Tálas Péter-Vincze Hajnalka: Ahová a trojka száguld

publikálva
2002/25. (06. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Apolitikusok és a nemzetközi sajtó a múlt hónapban ünnepélyes keretek között, gyors egymásutánban háromszor is végleg lezárták az egyébként már rég lezárult hidegháborút. Előbb az Oroszországnak a huszadik NATO-fotelt felajánló reykjavíki külügyminiszteri találkozón (május 14.), majd az atomrobbanófejek számát csökkentő moszkvai Bush-Putyin-csúcson (május 23-24.), végül a NATO-Oroszország Tanácsot életre hívó római NATO-csúcs kapcsán (május 28.). Gyanítjuk, nem lesz ez másként az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének novemberi prágai csúcstalálkozóján sem, ahol a "big bang" (vagyis a hét tagjelölt meghívása) ad majd kiváló alkalmat a hidegháború ismételt, végleges, látványos befejezésére. Pedig az elmúlt hónapban történelmi értelemben nem történt semmi rendkívüli, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy Oroszország - szeptember 11-ét követő politikájának mintegy elismeréseként - ismét lehetőséget kapott arra, hogy immár normális európai hatalomként kapcsolódjon be az európai biztonságpolitika folyamataiba és a világ gazdasági vérkeringésébe.

Apolitikusok és a nemzetközi sajtó a múlt hónapban ünnepélyes keretek között, gyors egymásutánban háromszor is végleg lezárták az egyébként már rég lezárult hidegháborút. Előbb az Oroszországnak a huszadik NATO-fotelt felajánló reykjavíki külügyminiszteri találkozón (május 14.), majd az atomrobbanófejek számát csökkentő moszkvai Bush-Putyin-csúcson (május 23-24.), végül a NATO-Oroszország Tanácsot életre hívó római NATO-csúcs kapcsán (május 28.). Gyanítjuk, nem lesz ez másként az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének novemberi prágai csúcstalálkozóján sem, ahol a "big bang" (vagyis a hét tagjelölt meghívása) ad majd kiváló alkalmat a hidegháború ismételt, végleges, látványos befejezésére. Pedig az elmúlt hónapban történelmi értelemben nem történt semmi rendkívüli, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy Oroszország - szeptember 11-ét követő politikájának mintegy elismeréseként - ismét lehetőséget kapott arra, hogy immár normális európai hatalomként kapcsolódjon be az európai biztonságpolitika folyamataiba és a világ gazdasági vérkeringésébe.

H

Kezdjük rögtön a NATO-Oroszország Tanáccsal (NRC), melynek apropóján sokan már Moszkva küszöbön álló NATO-tagságával riogatták, illetve lelkesítették az európai és amerikai közönséget. Fel sem téve azt az egyszerű kérdést, hogy vajon a Független Államok Közösségének 1992 óta fennálló kollektív védelmi szövetségét (a taskenti szerződést) vezető és önálló "atom-nagyhatalmiságához" mereven ragaszkodó Oroszország egyáltalán be kíván-e lépni az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe. Vajon érdekében áll-e Moszkvának megosztani például védelmi elképzeléseit vagy nukleáris terveit a NATO-val? De az aggodalmaskodók megfeledkeztek arról is, hogy az NRC - formáját, működési elveit, illetve a római nyilatkozatban felsorolt együttműködési menüpontjait tekintve - csupán árnyalatnyit különbözik 1997-ben megalakított elődjétől, a NATO-Oroszország Állandó Közös Tanácstól (PJC) - árnyalatnyit, amennyiben a PJC 16 + 1 (1999-től 19 + 1) formulája helyett Rómában az NRC-re vonatkozóan az ún. 20-as modellt vezették be, vagyis Oroszország formálisan egyenrangú partnerként vesz részt a közös érdeklődésre számot tartó problémáknak a korábbiaknál rendszeresebb megvitatásában és kezelésében (ezek a terrorizmus elleni harc, a válságkezelés, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása, a rakétavédelmi rendszerek, a tengeri kutatás-mentés, a katonai együttműködés és a haderőreform, a polgári szükséghelyzetek, illetve az új kihívások és fenyegetések). Már persze akkor és addig, amikor és amíg a NATO-tagállamok is fontosnak tartják ezt, és nem vétózzák meg például a NATO-Oroszország Tanács éppen aktuális napirendjét. Mert igaz ugyan, hogy a konszenzuselv tanácson belüli érvényesítésével - egyébként felettébb ügyesen - a NATO azt a látszatot kelti, hogy Oroszország jelentős jogokat kapott a szövetségtől, de a tanács hatékonysága valójában továbbra is a NATO-tagállamok (legfőképp pedig az Egyesült Államok) mindenkori politikai akaratától függ. E tekintetben legfeljebb az lehet újdonság, hogy a már korábban létező együttműködési formát számos területen (leginkább persze a terrorizmus elleni harcban, továbbá a tömegpusztító fegyverek és az ezekhez szükséges technológiák elterjedésének megakadályozásában) ma valódi tartalommal is képesek megtölteni a felek.

Persze látni kell azt is, hogy még az említett slágertémák esetében is adódhatnak kisebb-nagyobb problémák. Itt van például rögtön Moszkva Irakhoz és Iránhoz fűződő - szigorúan a gazdasági racionalitás által motivált, ám Washington szemében ettől még elfogadhatatlannak ítélt - kapcsolata. Nevezetesen az az amerikai diplomácia által évek óta felhánytorgatott tény, hogy a megbízhatóságát és Nyugathoz való kötődését hangsúlyozó Oroszország egyúttal Bagdad legfőbb védelmezője az ENSZ BT nyomásával szemben, továbbá, hogy ő Teherán nukleáris fegyverkezési programjának egyik legfontosabb, igaz, kevéssé önreklámozott támogatója. S bár az utóbbi időben Putyin elnök valóban megpróbált néhány Amerikának tetsző (azért persze nem túl jelentős) módosítást végrehajtani a két pária országgal szemben folytatott politikájában, eközben szigorúan szem előtt kell tartania bizonyos gazdasági-belpolitikai megfontolásokat is. Jelesül azt, hogy az iraki importban és állami beruházásokban - a Moszkva által nyújtott diplomáciai támogatás ellentételezéseként - már-már nyílt előnyt élvező orosz cégek, illetve az Iránnal folytatott titkos nukleáris együttműködésből busásan profitáló orosz atomenergia-lobbi még a terrorizmus elleni harc és a non-proliferációs jelszavak helyeslése mellett sem lelkesedik gazdasági érdekei megnyirbálásának gondolatától. E tekintetben tehát meglehetősen behatárolt az a tér, amelyben a Washingtonnal egyébként látványosan barátkozó Putyin elnök mozoghat.

H

George W. Bush és Vlagyimir Putyin május 23-26-ai csúcstalálkozójának eredményei Moszkva szempontjából még lehangolóbbak. Míg ugyanis a NATO-Oroszország Tanácsról legalább elmondható, hogy az orosz elnök - a terrorizmus elleni harcáért és a balti államok NATO-tagságáért cserébe - kapott valami otthon is eladható konkrétumot, az atomrobbanófejek számának (eredetileg még Clinton és Jelcin által 1997-ben elhatározott) 1700-2200 darabra való csökkentése kapcsán csupán a Bush-adminisztráción múlott, hogy Oroszország fenntarthatta az egyenrangú partnerség látszatát. Paradox módon Washington legfőképpen azzal tett nagy szívességet Putyinnak, hogy elállt az eredetileg tervezett - és az orosz nukleáris képességeket durván leértékelő - egyoldalú csökkentés opciójától, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy Moszkva egyébként sem lesz képes finanszírozni azoknak az orosz atomtölteteknek a fenntartását, amelyek szavatossága a szakértők szerint 2008 után lejár. Továbbá azzal, hogy nem verte nagydobra: amerikai részről csupán a töltetek leszereléséről, nem pedig megsemmisítéséről van szó - vagyis az atomarzenálról szólva nem annyira kölcsönös leszerelésről kell beszélnünk, inkább közös szerződésbe foglalt egyoldalú lépésekről. Annak pedig ma még egyenesen felmérhetetlenek a biztonságpolitikai következményei, hogy a terrorizmus elleni közös harc és közös konfliktuskezelés ostyájába csomagolva Putyin elnök gyakorlatilag mosolyogva lenyelte az Egyesült Államok közép-ázsiai és dél-kaukázusi jelenlétének piruláját is.

Bár a csúcstalálkozón komoly napirendi ponttá nemesült a közös orosz-amerikai energetikai stratégia kérdése is (amelynek fő célja a Nyugat közép-keleti olajtól való függésének enyhítése), a valóságban ez sem több politikai látványszabászatnál. Addig legalábbis, amíg a "problémás" arab államok az Egyesült Államok olajszükségleteinek csaknem 20, az egyébként hű szövetséges Oroszország viszont mindössze 0,4 százalékát fedezi az arab olajnál kénesebb orosz fajtából. Vagyis Moszkvának gazdasági téren is be kellett érnie a szokásos amerikai ígéretekkel - az orosz WTO-tagság támogatásával, az amerikai törvényhozás által éppen a találkozó előtti napon megtagadott legnagyobb kedvezmény elvének újbóli kongresszus elé terjesztésével stb. -, és egy szimbolikus, százmillió dolláros beruházásösztönző megajánlással. Ez utóbbi pedig - valljuk be - azért nem akkora összeg, amellyel hatékonyan lehetne befolyásolni, mondjuk az orosz-iraki és az orosz-iráni kapcsolatokat.

H

Reykjavík, a Bush-Putyin-csúcstalálkozó és Róma tehát látványosan mutattak rá arra, hogy a washingtoni kormányzat elsősorban multilaterális szinten "adakozó" Moszkvával szemben, a bilaterális kapcsolatok terén azonban nagyon is helyi értékén - értsd: korlátozott képességekkel rendelkező regionális nagyhatalomként - kezeli Vlagyimir Putyin birodalmát. Ez azonban korántsem mondható kevésnek. Ha ugyanis mindehhez hozzátesszük, hogy fentiekkel párhuzamosan Washington egyre határozottabban jelöli ki az észak-atlanti szövetség új helyi értékét is (látványosan csökkentve a NATO katonai, és inkább hangsúlyozva a szervezet politikai jelentőségét), hogy az említett találkozókon egyetlen árva szó sem esett a csecsen kérdés orosz megoldásának szalonképtelenségéről, s hogy az orosz- amerikai közeledés mellett elmélyülni látszanak az Európai Unió és Oroszország kapcsolatai is, Moszkva mérlege már jóval kedvezőbb, s ez némiképp érthetővé teszi az orosz elnök elégedettségét.

Valószínűleg a fentiektől nem teljesen független, hogy a május 29-ei moszkvai Oroszország-Európai Unió-csúcstalálkozón Putyin és csapata a korábbiaknál jóval keményebben - követelődzőbben és kritikusabban - fejtette ki véleményét az unió és Moszkva kapcsolatait uraló olyan kérdésekről, mint a kalinyingrádi körzet jövőbeni státusa (melyet Moszkva vízummentességgel, illetve egy-egy Litvánián keresztül vezető vasúti és közúti folyosóval kívánna fenntartani) vagy a felek közötti gazdasági és biztonságpolitikai kapcsolatok. Az orosz határozottság nem volt eredménytelen, mert igaz ugyan, hogy Brüszszel továbbra is elzárkózik a kalinyingrádi orosz enklávénak a schengeni elvek alóli kivonásától, több mint egyéves huzavona után azonban most mégis hajlandó volt piacgazdaságnak deklarálni Oroszországot Putyinnak pusztán arra az ígéretére is, hogy az elkövetkezendő években Moszkva belső piacain fokozatosan liberalizálja energiaárait. Mielőtt legyintenénk erre, nem árt tudni, hogy az unió eme lépése moszkvai számítások szerint évente mintegy 250 millió dollár pluszt hoz majd az oroszok konyhájára.

Ami a biztonságpolitikai kapcsolatokat illeti, a moszkvai orosz-EU- csúcs látszólag formális döntéseit (együttműködés és konzultáció a válságkezelésben, a kutatás-mentésben, a humanitárius akciókban, az orosz stratégiai szállítókapacitás uniós felhasználási lehetőségének bővítése, Moszkva részvétele az EU boszniai missziójában, állandó orosz összekötő tiszt fogadása az EU Katonai Bizottsága mellett) mindenekelőtt két tényező teszi valóban érdemivé. Egyrészt az, hogy az EU prioritáslistáján az Oroszországhoz fűződő ún. stratégiai partnerség az elmúlt években folyamatosan kiemelt helyen szerepelt. Ezt a különleges bánásmódot ma már nem csupán a valóban szoros gazdasági kötelékek és a földrajzi közelség tudata magyarázza, de politikai értelemben felerősíti az unió közeledő keleti bővítése is, ami még inkább előtérbe helyezi a keleti szomszéd stabilizálásának és a vele való kapcsolatok szélesebb körű kiterjesztésének kérdését.

H

A fő - mondhatnánk: történelmi - kérdés persze az, hogy az Európába visszatérő Oroszország mit kezd majd az olyan helyzetekkel, amikor Washington és az európai nagyhatalmak (netán a tagállamok nevében idővel akár egységesen fellépni képes Európai Unió) érdekei eltérőek. Mert aligha feltételezhető, hogy Putyin elnök ne érzékelné az EU és az Egyesült Államok közötti versenyfutást. Ne venné például észre, hogy - az unió május 29-i deklarációját követően - Washington számára is milyen sietőssé vált Oroszország piacgazdasággá nyilvánítása és WTO-tagságának támogatása. Vagy ne tudná, hogy a kiotói klímaszerződés érvénybe léptetése szempontjából milyen nagy jelentősége van a 17,4 százalékos kibocsátásával a ratifikálás kulcsát kézben tartó Oroszországnak az Atlanti-óceán mindkét - e kérdésben gyökeresen ellentétes álláspontot valló - partján.

S mindezek csupán apró mozzanatok a kereskedelmi, biztonságpolitikai, diplomáciai stb. területen jelentkező úgynevezett transzatlanti vitában, amelyben Moszkva helyezkedése semmiképpen sem lehet közömbös a két főszereplő számára. Az orosz elnök valószínűleg tisztában van ezzel, miként tisztában kell lennie azzal is, hogy amennyiben Moszkva időben és ügyesen játssza ki kártyáit, akár nevető harmadik is lehet a két nagy versenyfutásában. Mondhatnánk: a mérleg nyelve.

De a helyzet ennél bonyolultabb. Az Egyesült Államok és Európa mellett ugyanis előbb vagy utóbb egy harmadik játékos - az orosz hadiipart jelenleg leginkább foglalkoztató, a kölcsönös gazdasági kapcsolatokat (ha csendesen is) immár az erősebb pozíciójából befolyásoló Kína - is beszáll majd az Oroszország megnyeréséért folytatott történelmi partiba.

A szerzők biztonságpolitikai szakértők.

publikálva
2002/25. (06. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk