Egy ember az örökkévalóságnak

  • 2001. augusztus 16.

Publicisztika

Van egy sajtófotó, a napokban jelent meg az Észak-Magyarország címoldalán, az éppen aktuális kihelyezett kormányülésről szóló beszámoló illusztrációjaként. Egy idős, fehér hajú asszony kézcsókkal illeti a miniszterelnököt. Nem tudható, mi történik a következő pillanatban. Orbán esetleg riadtan hátrahőköl, jaj, édes néném, mit nem tetszik csinálni; vagy csak tűri, tettetett közönnyel, mint Don Corleone Clemenza hódolatát a Keresztapa utolsó jelenetében. Nem is ez az érdekes. Mint ahogy az sem, hogy mi vesz rá egy öregasszonyt ilyesmire, bár ez is megérne egy esettanulmányt. Legmesszebbvivő tanulságokkal talán annak a lapszerkesztői szándéknak a vizsgálata szolgál, amelyik a címoldalra szánta ezt a fotót. Feltételezhető éppenséggel az is, hogy ugyanazon reflexek munkáltak a szerkesztőben, mint a néniben. A hit, hogy ez örökké fog tartani, ez az átkozottul ismerős hit, amit - úgy látszik - egy darabig még nem lehet kiölni a fejekből. A miniszterelnök fejéből sem.

Van egy sajtófotó, a napokban jelent meg az Észak-Magyarország címoldalán, az éppen aktuális kihelyezett kormányülésről szóló beszámoló illusztrációjaként. Egy idős, fehér hajú asszony kézcsókkal illeti a miniszterelnököt. Nem tudható, mi történik a következő pillanatban. Orbán esetleg riadtan hátrahőköl, jaj, édes néném, mit nem tetszik csinálni; vagy csak tűri, tettetett közönnyel, mint Don Corleone Clemenza hódolatát a Keresztapa utolsó jelenetében. Nem is ez az érdekes. Mint ahogy az sem, hogy mi vesz rá egy öregasszonyt ilyesmire, bár ez is megérne egy esettanulmányt. Legmesszebbvivő tanulságokkal talán annak a lapszerkesztői szándéknak a vizsgálata szolgál, amelyik a címoldalra szánta ezt a fotót. Feltételezhető éppenséggel az is, hogy ugyanazon reflexek munkáltak a szerkesztőben, mint a néniben. A hit, hogy ez örökké fog tartani, ez az átkozottul ismerős hit, amit - úgy látszik - egy darabig még nem lehet kiölni a fejekből. A miniszterelnök fejéből sem.

Hogy úgy kell és úgy lehet az örökkévalóságnak dolgozni, hogy örökké helyzetben kell maradni, hatalmon. S minden egyes cselekedetünknek ezt kell sugározni, itt vagyunk és leszünk, most és mindörökké, konzerválva a konzervativizmust. Ezt a Duna TV archív híradófelvételekből összeállított műsorából fölszedett konzervativizmust. A harmincas évek sértődött patetizmusán nyugvó, kisebbrendűségi kivagyisággal álcázott, háttérosztogatással fenntartott hatalmaskodást, amiből már csak a díszmagyar és a vidraprémes kacagány hiányzik. Hajózzon a Szent Korona ide-oda, találkozzék a Szent Jobbal, legyen naponta tűzijáték, legyen Nagy Magyarország-emlékmű előbb csak itt, aztán mindenütt. Egy mosoly a szavazóknak, egy főhajtás, majd kacsintás a történelemnek, ami csak ránk vár. Hogy jönne már egy új Mátyás vagy valaki, aki fehér lován léptet Erdély szent országútján, zöld ablakból piros, fehér virág, két kicsi kezével szórja a világra, bevonultunk Kolozsvárra, például.

Nos, itt talán valami tévedés lehet. Vagy nem: inkább tudatos hazudozásról van szó. Ha elégszer, elég látványosan, elég hangosan mondjuk, mutatjuk, hogy meddig maradunk, és mi minden jót fogunk ezalatt cselekedni, akkor nemhogy minél többen fogják elhinni, de valóra is válik.

De nem válik. Hisz kell-e azt bárkinek is mondani, hogy mi különbözteti meg a vélt örökkévalóságot a valóstól?

Az önérdek irrelevanciája.

Így, ami ebből a mostani felhabzásból a szerencsétlen örökkévalóságnak megmarad, az a bánya, az üzletfelek, a csókosok dáridója, az amúgy is rég arányérzékét vesztett papság folyamatos heccelése, ezerszer felsoroltuk már. Olyan is ez az örökkévalóság, centiméterrel mérhető, eltart egészen jövő tavaszig. Aztán elfelejtjük.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.