak a metaforáknak és kódoknak a felnyitása, amelyekben magától értetődőnek hitt alapelveket adnak át jelenlegi professzorok jövendő professzoroknak a módszertani kurzuson! Rugalmas, anyagközeli interdiszciplinaritást! Vissza a dolgokhoz és a sztorikhoz! Le a konzervatív purizmussal és a fantáziátlan mítoszutánnyomásokkal! Le a műemlékvédelem lírai szlogenjeivel és brutálisan unalmas praxisával! Ne üljünk romjainkon, beszélgessünk róluk! Halljuk ki az összes hangot a káoszból!

Sally Humphreyszel beszélgetek. Sally ókortudós és antropológus. Azt mondja, mindenki meglepően ideges errefelé, amikor a nemzeti örökség szó felemlítődik, pedig neki erre kéne konferenciát szerveznie. Vagy nacionalista gonoszságra gondolnak rögtön, vagy nemzetietlen gonoszságra. Sóhajt. Nemzeti, hát nemzeti. Mit kell úgy odalenni egy szótól? Mennyivel érdekesebb lenne egy konfúzabb, életközelibb kultúrafelfogás, amely számol az értelmezés és végső soron a történeti tudat erotikus vonásaival! Mennyivel érdekesebb lenne azoknak a metaforáknak és kódoknak a felnyitása, amelyekben magától értetődőnek hitt alapelveket adnak át jelenlegi professzorok jövendő professzoroknak a módszertani kurzuson! Rugalmas, anyagközeli interdiszciplinaritást! Vissza a dolgokhoz és a sztorikhoz! Le a konzervatív purizmussal és a fantáziátlan mítoszutánnyomásokkal! Le a műemlékvédelem lírai szlogenjeivel és brutálisan unalmas praxisával! Ne üljünk romjainkon, beszélgessünk róluk! Halljuk ki az összes hangot a káoszból!

Nagyon egyetértek, miközben üldögélünk, lelkesedem. Aztán felállok, és elindulok a városba, és mint annyiszor már, a Moszkva téren kétségbeesem. Szomorkásan visszaintek Sallynek: nem itt tartunk, mi most lépünk át a Művelődés és az Műemlékvédelem korszakából a Nemzeti Emlékhely és a Nemzeti Kulturális Örökség korszakába. Amíg ezt valahogy le nem tudtuk, és be nem fejeztük a tizenkilencedik századot, jobb híján hallgassunk és nézzük a politikai tajtékokat.

*

David Loewenthal, aki elképesztő mennyiségű tréfás részletet tud különféle idetartozó hagyatéki ügyekről, kreált ereklyékről, amelyek történelmi fordulópontot hoznak, nemzeti eposzokról, amelyek filmváltozatát, az idilli középkori háttér érdekében meg talán költségkímélés végett, Magyarországon forgatják, továbbá Stonehenge bebunkerezéséről, vidéki udvarházak autentikusan helyükre szögezett étkészleteiről vagy John Lennon levágott körméről, aki tehát a kérdés szakértőjének tekinthető, toleránsan szatirikus. Azt mondja, helyeslendő, ha a történettudomány fenntartja a maga eszményített képét a tények között bogarászó és az igazság keresésének vágyától fűtött történészről, de fogadjuk el, hogy a nemzeti örökség olyan business, amelyet a hit éltet, hogy aztán ő maga meg éltesse a hitet. A történeti tudat burjánzó tömegkultúrája mindenesetre olyan őserő, amelynek abszurd báját meg kell tanulniuk tisztelni még a legszakértőbb szakértőknek is, ha valaha eredményt akarnak elérni ott, ahol purizmus és bujaság, a nem tudás bölcsessége és a kotnyeles vagy a manipulatív értelmező összecsap: a történelem nyilvános szimbólumai körül.

*

A helyzet az, hogy ezt az üzenetet, ahogy Sally Humphreysét is, könnyen emészti a bölcsészgyomor, de csak addig, amíg nem próbáljuk alkalmazni a magyar viszonyokra. Hogy mi olyan zavaró a magyar viszonyokban e gondolatmenet szempontjából, azt nem nehéz megfogalmazni. Magyarországon a heritage businessnek, az örökségiparnak nincs igazi hedonisztikus, fogyasztói kultúrája, hiányzik ehhez az ötlet szakértőinkből, a humorérzék publicistáinkból, a kreatív könnyedség politikusaink tanácsadóiból, a PR-szakértelem gyűjteménykezelőinkből és a jókedv népességünk nagyjából, ha jól sejtem. Az örökség afféle muszáj ideál, amelynek tartalommal való megtöltésén verejtékező helyettes államtitkárok fáradoznak.

A következőkben igyekszem úgy tenni, mintha nem hatnának rám a szavak, és próbálok a fogalom belsejébe hatolni, amelynek minisztériumi meghonosítása annak idején roppant ízléstelen tréfának tűnt. El kell ismernünk, hogy a Fidesz-diktátum haladt a korral, és mi, liberális kultúrmajmok vagyunk lemaradva. A művelődésnek annyi, a nemzeti örökség viszont rendes, jó kultúripar - a magukra valamicskét adó bürokraták és az árubemutatóval ötvözött kirándulások élelmes szervezői már régen így keresztelték újjá a turisztikai ágazat azon formáit, amelyek keretében régebben az egyetemes kultúra nevében lehetett stemplit kapni a helyi műemlékben az ember műemlékjáró kartonjára.

Akkor viszont miért ne beszélnénk nyíltan? Kell egy jópofa nemzeti örökség. Nemzeti örökséget alkothat minden, ami szép öregesen, méltóságteljesen, megbízhatóan létezik, esetleg már örökkévaló, és még nem esett vagy rohadt szét teljesen. Ezen tág keretbe belefér a visegrádi vár, Margit királykisasszony, az Operaház, a füredi Anna-bál, a Hortobágy és Bartók Béla, mindegy, csak legyen neki helyi jellege, legyen benne tűzvész, háború, ágyúgolyónyom, romhalmaz, hősiesség és szűzies önfeláldozás, némi ősi misztika, íjászat, lószerszám, ragyogó királyi udvar, pártütés, kézművesség, táncos lábú lány, zsenialitás, nemzetközi hírnév, popsztár, csónakázás egy holdfényes éjjel, villogó homlokzatú revü, most más nem jut eszembe, de nyilván dolgozik már ezen az Országimázs Építő Hivatal.

A kérdés az, hogy ezt a gigantikus szórakoztatóipari terméket, theme park Magyarországot, mennyiben szánjuk belső használatra. Abból vannak ugyanis a bajok. Ha eddig nem volt örökségünk, ha eddig csak történeti emlékeink voltak, épületeink, tárgyaink, fényes pillanataink, vészterhes történeteink, neves személyiségeink és a többi, melyek emlékét eddig is ápoltuk, illetve amelyek állagát eddig is igyekeztünk megőrizni, mit kell hozzáadnunk ehhez az egész megörökölt magyar kultúrtörténethez, hogy abból nemzeti örökség legyen? Isten szemét? Egy gondosan gyomlálgató, palántázó kertészt? Egy örökhagyót? Egy hivatalt, amely rástemplizi az autentikus magyar bélyeget a kiválogatott darabokra?

*

Mint mondani szokás, a hagyományhoz nem árt némi folyamatosság. A hagyományőrzés nemzetközi alapdokumentuma, a velencei charta, az emberiség közös örökségének ápolására, az autentikus emlékek megőrzésére, az emberiség kollektív emlékezetének építésére szólított fel 1964-ben, s noha azután a posztmodern szelek fellazították ezt a nemes aufklérizmust néhány relativista megjegyzéssel, a hit és a tudás közös alapjának keresése - az autenticitás - továbbra is kitüntetett értéke a nemzetközi műemlékvédelemnek. Úgy tűnik azonban, hogy az autenticitás kereséséhez és vitatásához kell valami biztonságérzet, valami tompa nyugalom, ami abból fakad, hogy a mondott örökség, hagyomány és történelem teljes joggal a mondott nemzet sajátjának nevezhető.

Angliában a nemzeti örökség biztonságos, családias áhítat tárgya, nagyjából a királyi családdal egy nívón, bár az utóbbi kezd elütni a viktoriánus normáktól, míg az előbbit még stílben tartják Anglia arisztokratái, az old boys network és a rendelkezésükre álló pénzalapok.

Amerikában a nemzeti örökség ifjú szívekben lángol, kezdve a kindergarten ötéves korosztályától, ahol a Yankee Doodle felismerésén kívül azt is megtanulta kisfiam, hogy Abraham Lincoln kisfiú korában sokat olvasott, pedig hideg és sötét fakunyhóban lakott, továbbá, hogy George Washington nagy ember volt, Martin Luther King és Walt Disney szintén.

Franciaországban a gyermek egyhamar megtanulja, hogy a Forradalom és a Köztársaság a Civilizáció Zászlóvivői, és hogy a francia a világ egyetlen kulturált nyelve.

Németország ötven évig zavarban volt ugyan, mert az Erbe szó eugenetikai kísérleteket idéz, mostanra viszont feltalálták Európát és a Reichstag becsomagolását, a holokauszt-kegyhelyeket pedig biztonságos működtetni addig is, míg adódik valami optimistább múlt.

Ezeket a hittételeket lehet aztán vitatni, a folyamatosság konszenzusának nevében, keresve az autenticitás azon kritériumát, amely körül újabb időleges konzenszusok és újabb időleges örökségháborúk alakulhatnak ki.

A mi kis országunkban, legalábbis ezt mondanám Sally Humphreysnek válaszul, hiányzik az eme folyamatosság körüli konszenzus. Nincs elvállalt magyar történelem, még annyira sem, mint Németországban, s ezért a szeretnivaló populáris mítoszok és a dokumentálni való tények és tárgyak autenticitására vonatkozó kérdés voltaképpen fel sem tehető. Mintha a magyar történeti tudat kifosztottságérzetből, eltiportságélményből, undorból, közönyből meg a Hősök terének millenniumi szoborcsoportjából állna.

Ez volna itt a hely, ahol az írástudók felelősségéről szokott szó esni. Kétségkívül van az írástudóknak felelőssége. De az írástudók kissé impotens felelősségtudatánál talán érdekesebb az a virgonc piac, amely Magyarország történelmére éhes. Azt szeretném látni egyszer, amint az MTV egyik vagy másik csatornáján nem elmondják nekünk, hogy mi volt a múlt (úgyis csak az hiszi el, aki akarja), hanem ezt a karneváli kíváncsiságot térképezik fel, a történeti emlékhelyek helyi alakulását, meg azt is szeretném látni egyszer, hogy különféle millenniumi ünnepélyek hurka-kolbászos dzsemborivá alakulnak, összeolvadva a helyi védőszent tiszteletére rendezett vásárral.

Túl sok az erőlködés a nemzeti örökség feltalálása körül, s túl kevés figyelem szentelődik annak, ami, történetesen, nemzetileg lélegzik, nemzik és öröklődik.

publikálva
2000/8. (02. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk