Publicisztika

Vancsik Zoltán szocialista országgyűlési képviselő két héttel ezelőtti halálának a körülményeiről tényszerűen jelenleg nem sokat tudunk. A szakértői jelentések egyelőre nem készültek el, és ezek nélkül az eddigi részinformációk - a politikus gépkocsija műszakilag talán nem volt a legjobb állapotban, a végzetes utazás előtt nyitva találta az autó ajtaját stb. - semmit nem érnek. Csak egyvalami biztos: Vancsik az M7-esről nagy sebességgel letért, egy fának ütközött, és szörnyethalt.

A lapunk jelen számának 21. oldalán ismertetett ohridi egyezmény, valamint a NATO-misszió feladatainak és céljainak ismeretében nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a macedóniai albán felkelők egy kicsit megnyerték azt a háborút, amit kábé fél évvel ezelőtt, közvetlenül Slobodan Milosevic bukása után indítottak a Macedón Köztársaság ellen; hogy Macedónia elesett, még akkor is, ha a perecelés után valahogy föl fog tápászkodni a porból, és - néhány kisebb értéktárgyának, például teljes területi szuverenitásának elvesztése után - tovább biceg majd a történelmi jövőbe vezető úton. Macedónia, abban a formájában, ahogy eddig ismertük, megszűnt létezni, ha, a költővel szólva, nem nagy bumm, de csak egy kis nyüszítés kíséretében múlt is ki. És akár elégedettek is lehetnénk az események alakulása miatt - bár a Hágai Törvényszék ügyészeinek nyilván ad majd némi munkát az elmúlt fél év feldolgozása, az ilyen eseményekkor a Balkánon szokásos nagyipari méretű emberirtás egészen bizonyosan nem történt.

Hajdanán, amikor még pártállam volt, és a hiánygazdaság része volt a nem kevéssé mesterséges információhiány, magától értetődőnek tűnt, hogy demokrácia csak ott van, ahol biztosított az információhoz való szabad hozzáférés, az állam és a gazdaság működésének átláthatósága, ahol nem megengedett az információk paternalista megvonása a köztől. Szabad választások + az információk teljes körű hozzáférése = igazi demokrácia. Akkoriban ami nem "szig. titk." (szigorúan titkos) volt, az legalább egy "szolg. haszn." (szolgálati használatra) minősítést nyert, és a ranglétrán való emelkedés biztos jele volt, hogy ki milyen minősítésű adatokhoz, dokumentumokhoz juthatott hozzá. Sőt a nyolcvanas években, amikor számos nemzetközi szervezet tagjává válva legalábbis a gazdasági adatok jelentős része óhatatlanul publikussá vált, az információk minősítésének célja már sokkal kevésbé a titkolózás volt, sokkal inkább a hatáskör, a hatalom, a befolyás jelzésére szolgált. Aki "szig. titk." forrásból tudott egy adatot, az mégiscsak komolyabb ember volt, mint aki ugyanahhoz az adathoz valamilyen nyilvános forrásból jutott hozzá.

A Fidesz-frakció vezetője és helyettese a múlt héten bejelentette, hogy a gazdasági bizottságon belül egy albizottságot kellene felállítani a Dunaferr Rt. 1996 és 2001 közötti működésének kivizsgálására, mivel szerintük a vasmű az előző vezetés alatt szocialista és szabaddemokrata kötődésű körök "pénznyerő automatája" volt. Mindezt egy olyan dokumentumra hivatkozva állították, ami a Miniszterelnöki Hivatal gondozásában látott napvilágot, egyelőre csak szűk körben. A harminc évre titkosított anyagból idézett számokat (amelyek a Dunaferr vagyonát kezelő Acél XXI. Kft. tulajdonosainak sikerdíját összegszerűsítik) a vasmű leváltott vezérigazgatója a valóságtól távol állóknak nevezte.

Majd kifolyik a szemünk a sok mulatozástól, számon se bírjuk tartani, hogy az utóbbi hetekben hány tűzijátékon, szoborszentelésen, zászlóátadáson, utcabálon, járdaavatón, körmeneten és koronázási misén vigadtunk. A fő ceremóniamestert, Nemeskürty Istvánt is naponta léptetik elő (legutóbb: dandártábornokká), tüntetik ki (nagykereszttel), avatják föl.

1998-ban alkalmam volt végignézni az izraeli tévé Po-politika című politikai vitaműsorának egyik adását, amelyben ismert baloldali értelmiségiek ültek szemben az állam védelmi szerveinek néhány magas rangú szakértőjével. Utóbbiak annak hosszú távú veszélyét taglalták, hogy a palesztin fennhatóság alatt álló Autonómia területein - úgy tűnik - nem a pre-állami intézményrendszer és gazdaság kiépítése folyik, hanem az Izrael elleni jövőbeli terror kiterjedt intézményesülése: gyakorlatilag nem akad olyan társulás - a népjóléti intézményektől a médián és az erőszakszerveken át az oktatási és pénzügyi szervezetekig -, amelyek ne állnának szoros személyi és intézményi kapcsolatban a legkülönbözőbb legális és féllegális fegyveres testületekkel, testőrségekkel és elhárító alakulatokkal. Arafat közvetlen parancsnoksága alatt - az Oslóban rögzített 15 000 helyett - megközelítőleg 40 000 "rendfenntartó" áll, ami a lakosság méretére vetítve a világ legnagyobb rendőrségét alkotja. Mindezeket az intézményeket keresztül-kasul átszövik a szomszéd országok palesztin népességével és a fundamentalista terrorszervezetekkel való törzsi és klánkapcsolatok, amelyek mentén nagy lendülettel folyik az Oslóban ugyancsak megtiltott robbanóanyag és nehézfegyverzet becsempészése. Ráadásul igen élénk a fluktuáció az egyes fegyveres csoportok között: a palesztin rendőrség sok száz tisztje egyben tagja valamelyik terrorra szakosodott iszlám szervezetnek is. Izraelnek tehát, hangsúlyozták, az eddigiektől eltérően rövidesen nem más arab államok területéről átszivárgó terrorcsapásokkal kell számolnia, melyek korlátozhatók a kiinduló államokat érintő megtorlások fenyegetésével. Ami kialakulóban tűnik lenni, az az önálló állammal rendelkező intézményes terror, amelynek valamennyi alrendszere - adórendszerétől diplomáciáján át a sajtójáig - a terror útján történő felőrlő háború szolgálatában áll. Mint szuverén állam rendelkezhet majd katonai szövetségesekkel is, ami a tömeggyilkos terror minden egyes megtorlásakor egy általános közel-keleti háború veszélyével fog fenyegetni. A fejlett világ ideológiai beállítódásai is számukra lesznek kedvezők: minden olyan ország a világon, amely kereskedelménél vagy politikai aspirációinál fogva a stabil Közel-Keletben érdekelt, inkább fog nyomást gyakorolni az egy szem Izraelre, mint többtucatnyi arab államra vagy egymilliárd muszlimra. Az emberi jogokat védő nemzetközi szervezetek pedig - amelyeknek ma már mellesleg olyan tagállamai is akadnak, ahol nyílt rabszolga-kereskedelem van - nem fogják tétlenül tűrni, hogy Izrael korlátozza a nyomorgó palesztin tömegek, köztük a terroristák vendégmunkásként való belépését a területére, vagy a rokonlátogatásokat Izrael és a palesztin állam között. Márpedig, hangzott a szakértők végső megállapítása, az öngyilkos emberbombát csak elindulásában lehet megakadályozni. Ha egyszer elindult, többé senki nem állítja meg.

"Egyszerűen csak odahozták a buszokat. És tudták, mert olyan káosz volt Srebrenicában, hogy ha odahozzák azt az öt buszt, vagy akárhány járművet, az emberek elmennek velük. Csak elmenekülni akartunk onnét, menekülni."

Van egy sajtófotó, a napokban jelent meg az Észak-Magyarország címoldalán, az éppen aktuális kihelyezett kormányülésről szóló beszámoló illusztrációjaként. Egy idős, fehér hajú asszony kézcsókkal illeti a miniszterelnököt. Nem tudható, mi történik a következő pillanatban. Orbán esetleg riadtan hátrahőköl, jaj, édes néném, mit nem tetszik csinálni; vagy csak tűri, tettetett közönnyel, mint Don Corleone Clemenza hódolatát a Keresztapa utolsó jelenetében. Nem is ez az érdekes. Mint ahogy az sem, hogy mi vesz rá egy öregasszonyt ilyesmire, bár ez is megérne egy esettanulmányt. Legmesszebbvivő tanulságokkal talán annak a lapszerkesztői szándéknak a vizsgálata szolgál, amelyik a címoldalra szánta ezt a fotót. Feltételezhető éppenséggel az is, hogy ugyanazon reflexek munkáltak a szerkesztőben, mint a néniben. A hit, hogy ez örökké fog tartani, ez az átkozottul ismerős hit, amit - úgy látszik - egy darabig még nem lehet kiölni a fejekből. A miniszterelnök fejéből sem.

Május óta vége a csúszó leértékelésnek, amely a forint árfolyamát szűk sávba szorította, és a piacgazdaságot gyakorló pályán művelő magyar vállalatok számára kiszámíthatóvá tette az árfolyamkockázatokat. Azok a polgárok, akik megtakarított pénzüket valutában tartották, ráfáztak; hüledeztek az egyre kevesebbet érő forinthoz szokott turisták, és az egyre kedvezőbb árfolyamokhoz szokott exportőrök. Hiszen a forint még soha nem erősödött. Azonnal meg is szólaltak az erős forint kárvallottjai, és milliárdos kompenzációért nyújtották a markukat. Feléledt a kétely: valóban szüksége van-e nemzetünknek az erős forintra? Jól időzítettük-e az árfolyam-politikai váltást, és nem vágtuk-e le az export aranytojást tojó tyúkját?

A lapunk megjelenése előtti keddre kérte az MSZP és az SZDSZ az Országgyűlés rendkívüli ülésének az összehívását annak érdekében, hogy a Ház hozzon létre két vizsgálóbizottságot. Az egyik az agrártárca körüli korrupciógyanús esetek (vagyis Szabadi Béla ügye) kapcsán a miniszterelnök felelősségét tisztázná, a másik az Orbán-bányák - illetve az alapos okkal Orbán család közeli bányáknak nevezhető egységek - állami megrendelésű dolomitszállításai körül matatna.

Mint arról lapunk beltestében is harangozunk, nyakunkon a német. Ráadásul az MLSZ századik születésnapja alkalmából rendezett jubileumi gálamérkőzésre, lévén az két és fél héttel a németek sorsdöntő Anglia elleni tétmérkőzése előtt (aug. 15-én), Rudi Völler csapata a legjobb összeállításában érkezik. Ami azt illeti, a meccs nekünk is fontos felkészülési állomás, hiszen hamarosan rámegyünk a grúzra, menteni a menthetőt, ha van ilyen.

Ajúlius 16-i, hétfői tüntetésen Budapest III. kerületének polgármestere elállt attól, hogy a hivatala ablakaiba kitett hangszórókon keresztül intézzen válaszbeszédet a szexuális kisebbségek jogainak győzelmét ünneplőkhöz. A tüntetők képviselőitől átvéve az alkotmány dedikált példányát, békességet kívánt. Másnapi sajtótájékoztatóján már nem volt hajlandó kérdésekre válaszolni, és csak a királyi tévé stábját engedte be irodájába. Letett arról, hogy tovább fenyegetőzzön a Pepsi Sziget bezárásával, és védőügyvédje társaságában magyarázgatta szennyesét.

Mivel a zsidózásra mindeddig még nem vezettek be mértékegységet, nem könnyű megállapítani, hogy a múlt héten erősebb zsidózás folyt-e, mint az az előtti vagy az előtti előtti, vagy bármelyik héten 1989, a rendszerváltás és a szabad közbeszéd kezdete óta. Ám a pontos mérések hiánya mellett is erős bennünk az érzés, hogy a múlt héten szokatlan mennyiségben ömlött szét körülöttünk a mocsok.

Medgyessy Péter a kétkamarás parlament létrehozásáról tárgyalna két korábbi és a jelenlegi igazságügyi miniszterrel; utóbbi (az MDF elnöke) támogatja is a szocialista miniszterelnök-jelölt javaslatát, mondván, a rendszerváltozás óta híve e formának, bevezetéséről bármely demokratikus erővel hajlandó eszmét cserélni. A Medgyessy nyilatkozatát bírálók és az azzal elvben egyetértők tábora az 1989-90-es évek alkotmányjogi vitáinak frontvonalát idézik: ekkor az egyik oldalon a rendszerváltás utáni alkotmányos berendezkedéssel egyetértők (Fidesz, SZDSZ) álltak, a másikon pedig az alakuló demokratikus rendet ilyen-olyan korporatív ellensúlyokkal gyengíteni óhajtók (a "történelmi" pártok, az MDF "népies" szárnya - vagyis a java - meg az MSZMP, illetve később az MSZP). Ez a törésvonal az elmúlt tíz évben változatlan maradt mindig, amikor a demokratikus rend alapértékeiről folyt a vita - függetlenül attól, hogy például a fiatal- meg a szabaddemokraták úgy meggyűlölték egymást menet közben, hogy abba belegondolni is jujj.