Antal Dániel: Elengedett kézzel (Az erős forintról)

  • 2001. augusztus 9.

Publicisztika

Május óta vége a csúszó leértékelésnek, amely a forint árfolyamát szűk sávba szorította, és a piacgazdaságot gyakorló pályán művelő magyar vállalatok számára kiszámíthatóvá tette az árfolyamkockázatokat. Azok a polgárok, akik megtakarított pénzüket valutában tartották, ráfáztak; hüledeztek az egyre kevesebbet érő forinthoz szokott turisták, és az egyre kedvezőbb árfolyamokhoz szokott exportőrök. Hiszen a forint még soha nem erősödött. Azonnal meg is szólaltak az erős forint kárvallottjai, és milliárdos kompenzációért nyújtották a markukat. Feléledt a kétely: valóban szüksége van-e nemzetünknek az erős forintra? Jól időzítettük-e az árfolyam-politikai váltást, és nem vágtuk-e le az export aranytojást tojó tyúkját?
Május óta vége a csúszó leértékelésnek, amely a forint árfolyamát szűk sávba szorította, és a piacgazdaságot gyakorló pályán művelő magyar vállalatok számára kiszámíthatóvá tette az árfolyamkockázatokat. Azok a polgárok, akik megtakarított pénzüket valutában tartották, ráfáztak; hüledeztek az egyre kevesebbet érő forinthoz szokott turisták, és az egyre kedvezőbb árfolyamokhoz szokott exportőrök. Hiszen a forint még soha nem erősödött. Azonnal meg is szólaltak az erős forint kárvallottjai, és milliárdos kompenzációért nyújtották a markukat. Feléledt a kétely: valóban szüksége van-e nemzetünknek az erős forintra? Jól időzítettük-e az árfolyam-politikai váltást, és nem vágtuk-e le az export aranytojást tojó tyúkját?

H

A korábbi, szűk sávos csúszó leértékeléses árfolyam-politika célja kettős volt: az egyik, hogy a gazdaság fontos változói közül legalább egy, az euró/forint-árfolyam kiszámítható legyen; másrészt hogy a forint és az európai valuták átváltási aránya a magyar exportőrök számára kedvezzen.

A magyar exportot az eddigi kormányok gazdaságpolitikusai a "makrogazdasági egyensúlytalanság" réme miatt tartották támogatandónak. A magyar forint árfolyama így az elmúlt öt évben, a csúszó leértékelés bevezetése óta nem az iránta megnyilvánuló kereslet és kínálat egyensúlyi pontjában állapodott meg, hanem az állam a piaci folyamatokba történő beavatkozások segítségével egy előre kijelölt leértékelési sávban rögzítette. Amikor a piacon megnőtt a kereslet a forint iránt, és eme egyensúlytalanság miatt túl erőssé vált volna, akkor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) magas áron felvásárolta a befektetők, exportőrök és spekulánsok devizáját, amiért forintot teremtett, majd adott - azaz túlkínálatot csinált forintból. Így a forint árfolyama a devizához képest csökkent, vagyis a forint "gyengült", és a normál egyensúlyi mértékénél kevesebbet ért.

Ez maga volt a Kánaán a magyar exportőrök, főleg a kis- és középvállalkozások számára. Miközben a jelentős mértékben hazai alapanyagokból és kizárólag hazai élőmunkával termelő cégek könyveiben a költségek döntő többsége - a folyamatosan és mesterségesen rontott értékű - forintban keletkezett, bevételeik a forinthoz képest mesterségesen drága devizában képződtek. Ez a gazdaságpolitika úgy okoskodott, hogy a több évig tartó, államilag finanszírozott segítséggel e vállalatok megvethetik a lábukat az európai piacokon, és azok stabil szereplői maradhatnak akkor is, amikor az állam elengedi a kezüket.

Csakhogy az európai piacokon tett kalandozásért a számlát mi, a nem exportáló polgárok álltuk.

H

A magyar pénzpiacra érkező devizát az MNB-nek nagy mennyiségben kellett felvásárolnia ahhoz, hogy a biztos pontnak kikiáltott árfolyamrendszer fennmaradjon. Ehhez annyi forintot kellett volna a gazdaságba pumpálnia, hogy az infláció elszabadult volna. Az MNB, hogy ennek elejét vegye, a devizáért adott forintot igyekezett visszacsábítani magához, természetesen ismét piaci eszközökkel: a nála elhelyezett pénzekre, vagyis a jegybanki betétekre és kötvényekre nagyon magas kamatot ígért - ezzel "fizetve le" a gazdasági szereplőket. Erre a pénzre azonban igazából nem volt szüksége a banknak, hiszen csak alacsonyabb kamaton tudta az európai piacra kihelyezni. Az MNB az európai és a magyar kamatok közötti kamatprémiumot tehát elbukta az ügyleten. A túlzott mennyiségű forint felszívását a gazdaságból ezenkívül az államkincstár is segítette, mégpedig avval, hogy a kincstári egyszámlán a szükségesnél jóval több forintot tartott az MNB-ben.

E két tétel, az elbukott kamatprémium és a kincstári számla túlfinanszírozásának költsége - tekintettel az ily módon semlegesített forint ezermilliárdos nagyságrendjére - a GDP 0,4-0,6 százalékára rúgott. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyar export árfolyam-politikával történő bújtatott szubvenciója évente körülbelül 40 milliárd forintunkba került. Öt év alatt ez már igen tekintélyes summa: ilyen nagyságrendű összegekről szól az olajszőkítés, a Postabank konszolidációja és a Széchenyi-terv.

H

Amikor a kormány és az MNB úgy döntött, hogy nem állja tovább ezt a számlát, az exportőrök egy része harciasan védeni kezdte anyagi előnyeit, és explicit exporttámogatást követelt. Kétségtelen, hogy e lépés súlyosan érintette őket: az a kft. például, amely korábban százmillió forintot érő devizát kapott egy német exportszállítmányért, az új árfolyamon már csak kilencvenmillióra tudta beváltani. Azok a cégek, amelyek nem erőgyűjtésre használták ki az évekig tartó hátszelet, most hirtelen azt tapasztalták, hogy állami szubvenció nélkül nem tudják a korábban kialkudott béreket kifizetni, illetve veszélybe kerül a tulajdonosok nyeresége. Olyan leveleket fogalmaztak a Pénzügyminisztériumnak, amelyekből az derül ki, hogy a magyar középvállalatok gyakran szocialista gazdálkodáson nevelkedett menedzserei nem sokat értenek a piacgazdaságból. Az egyikük azt követelte a minisztertől, hogy a bankját kötelezzék a német márka május előtti árfolyamon történő beváltására: mintha a márka legalábbis hatósági áras termék lenne. Egy exportorientált ipari szektor vállalatainak szövetsége pedig azzal érvelt, hogy nem ők gerjesztik a hazai inflációt, hanem a szolgáltatók és a mezőgazdaságból élők, úgyhogy a kormány inkább őket tiltsa el az áremeléstől - nekik pedig, biztos, ami biztos, fizesse ki a veszteségeiket.

H

Bár e mentalitás a hetvenes éveket idézi, tény, hogy a forint lebegésének áldozatai nem csak magukat okolhatják veszteségeikért. Hanem a magyarországi pénzügyi és gazdasági intézményrendszer hiányosságait is.

A működő, jól szervezett piacgazdaság képes az árfolyamváltozásokból származó kockázatok minimalizálására. Erre szolgálnak az úgynevezett derivatív piacok, avagy a származtatott ügyletek piacai és az azokon kötött határidős, opciós és csereügyletek. A nemzeti valuta hirtelen felértékelődése jó az importőrnek, és rossz az exportőrnek, míg egy váratlan leértékelődéssel az importőr jár rosszul, az exportőr meg jól. A származtatott ügyletek az ilyen nem várt károk és hasznok előre megegyezett feltételekkel történő kicserélését jelentik: amit az importőr váratlanul megnyerne, abból részesedik az exportőr; amit az exportőr a fordított helyzetben fogna, abból részesedik az importőr. Ha egy exportőr és egy importőr januárban megegyezik abban, hogy az exportőr a befolyó márkabevételét júniusban 132 forintért eladja az importőrnek, akkor határidős devizaeladásról beszélünk. Mivel januárban nem tudják, hogy milyen lesz az árfolyam-politika júniusban, a kockázat szimmetrikus: ha a forint váratlanul gyengül, és a márka 136 forintra megy fel, akkor az importőr az ügyleten 4 forintot nyert volna márkánként, hiszen 132 forintot fizetett volna a márkáért 136 helyett - ami persze elmaradt haszon lett volna az exportőrnek. Ha az ügylet teljesítésének napján a márka 128 forintot ér, akkor az exportőr nyer 4 forintot - mivel az azonnali piacon kevesebbet kapott volna az exportbevételénél, mint az előre rögzített márkánként 132 forintos árfolyamon. A határidős ár olyan "köztes ár", ami az előzetes üzleti tervek szerint mindkét félnek még megfelelő. A határidős eladás azonban nem feltétlenül eladás, és nem is a devizapiacon zajlik: tökéletesen elég, ha a két ellentétes kockázatnak kitett fél közül a szerencsés az ügylet hipotetikus nyereségét, példánkban márkánként 4 forintot átutal a másik félnek, aki ezzel a bevétellel kiegészítve maga is elintézheti a deviza eladását vagy megvételét a másik oldalon.

H

A kormánynak és az előző koalíció gazdaságpolitikusainak ezen a ponton azonban nem lehet tiszta a lelkiismerete. A piacgazdaság aligha képzelhető el hosszú távon eltérített devizaárfolyammal. Az is igaz, hogy Amerikában már a nyolcvanas években felelősségre vontak azért menedzsert, mert nem védekezett határidős fedezeti ügyletekkel a nemkívánatos árváltozásokkal szemben, és ezzel kárt okozott a vállalkozás tulajdonosának. A származtatott ügyletek épp- olyan természetes gazdasági tranzakciók a fejlett országokban, mint mondjuk az adásvétel, és ezért be is épültek a jogrendbe. Magyarországon azonban nem rendelkezik rólukkülön törvény, a gazdasági törvények pedig - az adótörvény, a számviteli törvény, a banki szabályozók stb. - kifejezetten ellentmondásosan kezelik őket. E jogbizonytalanság miatt csak nagyon bátor vagy nagyon jó ügyvédeket megfizetni képes vállalatok kötnek Magyarországon fedezeti ügyleteket. A bankok pedig csak akkor vállalják a fedezeti ügyletekkel járó nyűgöket, ha azok értéke darabonként legalább 30 millió forint, ezért a kisvállalkozók számára ezek az eszközök elérhetetlenek. A pénzügyek törvényi hátterének szakszerű megteremtése első körben a pénzügyi kormányzat szakapparátusának, a második körben pedig a törvényhozásnak lenne a feladata - ám ennek a feladatnak immár több éve képtelenek eleget tenni. A kormány az exportőröknek adott válaszában épp a fedezeti ügyleteket javasolja orvosságként - de hogyan gondolhatja azt a pénzügyi kormányzat, hogy a magyar kis- és középvállalkozások vezetői alkalmazni tudják azokat a kifinomult pénzügyi műveleteket, amelyeket még a törvény sem képes tisztességesen definiálni?

A kilencvenes évek elejének egyik mítosza szerint Budapest lett volna Közép-Európa pénzügyi és gazdasági központja. Ennek a feltételeit az állam azonban nem teremtette meg. Mára a tőzsde is kegyvesztetté vált, a mai kormány sikerrel igyekszik a szerepét kisebbíteni. Nagy forgalmú és jól működő tőzsdei kereskedés nélkül viszont nem működhetnek a tőzsdei származtatott ügyletek, ezért a vállalatok a legalapvetőbb eszközökkel sem rendelkeznek a forint árfolyam-ingadozásából fakadó kockázatok ellen.

H

Mindennek ellenére az új magyar árfolyam-politika bevezetését és időzítését önmagában aligha bírálhatjuk. A célja ugyanis az infláció letörése volt - ezt a halaszthatatlan feladatot a régi politika mellett aligha lehetett volna végrehajtani. És akik sokallják az infláció letöréséért hozott áldozatot, azok alábecsülik az infláció okozta károkat. Az infláció teher a nyugdíjasoknak és azoknak a szegény családoknak, akik nem tudják pénzügyi befektetésekkel kompenzálni a romló forint miatti veszteségeiket. Az infláció erkölcstelen, mert beavatkozik a forintban kötött szerződésekbe; és az infláció lehetetlenné teszi a pontos üzleti kalkuláción alapuló hosszú távú fejlesztéseket is. Az infláció olyan bújtatott adó, amiről nem demokratikusan választott képviselőink döntenek. Az MNB-nek különben sem volt más választása, mint az inflációellenes küzdelem élére állni, hiszen ezt írja elő neki a törvény; az EU-harmonizáció is szükségessé teszi ezt, hiszen Európában már nem megengedett eszköz a pénz rontása - az európai monetáris politika, amellyel harmonizálnunk kell majd a hazait is, egyedüli, elsődleges célként az infláció megelőzését tűzi ki.

Nem lehet kifogásunk az új politika bevezetésének időzítésével szemben sem: tudni lehetett, hogy bekövetkezik, de a pontos időpont eltitkolása lehetetlenné tette, hogy a spekulánsok, az adófizetők kárára, az MNB ellen játsszanak. Az exportőrök, akiknek - helyesen -nem szóltak előre, úgy tesznek, mintha valamit ősi jussuk veszett volna el, és csődökkel, munkanélküliséggel fenyegetőznek. Hasonló módon zsarolják a pénzügyi kormányzatot, mint az átmenet első éveiben az állami vállalatok vezetői: azért kell támogatni még a veszteségesen működő vállalatokat is, mert különben megugrik a munkanélküliség.

Csakhogy a piaci körülmények között veszteséges exportőrök szubvenciókkal való életben tartása hosszú távon a nemzeti vagyont csökkenti. A magyar gazdaság erős, és a veszteséges vállalatok felvásárlása vagy felszámolása után olyanok jöhetnek létre és teremthetnek munkahelyeket, amelyek jól tudnak működni. Bizonyára mennek majd csődbe exportra termelő vállalatok - pár hónap múlva azt is látni fogjuk, mennyire volt mindez üres fenyegetés és mennyire valós probléma -, de az importra támaszkodó cégek mindeközben jól járnak az erős forinttal, és új munkahelyeket teremthetnek. Meglepő volna, ha egy gyorsan növekvő gazdaságban valóban nőne a munkanélküliség a gazdaság erejét is kifejező árfolyam-erősödés miatt. Az erős forinttal az exportőrök munkavállalói maguk is jobban járnak, és nem csak azért mert, adófizetőként eddig fizették a csúszó leértékelés költségét. A valós értékénél gyengébb forintért mindannyian kevesebb benzint vehettünk, drágább volt az importált élelmiszer és gyógyszer. A túl gyenge forint és a vele együttjáró magas infláció mindenki vállára nagy terheket rótt.

Az exportőröknek pedig, tetszik, nem tetszik, meg kell érteniük, hogy az eddigi előnyök nem szerzett jogok voltak, és hogy mostantól vége a különalkuknak az egységes nemzeti érdekkel szemben. Járai Zsigmond, az MNB elnöke egyértelmű jelzést küldött júliusban: az árfolyam-politika csak az egyik eszköz az infláció ellen. Ha ez nem elég, jön a kamatpolitika, és akkor lesz csak igazán erős a magyar forint.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.