n Medgyessy Péter a kétkamarás parlament létrehozásáról tárgyalna két korábbi és a jelenlegi igazságügyi miniszterrel; utóbbi (az MDF elnöke) támogatja is a szocialista miniszterelnök-jelölt javaslatát, mondván, a rendszerváltozás óta híve e formának, bevezetéséről bármely demokratikus erővel hajlandó eszmét cserélni. A Medgyessy nyilatkozatát bírálók és az azzal elvben egyetértők tábora az 1989-90-es évek alkotmányjogi vitáinak frontvonalát idézik: ekkor az egyik oldalon a rendszerváltás utáni alkotmányos berendezkedéssel egyetértők (Fidesz, SZDSZ) álltak, a másikon pedig az alakuló demokratikus rendet ilyen-olyan korporatív ellensúlyokkal gyengíteni óhajtók (a "történelmi" pártok, az MDF "népies" szárnya - vagyis a java - meg az MSZMP, illetve később az MSZP). Ez a törésvonal az elmúlt tíz évben változatlan maradt mindig, amikor a demokratikus rend alapértékeiről folyt a vita - függetlenül attól, hogy például a fiatal- meg a szabaddemokraták úgy meggyűlölték egymást menet közben, hogy abba belegondolni is jujj.
Igaz, 1990 óta sok minden változott: mondjuk az, hogy az Országgyűlés jelentőségének minimalizásában a Fidesz oly messze jutott, ahonnan a visszaút - jó esetben is - háromszor annyi ideig tart majd, mint az oda. Pedig a nép által állítólag utált "vitatkozós parlamentnél" csak egy rosszabb van: a semmilyen, a különböző trükökkel (háromhetenkénti ülésezés, kormánypárti interpellációk, a vizsgálóbizottságok felállításának ellehetetlenítése) nevetségessé és komolytalanná tett parlament. Amelynek környékén ráadásul - a törvényesség szempontjából - a végrehajtó hatalom aggasztó dolgokat művel (a Székely-bizottság ügyei; a házbizottság tagjainak puccsszerű kicserélése, majd az ezt annulláló jogerős bírói határozat semmibevétele; a hírközlési törvény szövegébe utólag becsempészett kitétel és így tovább). Elvben tehát indokolt is lehetne a felsőház életre hívása, ahol a civil szféra képviselői jól a politikusok körmére néznek majd.
Na persze.
Majd pont azok a hivatásos civil szervezetek "ellenőrzik" a képviselőket és őrködnek a törvényesség fölött, amelyek többsége az állami ingatlanosztás meg a közmédiák kuratóriumi tagjainak sorsolása előtt alakul, nagy sietve, szocialista vagy fideszes segítséggel; a szakszervezetek, amelyek átalakulásáról, a társadalombiztosítási önkormányzatokban eltöltött öt évéről még mindig nem tudunk eleget. Meg az egyházak, amelyek gazdálkodásáról még annyi fogalmunk sincs, mint Simicska Lajos volt cégeiéről, és amelyekre valami miatt az istenért sem bír kiterjedni az átvilágítási törvény hatálya.
Kötve hisszük, hogy mindennek az abszurditásával Medgyessy Péter ne lenne tisztában. De az a torzkép játszhat itt, ami a magyar politikusok fejében él a választókról. Akkor fogjuk meg őket, gondolják, ha olyanokról beszélünk, amiről szerintünk hallani szeretnének. Munkahelyek garmadáról, a bölcsőtől a koporsóig tartó állami gondoskodásról, mint az MSZP 1994-ben és a Fidesz 1998-ban. Vagy arról, hogy az utált politikát majd ők ellenőrizhetik, immár naprakészen, és nem csak négyévente.
Nem sokra tartanak minket.
