Csakhogy Magyarországon a tudományos pályának legalább három mérföldköve van: PhD-disszertáció, habilitációs előadás, akadémiai doktori értekezés. Mindegyik szint jelentős publikációs, kutatói és oktatói tevékenységhez kötött, vagyis szigorú minőségi elveket takar. A magyar tudományos minősítési struktúra ráadásul összetettebb és többszintű, mint az európai országok döntő többségében. A rendszerváltás után a néhai szovjet modellből megmaradt hazánkban az akadémiai doktori (köznyelven: nagydoktori) fokozat, angolszász hatásra megjelent a PhD (a kisdoktori és a kandidátusi címek eltörlésével egy időben), s a 90-es években újra bevezetették a habilitációt, mely már a II. világháború előtt is létezett (az akkor meghatározó német modellből átvéve).
A tudományos teljesítmények mérésének tehát bonyolult és világviszonylatban is egyedülálló rendszere alakult ki Magyarországon. E minősítési szisztémának fontos szerepe van az egyetemi (kutatóhelyi) előmenetelben is, hisz a különböző oktatói szintek különböző tudományos fokozatok megszerzéséhez kötöttek. Adjunktusi kinevezés alapvetően nem lehetséges PhD-fokozat nélkül, amiképpen professzor sem lehet valaki habilitáció és/vagy nagydoktori cím híján (kivéve olimpiai helyezett sportolókat és jeles művészeket). Több egyetemen a docensi előlépéshez is habilitáció, vagyis az oktatói és tudományos kvalitások együttes bizonyítása szükséges.
Mindezek fényében nem érthető, mi volna az az új felsőoktatási minősítési rendszer, amit a kormányzat bevezetni tervez. A fennálló struktúrát kívánja új szempontokkal tovább komplikálni? Vagy az oktatók minősítésének jogát venné ki a szakmai szervezetek (MTA, egyetemek doktori tanácsai, habilitációs bizottságai) kezéből, és központosítva a rendszert a kormányzati szervekhez rendelné?
Annak szándéka is szerepel a nyilvánossá tett stratégiában, és ezt Palkovics László államtitkár két héttel ezelőtti sajtótájékoztatóján is megerősítette, hogy a törvényben új intézménytípusokat határoznak meg, mint például a közösségi főiskolát és az alkalmazott tudományok egyetemét. A felsőoktatási intézmények funkcióinak elkülönítése valóban a minőségi felsőoktatás irányába hathat, hiszen az amerikai típusú, többszintes oktatási szisztéma (BA, MA, PhD) mellé eleddig nem társult az intézményi feladatkörök egyértelmű, világos meghatározása. Ebből fakadóan a főiskolák, egyetemek lényegében ugyanazon tudományos minősítési feltételek közt versenyeztek, holott a profiljuk, képzési szerkezetük jelentősen eltért egymástól. A felsőoktatás piramisforma struktúrája – alul a közösségi főiskolával, felül a tudományegyetemmel – egyszerre szolgálhatja a szélesedő diplomásképzést az alsóbb szinteken, és segítheti az elitképzést a felsőbb, azaz MA- és PhD-szinteken, az uniós vállalásoknak megfelelően.
Öregek és fiatalok
A kiegyensúlyozott, minőségi verseny ellenében hat viszont, hogy az oktatási államtitkárság lényegében szakmai indokok nélkül kapacitásszámokat – vagyis felvételi keretlehetőségeket – csoportosít át egyik intézményből a másikba. Egyik napról a másikra megszüntet és rehabilitál szakokat, egyéni elbírálástól és nem általános keretfeltételektől teszi függővé a finanszírozási plusztámogatásokat, illetve a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (szakindítási, szakmegszüntetési) döntési jogkörét az oktatásért felelős miniszterhez rendeli, míg az előbbit csupán véleményező szerepre kárhoztatja. A szabályozó funkciók elvétele az akadémiai fórumtól, és a kormányzati adminisztrációhoz delegálásuk nem a kívánatos versenyt és a minőséget, hanem a felsőoktatási rendszer politikai kiszolgáltatottságát növeli. A politikai széljárásoknak kitett ágazatok sorsa pedig nem a szakmai igényesség jegyében folytatott nyugodt építkezés, hanem az állandó „reformkényszer” és az ebből fakadó örökös kapkodás lesz.
Az államtitkár a sajtótájékoztatón azt is elmondta, hogy a törvény koncepciója szerint a tanársegédek, adjunktusok óraterhelése nőni fog, a docenseké ugyanannyi marad, a professzoroké pedig csökken. Ez azért érdekes, mert a jelenlegi gyakorlat szerint az egyetemi hierarchia alján lévő oktatóknak (tanársegédeknek, adjunktusoknak) eleve nagyobb az óraterhelésük, mint a hierarchia csúcsán lévőknek. Egy professzor 8, egy tanársegéd 16 órát (előadást, szemináriumot) köteles tartani hetente például a Debreceni Egyetemen. Ezen gyakorlat jogos indoka (nem a módosítási javaslaté, hanem a jelenleg is fennálló rendszeré), hogy az egyetemi tanárok iskolaszervező, műhelyteremtő és fokozódó adminisztrációs terhei miatt szükséges az órakedvezmény, melynek mértéke most tovább nőne. A tervezett intézkedés várható eredménye, hogy az oktatási és kutatási tapasztalatokkal alig rendelkező tanársegédnek kell majd a hallgatókkal még többet foglalkozni, s nem a nagyobb tudású oktatónak. Ráadásul a tudományos pályán több időt eltöltött professzorok kutatási hatékonysága is nagyobb, mint fiatal kollégáiké, akiknek még nincs oly rálátásuk a szakterületükre, és kutatási rutinjuk is kisebb. Nekik tehát nagy szükségük volna az önképzésre, az oktatott terület behatóbb megismerésére – az erre szánt időt csökkenti majd a növekvő óraterhelés.
A vezető oktatók szervezési terhei sokszor valóban nagyobbak, mint az adjunktusoknak vagy a tanársegédeknek, ám a pluszfeladatokkal (tanszék-, intézet-, karvezetés stb.) kiegészítő juttatások is járnak. Az adminisztrációs feladatokból ugyanakkor a fiatalok is kiveszik a részüket, jellemzően tanulmányi, akkreditációs, pályázati ügyeket intéznek, tudományos diákkört szerveznek stb., mindezért azonban hivatalos többletjavadalmazás nem jár. Röviden: az új törvénytervezet tovább nehezítené az egyetemi hierarchia alsóbb szintjein dolgozó oktatók önképzési, kutatási és ebből fakadóan előmeneteli lehetőségeit.
S mindeközben a felsőoktatási bértábla sem nyújt sok vigaszt számukra, hiszen a csökkenő óraterhelésű professzor legalább két és félszer annyit keres, mint a növekvő terhelésű tanársegéd. Az egyetemi tudáshierarchiának nyilván a bérekben is tükröződnie kell, ám az újonnan elvárt aktivitások tükrében ezt az arányszámot érdemes lenne újragondolni; hozzátéve persze, hogy a magyar professzorok fizetése nemcsak nemzetközi, hanem a régió országaival történő összehasonlításokban is feltűnően alacsony.
Csökken és nő
Mindennek tetejébe a bérek a magyar felsőoktatásban nemcsak megélhetési, hanem részben szakmai kérdéssé is váltak, hiszen a jelentősen szűkült felsőoktatási költségvetésben szinte már semmilyen keret nincs a konferencia-részvételek támogatására; így egy tanársegédnek például a nettó 115 ezer forintos fizetéséből kellene finanszíroznia az előmeneteléhez elengedhetetlen hazai és nemzetközi konferencia-részvételeit.
A rendes egyetemi tanári státusz mellett az akadémiai szférában létezik a „tudományos tanácsadó” stallum is, ami lényegében professzori fizetést és pozíciót jelent, ám a hozzá rendelt feladatkör elsősorban nem óratartási, hanem kutatói tevékenységet ír elő. Ha az egyetemi tanárok óraterheit kívánja a kormányzat csökkenteni azzal az indokkal, hogy így több idő jutna kutatásra (ez ugyanis a javaslat hivatalos magyarázata), akkor érdemesebb volna a kutató professzorrá, tudományos tanácsadóvá minősítés szabályait, feltételrendszerét kidolgozni, nem pedig „kötelezővé” tenni a kevesebb oktatást. Így az akadémiai hierarchia csúcsára érkezetteknek is lehetőségük nyílna eldönteni, hogy a jövőben tanítani vagy kutatni szeretnének-e inkább.
Palkovics László azt is előrevetítette sajtótájékoztatóján, hogy az oktatóknak a jövőben 20 százalékos tudományos munkát kell majd dokumentálniuk. Vajon mit takar ez az „új” követelmény?
A tudományos munka az egyetemeken eddig is kötelező volt. Ennek dokumentálására jött létre a Magyar Tudományos Művek Tára (MTMT), mely az egyes oktatók publikációinak, szabadalmainak, konferencia-előadásainak stb. az adminisztrációját szolgálja, és egyben minőségi és mennyiségi összehasonlítások alapját képezi. Emellé az akadémia által üzemeltetett rendszer mellé vezetnének be egy új (esetleg kormányzati) dokumentációs rendszert? S miképpen kell majd a 20 százalékot kalkulálni? Az oktatói óraterhelésekhez mérten? Mert akkor a professzorok kutatási kötelezettsége éppenséggel csökkenni fog a javasolt órakedvezmény arányában, miközben az óraszámok minimalizálásának indoka éppen a kutatási terhek növekedése volna. És így az egyik intézkedés ismét kioltaná a másikat.
A szerző művészetelméleti szakember, egyetemi oktató.
