n Ez így nem mehet tovább. Mi szólunk.
Emlékeznek Duff piruettjére a spanyol-íren? Diouf merész vetődésére a Szenegál-Uruguayon? És Macduffra a Macbethből? Vagy Todo ipponjára az orosz versenyzővel szemben az első körben, amiből nem lett büntető? Hierro esetére, aki megfogta ugyan Quinn pendelyét egy beadásnál, de az idős sportembernek jól láthatóan esze ágában sem volt felugrani? A dél-koreaiaknak megadott jogtalan tizenegyesre az olasz meccsen? Hát a valóban gáncsoltaknak a vélt műesésért kiosztott sárgák gyűjteménye megvan? Az igaztalanul vádoltak szomorú seregét ki vigasztalja meg, a félhülye Lopez Nieto által lebüntetett Nationalelfet ki pótolja kár? És azon szabályos gólok szerzőit, akiket a lesre lendülő partjelzői zászló fosztott meg örömüktől? Vierit (a horvátok ellen) és Morientest (az írek ellen) ki viszi át a túlsó partra? Ki magyarázza meg Székely Ferencnek, hogy Tomasson nem kézzel, hanem mellel vette le a szenegáliak ellen?
A példák vég nélkül sorolhatók. És nem azok az esetek, amelyeket a szurkolók hovatartozásuktól függően így vagy úgy ítélnek meg, melyekben a bírói ítéletek kétségbe vonhatók. Az egyértelmű tévedésekről van szó.
És hogy a helyzet ne csak súlyos, de egyenesen kilátástalan legyen, a nem szándékosakról. Nézzük a dolgokat a legteljesebb jóhiszeműséggel, és tételezzük fel, hogy a bírók nem akarnak tévedni, azaz nem csalnak. Hogy ítéleteiket a rendelkezésükre álló legtöbb információ birtokában hozzák meg.
Csakhogy eme információmennyiség - kizárólag az emberi érzékekre hagyatkozva - tovább már nem növelhető. A bíró nem gyorsabb a labdánál, hisz a labda sebessége elérheti a 100 km/órát is, a bíró max. harmincöttel vágtat, következésképp nem lehet mindig ott, ahol a labda van (a gyorsulásról ne is beszéljünk). Miként segítője, a partjelző sem tekinthet egy adott időpillanatban kétfelé: biológiai és filozófiai értelemben lehetetlen, hogy pontosan a labda elrúgásának momentumában állapítsa meg a leshelyzet fennforgását vagy hiányát. És végül: nem növelhető az információ feldolgozására és a döntés meghozatalára szánt idő: a bíró nem ülhet le meditálni a pályára, hogy szemét lehunyva többször is lejátssza magában a jelenetet, majd rövid ima után sípjába fújjon.
Mindez persze nem újdonság. Az újdonság talán abban áll, hogy mindeme objektív behatároltságok mellett a világ futballja egyre ölesebb léptekkel tör a játék tökéletes állapota felé. Természetes emberi ösztön ez, a haladás mozgatórugója, melynek eredménye azonban nem csak a játékosok technikai képzettségének és erőnléti állapotának szerfölött magas színvonalában nyilvánul meg. Van két kellemetlen folyománya is. A világ labdarúgásának élcsapatai szinte tökélyre fejlesztették úgy a lestaktika, mint a lestaktika elleni védekezés, a mélységből indulás fortélyait. Ennek következtében a leshelyzetet a nem leshelyzettől elválasztó tér- és időmesgye olyannyira leszűkült, hogy az szabad szemmel lényegében érzékelhetetlen: a lesek megítélése így pusztán a vakvéletlenen (esetleg a partjelzőn) múlik. A tökéletesedés másik aggasztó következménye pedig a tizenhatoson belüli buktatások megítélésében nyilvánul meg. A jobb csatárok - nyilván a hosszas gyakorlásnak köszönhetően - már olyan élethűen bírják feldobni magukat, olyan csodálatos ütemben, és végtagjaik, valamint arcizmaik oly meggyőző koordinációját alkalmazva hullanak alá a levegőégből, miközben a hátvéd hozzájuk sem ér, hogy sokszor a tévénéző is csak egyetlenegy kameraállás felvételeinek harmadik ismétlésekor fedezi fel a trükköt. (A már említett Duff például vágta közben akasztotta egyik lábát a másikba, anélkül, hogy kárt tett volna magában az eséskor.) A tizenegyesek megítélése így szükségszerűen ugyanolyan bizonytalanná válik, mint a lesállásoké.
A következmények beláthatatlanok. Ahelyett, hogy a felrúgott csatár csapata tizenegyeshez jutna, a csatárt műesésért leküldik a pályáról; a színészkedő csatár sárga lapja helyett a védő megy zuhanyozni. Pontok, gólok vándorolnak egyik együttestől a másikhoz a sors vak szeszélye szerint. Csapatok eshetnek ki és juthatnak tovább jogtalanul. A fociba feccölt töménytelen pénz, emberi erőfeszítés, nemzeti büszkeség, érzelem ugyancsak a véletlen diktálta ritmusban és útvonalon hullámzik. A szabályok alkalmazhatatlanná válnak, a rendezett világ helyett a káosz jön el, amelyben minden megtörténhet, és mindennek az ellenkezője is. Jobb szabályok nincsenek és nem is lehetnek: hisz a szabályok megváltoztatása más játékot eredményezne. Az erkölcsi nemesedés (hogy tudniillik a csatárok önként, belső indíttatásból hagyjanak fel a műesésekkel) nem csak valószerűtlen kívánalom, de még mindig nem oldaná meg a morális értelemben semleges lesproblematikát. A videobíráskodás nevetséges ötlet.
A világ komoly bajban van. Nézzünk szembe a bukással, és egyfajta taoista belenyugvással szemléljük az eseményeket. És ha mindenáron drukkolni szeretnénk, hát a győztesnek tegyük.
