A hirdetésre önként jelentkező alanyokat a börtönbe szállították, megalázták, alsónemű nélkül rabruhába öltöztették, szétvágott női harisnyából készült fejfedőt húztak rájuk, majd hármasával cellába zárták őket. A jelentkezők másik csoportjából börtönőr lett, akik a következő napokban egyre durvább eszközökkel megalázták, fenyítették, terrorizálták a rab szerepbe kényszerült kísérleti alanyokat.
Philip Zimbardo, a stanfordi kutatást vezető pszichológus szerint – aki a Hősök Tere Kezdeményezés atyjaként az utóbbi években rendszeresen megfordult Magyarországon és a Szeretlek Magyarország mozgalom meghívására 2017-ben is itt járt – a kísérlet igazolta azokat a tényeket, amelyeket egy évtizeddel korábban a nem kevésbé híres és hírhedt Milgram-kísérlet megállapított. Stanley Milgram 1961 júliusában önként jelentkező egyetemistáknak azt a feladatot adta, hogy a kérdéseikre rossz válaszokat adó alanyokat egyre nagyobb erősségű áramütéssel szankcionálják. A később publikált adatok szerint a részt vevő diákok mindegyike hajlandó volt akár 300 voltos áramütéssel is büntetni a téves választ adókat, 65 százalékuk pedig a maximumig, a 450 voltos büntetésig is képes volt önként elmenni.
A közvélekedés szerint a kísérletek azt bizonyították, hogy az ember egy állat; a többség feltétel nélkül engedelmeskedik a hatalomnak, kihasználja mások kiszolgáltatottságát, megalázza, megkínozza a gyengébbeket, ha módja van rá.
Zimbardo nemrég elmesélte, hogy 2017-ben, amikor Budapesten járt, meghívást kapott a magyar miniszterelnöktől. Két órát töltöttek kettesben történelmi festmények között a parlamenti dolgozószobában. A miniszterelnököt láthatóan nem érdekelte a stanfordi kísérlet, inkább arról faggatta a pszichológust, hogy milyen módszerekkel mobilizálhatók azok a frusztrált emberek, akik úgy érzik, hogy a társadalom vesztesei közé kerültek. „Ötleteket adtam neki ahhoz – nyilatkozott Zimbardo –, miképpen játszhat a pszichológia meghatározó szerepet az egyének befolyásolásában.”
A BBC kezdeményezésére 2001 decemberében két pszichológus néhány változtatással megismételte a stanfordi kísérletet. A rabokat nem alázták meg a rabtartók előtt; az őrök nem kaptak előre részletes és embertelen utasításokat a kísérletvezetőtől, hanem részben maguk határozhatták meg a börtön működésének szabályait; a részt vevő, de szintén szerepet játszó pszichológusok a stanfordiakkal ellentétben nem manipulálták az őröket, akik így nem érezték, hogy minél kegyetlenebb bánásmódot várnak el tőlük. A megismételt kísérlet kimenetele különbözött a 30 évvel korábbitól: ennek nem az eluralkodó erőszak, hanem a magukat megszervező rabok lázadása vetett véget.
Mint azóta tudható, az eredeti kutatás néhány alapvető jellemzője elkerülte a közvélemény figyelmét. Zimbardo a börtönviszonyok tarthatatlanságára akarta irányítani a figyelmet. (Ugyanebben az időben, 1971 és 1973 között működött Franciaországban Michel Foucault aktív részvételével a Groupe d’information sur les prisons nevű csoport, amely szintén a börtönállapotok embertelenségét dokumentálta.) A stanfordi pszichológus a kísérletről szóló első beszámolóiban és 1971-es kongresszusi meghallgatásán csak arról beszélt, hogy még a jobb családokból származó egyetemista önkénteseket is szörnyeteggé változtatják a börtönben uralkodó állapotok; arról azonban hallgatott, hogy milyen szerepet játszott a manipuláció, a hatalommal rendelkezők nyilvánvaló elvárásai, a kísérlet alanyainak tudatos egymás ellen uszítása.
Zimbardóék később finomították a kutatás tanulságait, és hasonló következtetésekre jutottak, mint Christopher Browning a rendes, mindennapi német tömeggyilkosokról írott híres könyvében (Ordinary Men: Reserve Police Battalion 101 and the final solution in Poland). „Jó(zan) emberek is rávehetőek arra, hogy gonosszá (irracionálissá, idiótává, destruktívvá, antiszociálissá) váljanak, ha olyan körülmények közé kerülnek, amelyek megváltoztatják az ember jellemét, átalakítják személyiségét, aláássák morális tartását… Hatékonyan kártékony társadalmi feltételek között az emberi természet olyan drámai változásokon mehet keresztül, mint amiről Jekyll és Hyde fikciója beszél” – írták korábbi kutatásukra reflektálva Zimbardóék 2000-ben. Ha máshonnan nem, egy 2005-ben, az Abu Ghraib börtönben zajlott kegyetlenkedést követő pszichológiai kísérletből tudható, hogy nem mindenki vehető rá könnyen az embertelenségre. A kísérletet folytató pszichológusok két hirdetést adtak fel. Az egyik kifejezetten börtönkísérlethez keresett jelentkezőket, a másik csak általánosságban, egy pszichológiai kísérlethez várt önkénteseket. A jelentkezők pszichológiai jellemzői alapján megállapítható volt, hogy működik az önszelekció: az erősebb tartásúak nem sietnek önkéntes alapon részt venni egy durva börtönkísérletben.
Az újraelemzett és megismételt kísérletekből kiolvasható, amit amúgy is tudunk: nem születünk kegyetlen gazembernek, de sokunkat azzá teheti az a rendszer, amely az erő kultuszát, a gyűlöletet, mások megvetését, megalázását, megfenyítését hirdeti. Amelynek élén egy olyan alak áll, aki elégtételt akar venni az ország polgárain, aki nem szégyelli nyilvánosan, teli torokból, útszéli módon fenyegetni az őt egykor megválasztó népet.
*
1964. május 18-án és 19-én heves összecsapások törtek ki Brightonban. Ekkor már néhány hete tartottak a balhék és a verekedések a dél-angliai fürdővárosokban. Ezek során a Vespa és Lambretta mopedeken érkező, az egykori Teddy Boyokhoz hasonlóan kiöltözött fiatalok estek a Wild One-ból ismert Marlon Brando-figurát utánzó, bőrdzsekis, motoros rockereknek. A mopedes modok (a kifejezés a modern rövidítése) és a kemény motorosok ütközetéről az angol sajtó drámai tudósításokban számolt be. A modok a Modern Jazz Quartetet, Miles Davist, Dave Brubecket, a Yardbirdsöt, a Small Facest és a Who-t hallgatták, szemben a rockerekkel, akiknek Gene Vincent, Eddie Cochran és Bo Diddley voltak a kedvenceik. Az ifjúsági szubkultúra megjelenésével a média az angol életforma, sőt az európai civilizáció végét, a nyugodt polgári élet végső összeomlását vizionálta. 1964 tavaszán – állapította meg Stan Cohen angol szociológus a modok és a rockerek összecsapásáról szóló doktori értekezésében – morális pánik kerítette hatalmába Nagy-Britanniát.
Az addig ismeretlen vagy figyelemre nem kellően méltatott jelenséget, „a huliganizmust” a politika és a média drámaian felnagyította. Bevált eszközök nem léteztek e probléma kezelésére, az intézményeket és a társadalmat felkészületlenül találta. A szabályszegést társadalmilag életveszélyes devianciaként, köztörvényes bűnként ábrázolta a sajtó, a politika pedig a kriminalitást politikai és civilizatorikus veszéllyé festette át. Az így keltett hisztéria azt a képzetet sugallta, hogy a társadalom, sőt a világ morális rendje forog végveszélyben. Mintha az apokalipszis fenyegetné a nyugati civilizációt!
A morális pánik fogalma komoly karriert futott be a szociológiai irodalomban. A távoli és a közeli múltban is előfordult, hogy valamely új társadalmi jelenséget, viselkedést vagy csoportot a társadalom életére súlyosan veszélyes tényezőként kezelt a média és a politika. A középkori és kora újkori boszorkányüldözéshez, a zsidóellenes pogromokhoz, a II. világháború utáni feketézők elleni állami kampányhoz, a kommunista kuláküldözéshez hasonlóan ilyen volt a sátánizmus keltette hisztéria is a 90-es évek Amerikájában. Az ún. „zéró toleranciát”, az állami és rendőri kontroll növelését, a jog és rend uralmát, a rendkívül intézkedések bevezetését vagy szigorítását követelő kampányok többnyire e mesterségesen szított pánikhelyzetekre adott reakciók.
Pánik természetesen tudatosan előállított hisztéria nélkül is kialakulhat, ahogyan az 2001. szeptember 11-ét követően Amerikában történt. A rettegést a terrorizmustól azonban már a politikai reakció gerjesztette. 2001. szeptember 11-től 2017 végéig összesen 91 ember vesztette életét terrortámadás következtében az Egyesült Államokban, míg a mindennapos lövöldözésekben, csupán 2018 első két hónapjában – a március 1-jei adatok szerint – már 2341 ember, köztük 91 gyerek halt meg.
A spontán vagy tudatosan gerjesztett hisztéria a pánikot közvetlenül kiváltó okot rendszerint valamely nagyobb jelentőségű, sokkal félelmetesebb fejlemény szimptómájaként, a jéghegy csúcsaként kezeli. A boszorkányság ismeretlen erőket szabadít a közösségre, a sátánizmus halálos veszedelem az ártatlanokra és kiskorúakra, a terrortámadás a civilizációk elkerülhetetlen harcának előhírnöke, míg a migránstömegek megjelenése a Nyugat alkonyának biztos jele. (Spengler műve, A Nyugat alkonya éppen száz éve, 1918 nyarán jelent meg.) A hisztériára adott adminisztratív – törvényi, rendőri, jogi – válasz mellett megjelenik a morális ítélet is: a máshitűekkel, a hitetlenekkel, az eretnekekkel, a nyerészkedőkkel, a deviánsokkal, a dologtalanokkal, a hazátlanokkal szemben. Példaként a hazai földből sarjadt, többnyire keresztény, dolgos, tisztes életet élő, a hallgatag többséghez tartozó jámbor jóember áll elő, aki nem marad tétlen a reá leselkedő veszélyek láttán. A mesterségesen gerjesztett és fölnagyított pánik az adminisztratív és morális szabályozás szélsőséges eszköze, amellyel a hatalom a rendkívüli intézkedéseket, a konkrét veszélyre adott aránytalan válaszlépéseit igazolja.
Magyarországon 2016. március 9. óta az ország egész területén válsághelyzet van érvényben. A Magyar Közlöny 2018. február 16-i, pénteki számában kihirdetett kormányrendelet értelmében „a tömeges bevándorlás okozta helyzetre tekintettel” a kormány a válsághelyzetet 2018. szeptember 7-ig indoklás nélkül meghosszabbította. A meghosszabbítás állítólag létező indokát vagy indokait a kormány tíz évre titkosította. A 2015-ben megváltoztatott 2007. évi menekültügyi törvénynek – amely bevezette a „menekültügyi válsághelyzet” jogi kategóriáját – egyetlen, törvényben előírt feltétele sem áll fenn. Az április 8-i választásra, békeidőben példátlan módon, rendkívüli körülmények között kerül sor.
*
Az 1960-as évek végén Martin Seligman, aki később a pozitív pszichológia legismertebb képviselője lett, a depresszió okait kutatta a Pennsylvaniai Egyetemen. Pavlov feltételesreflex-kísérleteinek nyomán kutyákkal kísérletezett, amelyeket két csoportra osztott, s mindkettő tagjait árammal sokkolta. Míg az első csoport megtanulta, hogy bizonyos magatartási technikákkal az áramütés elkerülhető, a másik csoportba sorolt kutyákat véletlenszerűen ütötték meg árammal, hogy megtapasztalják: bármit tesznek, magatartásuk semmiféle kapcsolatban nem áll a büntetéssel. Az állatok egy idő után már akkor sem próbáltak menekülni az áramütés elől, ha ezt megtehették volna.
A kísérletek Seligmant a feltételes, avagy tanult tehetetlenség elméletéhez vezették. A megfelelően kondicionált egyedek – nemcsak kutyák, de emberek is – rövid idő után feladják a reményt, és belátják, hogy eszköztelenek a csapásokkal szemben; ha azt érzékelik, hogy semminek sincs előre látható következménye, apatikusak lesznek, beletörődnek a sorsukba. Seligman úgy vélte, hogy az egyén és a társadalom egészségének egyik feltétele a tanult tehetetlenség leküzdése. Nem véletlen, hogy a 2001. szeptemberi terrortámadás után Seligmant megkereste az amerikai katonai vezetés, hogy elméletét segítségül hívja a megrendült amerikai önbizalom helyreállításához, a társadalmi tehetetlenség érzésének felszámolásához.
A CIA azonban gyorsan megértette, hogy az elméletet nem csupán a depresszió leküzdésére, a társadalmi önbecsülés megerősítésére lehet használni. A tehetetlenség érzésének előállítása, megtanítása is eredményekkel kecsegtet. A gyanúsítottak például megtaníthatóak arra, hogy jobban járnak, ha feladják ellenállásukat, és teszik, amit kívánnak tőlük. A kondicionált kiszolgáltatottság elmélete és technikája a Guantanamón és a többi titkos börtönben alkalmazott kihallgatási módszerek, a rabok pszichológiai megtörésének és fizikai kínzásának alapvetésévé vált.
Nem szükséges belemerülni az Amerikai Pszichológiai Társaság elnökének is megválasztott Seligman pozitív pszichológiájába, hiszen köznapi ésszel is belátható: ha azt tapasztaljuk, hogy a magát sebezhetetlennek mutató hatalom játékszerei vagyunk, amely azt tesz velünk, amit az érdeke éppen diktál, akkor legtöbbünk kiszolgáltatottnak érzi magát. Ha azt látjuk, hogy fényes nappal szétlopják mindenünket, és ehhez az ügyészség tettestársként asszisztál, semmiben sem lehetünk bizonyosak többé. Amikor a törvényeket visszamenőlegesen is megváltoztatják, és a szövetségeseink egyik napról a másikra ellenségeinkké válnak, eddigi ellenségeinkből pedig kebelbarátaink lesznek; amikor milliók fenekednek ránk, és Európa, sőt az egész világ, az Egyesült Nemzetek (amihez önmagunk is tartozunk: tehát önmagunk) a halálos ellenségünk lesz – akkor ne csodálkozzunk, ha tehetetlennek érezzük magunkat. Tanultan vagyunk kiszolgáltatottak. Elhisszük, hiszen mindennap látjuk, a mosott agyunkkal tapasztaljuk, hogy a globális zűrzavarban és bizonytalanságban nem számíthatunk többé magunkra, és csak a kereszténység fölöttünk lebegő, magát legyőzhetetlennek mutató, a megyei másodosztályból kikopott védőpajzsában bízhatunk.
*
1974-ben két, akkor még nagyrészt ismeretlen izraeli szerző, Amos Tversky és Daniel Kahneman, akik ekkor az izraeli hadsereg számára végeztek pszichológiai kísérleteket, furcsa tanulmányt tettek közzé a Science című folyóiratban. A bizonytalan körülmények közötti döntés, heurisztikák és torzítások (Judgement under Uncertainty, Heuristics and Biases) c. írásban, ahogy számos további nagy hatású műben a szerzőpáros – leegyszerűsítve – azt állította, hogy bizonytalannak ítélt körülmények között az emberek többsége nem racionális megfontolások alapján hozza meg döntéseit. Az emberek nem az eszükre hallgatnak – de ebben az irracionális döntéshozatalban van ráció, rendszer, ami megismerhető, előre látható, sőt befolyásolható és manipulálható. Bizonytalan helyzetben az emberek szisztematikusan hibáznak: nem az érdekeiknek leginkább megfelelő, haszonelvű döntést hozzák. Igyekeznek minimalizálni a veszteségeket, még azon az áron is, hogy ezzel lemondanak a nagyobb valószínűségű nyereségről. Úgy vélik, hogy amivel drámai módon és sokszor szembesítik őket, amit minden este megmutat az állami televízió, az nagyobb valószínűséggel következik be, mint amit a mindennapi tapasztalatuk bizonyít. Az elmúlt évtizedben az amerikaiak többsége jobban félt a terroristáktól, mint az átlagban évi 110 ezer halálos és sebesült áldozatot követelő lövöldözésektől. Az évek óta tartó gyűlölet- és pánikkeltő kampány nyomán bizonyára több magyar gondolja azt, hogy nagyobb valószínűséggel teszi rá messzire nyúló kezét Soros György az ingatlanára, mint „Mészáros Lőrinc” valamelyik cége, vagy hogy többe kerül nekünk a sötét menekültek eltartása, mint városaink világításának átalakítása Tiborcz lámpáival.
A Tversky és a ma már Nobel-díjas Kahneman kutatásai nyomán újjászületett viselkedéstudomány nem csak a Szilícium-völgy cégvezetőinek jön kapóra, hogy segítségével az irracionális fogyasztói magatartást saját üzleti céljaikra tudják manipulálni. Azok a pszichológusok, választási konzultánsok, adatszakértők, a közösségi média személyiségelemzői is járatosak benne, akik a politikai és választási magatartást igyekeznek irányítani. Ezt mutatja a Brexit-népszavazás eredménye vagy Trump megválasztása. Kahneman nagy sikerű ismeretterjesztő könyve, a Gyors és lassú gondolkodás a CIA egyetemén kötelező tananyag, a félrevezetés szakemberei ebből sajátítják el a rejtett meggyőzés tudományát.
A közösségi médiából nyerhető adattenger nem remélt távlatokat nyitott meg a behaviorista pszichológusok előtt. Michal Kosinski és David Stillwell, a Cambridge University pszichometrikus laboratóriumának munkatársai ezekre a pszichológiai eredményekre támaszkodva alkották meg a myPersonality tesztet, amelyet milliók töltöttek ki a közösségi médiában. Az adatokat azután eladták a Cambridge Analytica cégnek, amely a legutóbbi információk szerint 50 millió amerikai Facebook-felhasználó adatait dolgozta fel, s az ezek alapján küldött manipulatív üzenetekkel győzelemre segítette Donald Trump kampányát. (Erről lásd: Rév István: A politika halála, Magyar Narancs, 2016. december 15.) Tversky és Kahneman tudományos presztízse az érzelmekre, az irracionális elemekre építő meggyőzést és befolyásolást a tudomány aurájával övezi – mintha valami korszerű, magasrendű és tiszteletre méltó lenne a gyanútlan emberek félrevezetésében.
Nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, ezek az eszközök és technikák – az orosz kormánymédia hathatós segítségével – jelentős szerepet kapnak a magyarországi választási kampányban is. Nem kell még bizonyítékkal sem rendelkeznünk arról, hogy hány magyar Facebook-felhasználó adatait elemzik a kampányban a hatalom emberei. Az évek óta tartó pánik- és gyűlöletkampány nem a választók racionális meggyőzését, hanem megfoghatatlan rettegését igyekszik bármi áron felkelteni, azért, hogy a magyar emberek békeidőben is teljes bizonytalanságban, félelemben, kiszolgáltatottságban találják magukat; és az ebben a helyzetben hozott irracionális, a saját érdekeikkel ellentétes döntéseiket a hatalom a maga céljaira használhassa ki.
A láthatatlan, megfoghatatlan ellenséget a plakátokon egy magyar ember testesíti meg, akit – mint Orwell 1984 c. regényében – a hatalom parancsára mindenkinek minden áldott nap mások számára is látható módon gyűlölnie kell.
„A következő pillanatban a nagy teleképből förtelmes, éles hang süvített végig a termen, mintha egy óriási, olajozatlan gép rohant volna végig rajta. Ettől a zajtól vicsorogni kezdett az ember, és felborzolódott a tarkóján a haj. Kezdetét vette a Gyűlölet. Szokás szerint Emmanuel Goldsteinnek, a Nép Ellenségének arca villant fel a teleképen (…) A Két Perc Gyűlölet műsora napról napra változott, de mindegyikben Goldstein volt a főszereplő. Ő volt a főáruló, a Párt első számú mocskolója. Minden későbbi bűn, amelyet a Párt ellen elkövettek, minden árulás, szabotázs, eretnekség, elhajlás közvetlenül az ő tanításaiból fakadt. Még élt és tovább tervezte valahol az összeesküvéseket: valahol a tengeren túl, külföldi pénzelőinek védelme alatt (…) Gyalázta Nagy Testvért, megbélyegezte a Párt diktatúráját, azonnali békekötést sürgetett Eurázsiával, szólásszabadságot, sajtószabadságot, gyülekezési szabadságot és gondolatszabadságot követelt (…) S közben – nehogy valaki kétségben maradjon afelől, mit takar Goldstein alávaló fecsegése – a feje mögött a teleképen vég nélkül meneteltek az eurázsiai hadsereg oszlopai: merev pillantású, kifejezéstelen ázsiai férfiarcok egyik sora a másik után (…) A különös csak az volt, hogy bár Goldsteint mindenki gyűlölte és megvetette, s bár elméleteit mindennap s napjában ezerszer is megcáfolták, szétzúzták, nevetségessé tették dobogókon, a teleképen, újságokban és könyvekben, s kimutatták róluk, hogy szánalmas zagyvaságok, mindennek ellenére úgy tetszett, befolyása nem csökken. Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy a Gondolatrendőrség ne leplezett volna le az ő irányításával működő kémeket és szabotőröket. Ő volt a parancsnoka annak a hatalmas árnyékhadseregnek, az összeesküvők földalatti hálózatának, amely az állam megdöntésére tört. Ennek a szövetségnek állítólag Testvériség volt a neve.” (Szíjgyártó László fordítása)
