H
A korábbi, szűk sávos csúszó leértékeléses árfolyam-politika célja kettős volt: az egyik, hogy a gazdaság fontos változói közül legalább egy, az euró/forint-árfolyam kiszámítható legyen; másrészt hogy a forint és az európai valuták átváltási aránya a magyar exportőrök számára kedvezzen.
A magyar exportot az eddigi kormányok gazdaságpolitikusai a "makrogazdasági egyensúlytalanság" réme miatt tartották támogatandónak. A magyar forint árfolyama így az elmúlt öt évben, a csúszó leértékelés bevezetése óta nem az iránta megnyilvánuló kereslet és kínálat egyensúlyi pontjában állapodott meg, hanem az állam a piaci folyamatokba történő beavatkozások segítségével egy előre kijelölt leértékelési sávban rögzítette. Amikor a piacon megnőtt a kereslet a forint iránt, és eme egyensúlytalanság miatt túl erőssé vált volna, akkor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) magas áron felvásárolta a befektetők, exportőrök és spekulánsok devizáját, amiért forintot teremtett, majd adott - azaz túlkínálatot csinált forintból. Így a forint árfolyama a devizához képest csökkent, vagyis a forint "gyengült", és a normál egyensúlyi mértékénél kevesebbet ért.
Ez maga volt a Kánaán a magyar exportőrök, főleg a kis- és középvállalkozások számára. Miközben a jelentős mértékben hazai alapanyagokból és kizárólag hazai élőmunkával termelő cégek könyveiben a költségek döntő többsége - a folyamatosan és mesterségesen rontott értékű - forintban keletkezett, bevételeik a forinthoz képest mesterségesen drága devizában képződtek. Ez a gazdaságpolitika úgy okoskodott, hogy a több évig tartó, államilag finanszírozott segítséggel e vállalatok megvethetik a lábukat az európai piacokon, és azok stabil szereplői maradhatnak akkor is, amikor az állam elengedi a kezüket.
Csakhogy az európai piacokon tett kalandozásért a számlát mi, a nem exportáló polgárok álltuk.
H
A magyar pénzpiacra érkező devizát az MNB-nek nagy mennyiségben kellett felvásárolnia ahhoz, hogy a biztos pontnak kikiáltott árfolyamrendszer fennmaradjon. Ehhez annyi forintot kellett volna a gazdaságba pumpálnia, hogy az infláció elszabadult volna. Az MNB, hogy ennek elejét vegye, a devizáért adott forintot igyekezett visszacsábítani magához, természetesen ismét piaci eszközökkel: a nála elhelyezett pénzekre, vagyis a jegybanki betétekre és kötvényekre nagyon magas kamatot ígért - ezzel "fizetve le" a gazdasági szereplőket. Erre a pénzre azonban igazából nem volt szüksége a banknak, hiszen csak alacsonyabb kamaton tudta az európai piacra kihelyezni. Az MNB az európai és a magyar kamatok közötti kamatprémiumot tehát elbukta az ügyleten. A túlzott mennyiségű forint felszívását a gazdaságból ezenkívül az államkincstár is segítette, mégpedig avval, hogy a kincstári egyszámlán a szükségesnél jóval több forintot tartott az MNB-ben.
E két tétel, az elbukott kamatprémium és a kincstári számla túlfinanszírozásának költsége - tekintettel az ily módon semlegesített forint ezermilliárdos nagyságrendjére - a GDP 0,4-0,6 százalékára rúgott. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyar export árfolyam-politikával történő bújtatott szubvenciója évente körülbelül 40 milliárd forintunkba került. Öt év alatt ez már igen tekintélyes summa: ilyen nagyságrendű összegekről szól az olajszőkítés, a Postabank konszolidációja és a Széchenyi-terv.
H
Amikor a kormány és az MNB úgy döntött, hogy nem állja tovább ezt a számlát, az exportőrök egy része harciasan védeni kezdte anyagi előnyeit, és explicit exporttámogatást követelt. Kétségtelen, hogy e lépés súlyosan érintette őket: az a kft. például, amely korábban százmillió forintot érő devizát kapott egy német exportszállítmányért, az új árfolyamon már csak kilencvenmillióra tudta beváltani. Azok a cégek, amelyek nem erőgyűjtésre használták ki az évekig tartó hátszelet, most hirtelen azt tapasztalták, hogy állami szubvenció nélkül nem tudják a korábban kialkudott béreket kifizetni, illetve veszélybe kerül a tulajdonosok nyeresége. Olyan leveleket fogalmaztak a Pénzügyminisztériumnak, amelyekből az derül ki, hogy a magyar középvállalatok gyakran szocialista gazdálkodáson nevelkedett menedzserei nem sokat értenek a piacgazdaságból. Az egyikük azt követelte a minisztertől, hogy a bankját kötelezzék a német márka május előtti árfolyamon történő beváltására: mintha a márka legalábbis hatósági áras termék lenne. Egy exportorientált ipari szektor vállalatainak szövetsége pedig azzal érvelt, hogy nem ők gerjesztik a hazai inflációt, hanem a szolgáltatók és a mezőgazdaságból élők, úgyhogy a kormány inkább őket tiltsa el az áremeléstől - nekik pedig, biztos, ami biztos, fizesse ki a veszteségeiket.
H
Bár e mentalitás a hetvenes éveket idézi, tény, hogy a forint lebegésének áldozatai nem csak magukat okolhatják veszteségeikért. Hanem a magyarországi pénzügyi és gazdasági intézményrendszer hiányosságait is.
A működő, jól szervezett piacgazdaság képes az árfolyamváltozásokból származó kockázatok minimalizálására. Erre szolgálnak az úgynevezett derivatív piacok, avagy a származtatott ügyletek piacai és az azokon kötött határidős, opciós és csereügyletek. A nemzeti valuta hirtelen felértékelődése jó az importőrnek, és rossz az exportőrnek, míg egy váratlan leértékelődéssel az importőr jár rosszul, az exportőr meg jól. A származtatott ügyletek az ilyen nem várt károk és hasznok előre megegyezett feltételekkel történő kicserélését jelentik: amit az importőr váratlanul megnyerne, abból részesedik az exportőr; amit az exportőr a fordított helyzetben fogna, abból részesedik az importőr. Ha egy exportőr és egy importőr januárban megegyezik abban, hogy az exportőr a befolyó márkabevételét júniusban 132 forintért eladja az importőrnek, akkor határidős devizaeladásról beszélünk. Mivel januárban nem tudják, hogy milyen lesz az árfolyam-politika júniusban, a kockázat szimmetrikus: ha a forint váratlanul gyengül, és a márka 136 forintra megy fel, akkor az importőr az ügyleten 4 forintot nyert volna márkánként, hiszen 132 forintot fizetett volna a márkáért 136 helyett - ami persze elmaradt haszon lett volna az exportőrnek. Ha az ügylet teljesítésének napján a márka 128 forintot ér, akkor az exportőr nyer 4 forintot - mivel az azonnali piacon kevesebbet kapott volna az exportbevételénél, mint az előre rögzített márkánként 132 forintos árfolyamon. A határidős ár olyan "köztes ár", ami az előzetes üzleti tervek szerint mindkét félnek még megfelelő. A határidős eladás azonban nem feltétlenül eladás, és nem is a devizapiacon zajlik: tökéletesen elég, ha a két ellentétes kockázatnak kitett fél közül a szerencsés az ügylet hipotetikus nyereségét, példánkban márkánként 4 forintot átutal a másik félnek, aki ezzel a bevétellel kiegészítve maga is elintézheti a deviza eladását vagy megvételét a másik oldalon.
H
A kormánynak és az előző koalíció gazdaságpolitikusainak ezen a ponton azonban nem lehet tiszta a lelkiismerete. A piacgazdaság aligha képzelhető el hosszú távon eltérített devizaárfolyammal. Az is igaz, hogy Amerikában már a nyolcvanas években felelősségre vontak azért menedzsert, mert nem védekezett határidős fedezeti ügyletekkel a nemkívánatos árváltozásokkal szemben, és ezzel kárt okozott a vállalkozás tulajdonosának. A származtatott ügyletek épp- olyan természetes gazdasági tranzakciók a fejlett országokban, mint mondjuk az adásvétel, és ezért be is épültek a jogrendbe. Magyarországon azonban nem rendelkezik rólukkülön törvény, a gazdasági törvények pedig - az adótörvény, a számviteli törvény, a banki szabályozók stb. - kifejezetten ellentmondásosan kezelik őket. E jogbizonytalanság miatt csak nagyon bátor vagy nagyon jó ügyvédeket megfizetni képes vállalatok kötnek Magyarországon fedezeti ügyleteket. A bankok pedig csak akkor vállalják a fedezeti ügyletekkel járó nyűgöket, ha azok értéke darabonként legalább 30 millió forint, ezért a kisvállalkozók számára ezek az eszközök elérhetetlenek. A pénzügyek törvényi hátterének szakszerű megteremtése első körben a pénzügyi kormányzat szakapparátusának, a második körben pedig a törvényhozásnak lenne a feladata - ám ennek a feladatnak immár több éve képtelenek eleget tenni. A kormány az exportőröknek adott válaszában épp a fedezeti ügyleteket javasolja orvosságként - de hogyan gondolhatja azt a pénzügyi kormányzat, hogy a magyar kis- és középvállalkozások vezetői alkalmazni tudják azokat a kifinomult pénzügyi műveleteket, amelyeket még a törvény sem képes tisztességesen definiálni?
A kilencvenes évek elejének egyik mítosza szerint Budapest lett volna Közép-Európa pénzügyi és gazdasági központja. Ennek a feltételeit az állam azonban nem teremtette meg. Mára a tőzsde is kegyvesztetté vált, a mai kormány sikerrel igyekszik a szerepét kisebbíteni. Nagy forgalmú és jól működő tőzsdei kereskedés nélkül viszont nem működhetnek a tőzsdei származtatott ügyletek, ezért a vállalatok a legalapvetőbb eszközökkel sem rendelkeznek a forint árfolyam-ingadozásából fakadó kockázatok ellen.
H
Mindennek ellenére az új magyar árfolyam-politika bevezetését és időzítését önmagában aligha bírálhatjuk. A célja ugyanis az infláció letörése volt - ezt a halaszthatatlan feladatot a régi politika mellett aligha lehetett volna végrehajtani. És akik sokallják az infláció letöréséért hozott áldozatot, azok alábecsülik az infláció okozta károkat. Az infláció teher a nyugdíjasoknak és azoknak a szegény családoknak, akik nem tudják pénzügyi befektetésekkel kompenzálni a romló forint miatti veszteségeiket. Az infláció erkölcstelen, mert beavatkozik a forintban kötött szerződésekbe; és az infláció lehetetlenné teszi a pontos üzleti kalkuláción alapuló hosszú távú fejlesztéseket is. Az infláció olyan bújtatott adó, amiről nem demokratikusan választott képviselőink döntenek. Az MNB-nek különben sem volt más választása, mint az inflációellenes küzdelem élére állni, hiszen ezt írja elő neki a törvény; az EU-harmonizáció is szükségessé teszi ezt, hiszen Európában már nem megengedett eszköz a pénz rontása - az európai monetáris politika, amellyel harmonizálnunk kell majd a hazait is, egyedüli, elsődleges célként az infláció megelőzését tűzi ki.
Nem lehet kifogásunk az új politika bevezetésének időzítésével szemben sem: tudni lehetett, hogy bekövetkezik, de a pontos időpont eltitkolása lehetetlenné tette, hogy a spekulánsok, az adófizetők kárára, az MNB ellen játsszanak. Az exportőrök, akiknek - helyesen -nem szóltak előre, úgy tesznek, mintha valamit ősi jussuk veszett volna el, és csődökkel, munkanélküliséggel fenyegetőznek. Hasonló módon zsarolják a pénzügyi kormányzatot, mint az átmenet első éveiben az állami vállalatok vezetői: azért kell támogatni még a veszteségesen működő vállalatokat is, mert különben megugrik a munkanélküliség.
Csakhogy a piaci körülmények között veszteséges exportőrök szubvenciókkal való életben tartása hosszú távon a nemzeti vagyont csökkenti. A magyar gazdaság erős, és a veszteséges vállalatok felvásárlása vagy felszámolása után olyanok jöhetnek létre és teremthetnek munkahelyeket, amelyek jól tudnak működni. Bizonyára mennek majd csődbe exportra termelő vállalatok - pár hónap múlva azt is látni fogjuk, mennyire volt mindez üres fenyegetés és mennyire valós probléma -, de az importra támaszkodó cégek mindeközben jól járnak az erős forinttal, és új munkahelyeket teremthetnek. Meglepő volna, ha egy gyorsan növekvő gazdaságban valóban nőne a munkanélküliség a gazdaság erejét is kifejező árfolyam-erősödés miatt. Az erős forinttal az exportőrök munkavállalói maguk is jobban járnak, és nem csak azért mert, adófizetőként eddig fizették a csúszó leértékelés költségét. A valós értékénél gyengébb forintért mindannyian kevesebb benzint vehettünk, drágább volt az importált élelmiszer és gyógyszer. A túl gyenge forint és a vele együttjáró magas infláció mindenki vállára nagy terheket rótt.
Az exportőröknek pedig, tetszik, nem tetszik, meg kell érteniük, hogy az eddigi előnyök nem szerzett jogok voltak, és hogy mostantól vége a különalkuknak az egységes nemzeti érdekkel szemben. Járai Zsigmond, az MNB elnöke egyértelmű jelzést küldött júliusban: az árfolyam-politika csak az egyik eszköz az infláció ellen. Ha ez nem elég, jön a kamatpolitika, és akkor lesz csak igazán erős a magyar forint.
