Az olimpiarendezés ötlete eredetileg kettős célt szolgálhatott. Egyrészt azt, hogy inkább erről beszéljen a magyar ember, és ne a nem létező új autópályákról, ezek építtetőiről, a dolomitról, Tokaj szőlővesszejeiről meg a többiről, másrészt hogy az ellenzéket a választási kampányban hülye helyzetbe hozza: átkozottak, már olimpia sem kell nektek? Már azt is elvennétek a magyar néptől?
Ez utóbbi nem teljesen jött be: az MSZP és Demszky Gábor nagy lelkesedést színlelve dobta magát oda a terv mögé, nyilván abban a hiszemben, hogy nemet mondani a Nagy Álomra fölérne egy politikai harakirivel. A Fidesz által kezdeményezett aláírásgyűjtéshez csatlakoztak a szocialisták is (ezek után azon sem lepődnénk meg, ha a Fidesz elkezdené fúrni saját kampányötletét).
Az viszont még a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy a villamosmegállókban, a piacon, az orvosi rendelőkben ez lenne a slágertéma. Ami nem is csoda: hiszen e zajban, a színlelt eufória közepette senki nem vette a fáradságot a hogyan, mennyiért, miből kérdések racionális végiggondolására. (Lapunk egy nyári számában – a korábbi olimpiák pénzügyi adatai alapján – 1000–1500 milliárdra saccoltuk a játékok cechét, mai árakon.)
De nem is ez a lényeg. Hisz az olimpia megrendezésének lehetőségénél csak egy részegítőbb perspektíva van: az olimpiai pályázatra való felkészülés érdekében majdan megmozdítandó állami pénzek elköltése. Ezek mennyisége nyilván nem kisebb, hanem inkább a többszöröse lesz a „sztrádaépítésre” „fordított” összegeknél; és ehhez még olimpiát sem kell rendezni, bőven elegendő lesz a szándék deklarálása. Arról pedig, hogy e pénzek hogyan lennének elköltve, az elmúlt négy év tapasztalatai alapján lehet némi fogalmunk.
Bár az is igaz, hogy egyszer mindent érdemes kipróbálni: stadiont még nem loptak ebben az országban. (Milyen jó világ is volt még itt 2002-ben! – egy másik szerk.)
