Tatár György: A civil jelmez (Szórványos gondolatok a Közel-Keletről)

publikálva
2001/33. (08. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1998-ban alkalmam volt végignézni az izraeli tévé Po-politika című politikai vitaműsorának egyik adását, amelyben ismert baloldali értelmiségiek ültek szemben az állam védelmi szerveinek néhány magas rangú szakértőjével. Utóbbiak annak hosszú távú veszélyét taglalták, hogy a palesztin fennhatóság alatt álló Autonómia területein - úgy tűnik - nem a pre-állami intézményrendszer és gazdaság kiépítése folyik, hanem az Izrael elleni jövőbeli terror kiterjedt intézményesülése: gyakorlatilag nem akad olyan társulás - a népjóléti intézményektől a médián és az erőszakszerveken át az oktatási és pénzügyi szervezetekig -, amelyek ne állnának szoros személyi és intézményi kapcsolatban a legkülönbözőbb legális és féllegális fegyveres testületekkel, testőrségekkel és elhárító alakulatokkal. Arafat közvetlen parancsnoksága alatt - az Oslóban rögzített 15 000 helyett - megközelítőleg 40 000 "rendfenntartó" áll, ami a lakosság méretére vetítve a világ legnagyobb rendőrségét alkotja. Mindezeket az intézményeket keresztül-kasul átszövik a szomszéd országok palesztin népességével és a fundamentalista terrorszervezetekkel való törzsi és klánkapcsolatok, amelyek mentén nagy lendülettel folyik az Oslóban ugyancsak megtiltott robbanóanyag és nehézfegyverzet becsempészése. Ráadásul igen élénk a fluktuáció az egyes fegyveres csoportok között: a palesztin rendőrség sok száz tisztje egyben tagja valamelyik terrorra szakosodott iszlám szervezetnek is. Izraelnek tehát, hangsúlyozták, az eddigiektől eltérően rövidesen nem más arab államok területéről átszivárgó terrorcsapásokkal kell számolnia, melyek korlátozhatók a kiinduló államokat érintő megtorlások fenyegetésével. Ami kialakulóban tűnik lenni, az az önálló állammal rendelkező intézményes terror, amelynek valamennyi alrendszere - adórendszerétől diplomáciáján át a sajtójáig - a terror útján történő felőrlő háború szolgálatában áll. Mint szuverén állam rendelkezhet majd katonai szövetségesekkel is, ami a tömeggyilkos terror minden egyes megtorlásakor egy általános közel-keleti háború veszélyével fog fenyegetni. A fejlett világ ideológiai beállítódásai is számukra lesznek kedvezők: minden olyan ország a világon, amely kereskedelménél vagy politikai aspirációinál fogva a stabil Közel-Keletben érdekelt, inkább fog nyomást gyakorolni az egy szem Izraelre, mint többtucatnyi arab államra vagy egymilliárd muszlimra. Az emberi jogokat védő nemzetközi szervezetek pedig - amelyeknek ma már mellesleg olyan tagállamai is akadnak, ahol nyílt rabszolga-kereskedelem van - nem fogják tétlenül tűrni, hogy Izrael korlátozza a nyomorgó palesztin tömegek, köztük a terroristák vendégmunkásként való belépését a területére, vagy a rokonlátogatásokat Izrael és a palesztin állam között. Márpedig, hangzott a szakértők végső megállapítása, az öngyilkos emberbombát csak elindulásában lehet megakadályozni. Ha egyszer elindult, többé senki nem állítja meg.

1998-ban alkalmam volt végignézni az izraeli tévé Po-politika című politikai vitaműsorának egyik adását, amelyben ismert baloldali értelmiségiek ültek szemben az állam védelmi szerveinek néhány magas rangú szakértőjével. Utóbbiak annak hosszú távú veszélyét taglalták, hogy a palesztin fennhatóság alatt álló Autonómia területein - úgy tűnik - nem a pre-állami intézményrendszer és gazdaság kiépítése folyik, hanem az Izrael elleni jövőbeli terror kiterjedt intézményesülése: gyakorlatilag nem akad olyan társulás - a népjóléti intézményektől a médián és az erőszakszerveken át az oktatási és pénzügyi szervezetekig -, amelyek ne állnának szoros személyi és intézményi kapcsolatban a legkülönbözőbb legális és féllegális fegyveres testületekkel, testőrségekkel és elhárító alakulatokkal. Arafat közvetlen parancsnoksága alatt - az Oslóban rögzített 15 000 helyett - megközelítőleg 40 000 "rendfenntartó" áll, ami a lakosság méretére vetítve a világ legnagyobb rendőrségét alkotja. Mindezeket az intézményeket keresztül-kasul átszövik a szomszéd országok palesztin népességével és a fundamentalista terrorszervezetekkel való törzsi és klánkapcsolatok, amelyek mentén nagy lendülettel folyik az Oslóban ugyancsak megtiltott robbanóanyag és nehézfegyverzet becsempészése. Ráadásul igen élénk a fluktuáció az egyes fegyveres csoportok között: a palesztin rendőrség sok száz tisztje egyben tagja valamelyik terrorra szakosodott iszlám szervezetnek is. Izraelnek tehát, hangsúlyozták, az eddigiektől eltérően rövidesen nem más arab államok területéről átszivárgó terrorcsapásokkal kell számolnia, melyek korlátozhatók a kiinduló államokat érintő megtorlások fenyegetésével. Ami kialakulóban tűnik lenni, az az önálló állammal rendelkező intézményes terror, amelynek valamennyi alrendszere - adórendszerétől diplomáciáján át a sajtójáig - a terror útján történő felőrlő háború szolgálatában áll. Mint szuverén állam rendelkezhet majd katonai szövetségesekkel is, ami a tömeggyilkos terror minden egyes megtorlásakor egy általános közel-keleti háború veszélyével fog fenyegetni. A fejlett világ ideológiai beállítódásai is számukra lesznek kedvezők: minden olyan ország a világon, amely kereskedelménél vagy politikai aspirációinál fogva a stabil Közel-Keletben érdekelt, inkább fog nyomást gyakorolni az egy szem Izraelre, mint többtucatnyi arab államra vagy egymilliárd muszlimra. Az emberi jogokat védő nemzetközi szervezetek pedig - amelyeknek ma már mellesleg olyan tagállamai is akadnak, ahol nyílt rabszolga-kereskedelem van - nem fogják tétlenül tűrni, hogy Izrael korlátozza a nyomorgó palesztin tömegek, köztük a terroristák vendégmunkásként való belépését a területére, vagy a rokonlátogatásokat Izrael és a palesztin állam között. Márpedig, hangzott a szakértők végső megállapítása, az öngyilkos emberbombát csak elindulásában lehet megakadályozni. Ha egyszer elindult, többé senki nem állítja meg.

A védelmi szakértők fejtegetéseit a másik oldal jó nevű irodalomtudósa bosszankodó kérdéssel szakította félbe: de hát mi félnivalója van mindettől Izraelnek, háta mögött harci repülőivel, tankjaival, rakétáival és egész gépesített haderejével? Hiszen mérhetetlenül erősebbek vagyunk!

´szintén szólva nem emlékszem már a válaszra. De az azóta szerzett tapasztalatok és ismeretek alapján a jeles baloldali tudós kérdése megválaszolható: Izrael katonailag csakugyan mérhetetlenül erősebb palesztin ellenségeinél - már ha ezt az erőt használja. Ha azonban - bármi érje is - attól tart, hogy sosem fog tudni kiszabadulni a világközvélemény és annak intézményei által számára kiszabott páriasors alól, és ezért úgy érzi, nem élhet az ellenséggel szembeni fölényt biztosító erejével, azaz repülőivel, tankjaival stb., akkor egyszerűen nem erősebb. Nagyszámú öngyilkos emberbomba híján tán még gyengébb is.

Képzeljünk el egy olyan sakkjátszmát, ahol az egyik fél - kisebb játékerejére hivatkozva -, valahányszor ellenfele meghúzza a maga válaszlépését, telekürtöli az egész nemzetközi szaksajtót azzal, hogy az erősebb játékosnak nincs joga lépni, bábjainak jelenléte a táblán különben sem legitim, és ehhez képzeljünk el egy olyan Nemzetközi Sakkszövetséget, amely az illető erősebb játékost minden egyes lépését követően elítéli. Nem kétséges, ki lesz a bajnok.

H

Az európai baloldali hagyomány romantikus ideálképe mindig is a hazug és elnyomó renddel szembeni lázadó, a felkelő, partizán vagy civil tüntető volt. Számára az elnyomást az egyenruhás, mindig "állig felfegyverzett" katona testesítette meg. A hagyományos jobboldali ideálkép éppen ellenkezőleg, a feszes egyenruhákban, díszszemlékben és a rend ellenállhatatlan erejének egyéb kellékeiben lelte örömét. A II. világháború és azt követő társadalom-, illetve ideológiatörténet e két hagyományra új rétegeket telepített. A kommunizmus hatalmi befolyása alá került jobboldal eszményképében felbukkantak baloldali elemek: a szovjet hadsereg ellen küzdő civil utcai felkelő képe, míg a nyugat-európai baloldal éppen a szovjet (valamint kínai, vietnami stb.) haderőre ruházta a szervezett civil ellenállás, a "partizánhadsereg" vagy a "néphadsereg" dicsfénnyel övezett örökségét.

A harmadik világ - s azon belül az annak számos okból a Nyugathoz legközelebb eső része: az arab és iszlám világ - ma úgy jelenik meg, mint egy gigantikus jelmezkölcsönző. A baloldal korábban egymás után öltötte magára a gyarmatosított és kizsákmányolt bennszülöttek, majd a Malcolm X vezette amerikai feketék, a Che Guevera vezette latin-amerikai gerillák és Ho Si Minh szabadságharcosainak a bolt mélyéről előturkált jelmezeit, hogy saját, partikuláris életének összemberi jelentőséget tulajdoníthasson.

A jobboldal eszményképe egész idő alatt a mindennemű idegen elnyomás ellen küzdő naturalista-etnikai értelemben felfogott nép volt, amely azonban a nemzetközi kölcsönzőben sokáig nemigen talált magának vonzó jelmezt, mivel - nem minden alap nélkül - idegenkedett a világ "népi felkeléseinek" gyanús baloldali és szovjet hátterétől. A nagy fordulópont a palesztin jelmez lehetőségének megjelenése volt: ez az a jelmez, amelyben első ízben fordul elő, hogy baloldal és jobboldal nehezen különböztethető meg egymástól. E jelmezt felöltve mindketten a világgazdaságot uraló egyetlen szuperhatalom globális elnyomása elleni lázadónak tudhatják magukat: Izrael mint központi és közös ellenség szerencsésen egyesíti magában a démonizálhatóság jobb- és baloldali elemeit. A baloldali és liberális szemlélő számára Izrael a palesztinok nemzeti önrendelkezéshez való jogának eltiprója, a megszállt területeken - és részben saját területén is - az egyetemes emberi jogok megsértője, imperialista szoldateszka, dél-afrikai típusú rasszista rezsim. Az Izrael elleni kritika mindig egyetemes emberi értékekkel esik egybe, az Izrael védelmében felhozott érvek pedig - mivel kizárólag az országnak és népének speciális helyzetéből fakadnak - mindig partikuláris, azaz az egyetemessel szemben álló apológiaként jelennek meg. Aki tehát politikai és ideológiai szerepléséhez a palesztin jelmezt ölti magára, az - a nyugati, zsidóellenes hagyományoknak megfelelően - magasabb és univerzálisabb szintet képvisel, mint az, aki az önvédelemről beszél. A baloldal fent említett ideálképe - a civil partizán - szempontjából a "tüntető" palesztin tömeg médiaképe felbecsülhetetlen: kődobáló, természetesen civil gyerekek és asszonyok, parittyával lövöldöző és Molotov-koktélt hajító, természetesen civil fiatalok, a tömeg védelme végett a közé vegyülő, zömmel szintén civil fegyveresek. Abból a hagyományból kiindulva, hogy az elnyomottaknak joguk van a háborúhoz, az elnyomó ölése tehát elidegeníthetetlen emberi jog, az elnyomó viszont csak cselekszik, de nem támaszkodhat semmiféle jogra, így az önvédelemére sem, a liberális oldalon lényegében előállt az a helyzet, hogy minden erőszakos palesztin tüntetés vagy terrortámadás valamilyen módon része a "békefolyamatnak", míg Izrael minden önvédelmi lépése vagy visszacsapása a béke akadálya.

A jobboldal számára a palesztin jelmez valóságos megváltásként érkezett: az a tény, hogy propagandájukban korlátlanul támaszkodhatnak a baloldal és a liberalizmus egész Izrael-ellenes érvkészletére, megszabadítani látszik őket az antiszemitizmus öröklött vádjától. Magyarországon a Vasárnapi újság című rádióműsortól a Magyar Demokratán át a Magyar Fórum cikkeiig minden zsidógyűlölő kirohanás ENSZ-határozatokra, legitim nemzetközi szervezetek deklarációira, a nemzetközi, liberális média hírközléseire, az Amnesty International jelentéseire, az izraeli baloldal prominens (és magyarul nem tudó) tagjaival készült interjúkra, a nyugati liberális sajtó cikkeire és közleményeire hivatkozó eszmefuttatással kezdődik. Az egyetlen - bár nehezen - tetten érhető hangsúlykülönbség a liberális és a jobboldali Izrael-kritikák között abban áll, hogy míg a liberálisok a palesztin jelmezt inkább mint az elnyomás ellen lázadó emberi jogalanyok öltik magukra, a jobboldalon mint a zsidók által a világon mindenütt üldözött népek egyike teszik ugyanezt.

H

Különös figyelmet érdemel a nemzetközi sajtóban és az ENSZ Biztonsági Tanácsának elítélő határozataiban legsűrűbben előforduló két kifejezés: az "aránytalan erőhasználat" és a "kollektív büntetés". Az előbbi megjelenik gyakorlatilag kivétel nélkül, valahányszor Izrael bármit reagál a polgárait, településeit vagy katonáit ért illegális - hangsúlyozom: illegális, mert az oslói megállapodással ellentétben álló - támadásokra. Félretéve most a kérdést, valóban aránytalan-e ez az erőhasználat (jelen sorok szerzője szerint egyébként nem), még mindig marad a probléma: miért nem specifikálja sosem egyetlen nemzetközi fórum, hogy hát mit is tekintene "arányos" erőhasználatnak? Ha például egyik nap aknatűz ér egy gázai zsidó települést, a megfelelő válasz néhány, Gáza utcáira találomra kilőtt akna volna? Ha másnap előkerül egy izraeli diák halálra kínzott és megcsonkított holtteste, nem is merem találgatni, mi volna az "arányos" válasz. Aztán amikor harmadnap levegőbe repül egy vendégekkel zsúfolt kávéház, mi volna Izrael feladata polgárainak védelmében? Fölrobbantani egy nabluszi vagy jerikói éttermet? Biztos, hogy olyan aránytalan reakció a gyilkosságokat kitervelő és szervező személyekre korlátozni a válaszcsapásokat, kétségkívül egy olyan technika segítségével, amellyel a gyilkosok nem rendelkeznek?

De a kifogás fogalmilag sem világos. Napóleon megfogalmazása óta minden stratégia alapelve így hangzik: a döntő ponton döntő túlerő. Ez természetesen "aránytalan erőhasználatot" feltételez, legalábbis az említett döntő ponton. Ennek az ellenkezőjét úgy hívják, hogy vereség. A többé-kevésbé arányos erőhasználattal az állam előtti törzsi-nemzetségi társadalmak éltek: ott ezt úgy hívták, hogy vérbosszú. Ha valakinek megölték az unokahúgát, ő is igyekezett megölni vagy a gyilkost, vagy annak unokahúgát. Ez így volt "arányos". A jog és a törvény uralma azzal kezdődik, hogy az igazságszolgáltatás hatalma az államnak és intézményeinek a kezébe kerül: utóbbiak megsemmisítően "aránytalan erőhasználattal" rendelkeznek és élnek a vétkessel szemben. Ha a gyilkost nem az áldozat családja üldözi, hanem egy ország egész szervezett államhatalma, akkor az állam azt jelzi, hogy életének egyetlen pontján véget ért a béke. A bűnüldöző szervek nem bosszút állnak, hanem hadat viselnek: elsősorban ezért van fegyverük.

De visszatérve tárgyunkhoz: az "aránytalan erőhasználatot" kifogásoló határozatok kimondatlanul feltételezik, hogy minden látszat ellenére a Közel-Keleten béke van, és ezért valójában a háborús eszközök alkalmazását bélyegzik meg. Ha kimondanák, hogy nagyjából tíz hónapja nincsen béke, hanem változó intenzitással bár, de háború folyik, akkor nem csupán az "aránytalan erőhasználat" fogalmát veszítenék el, de másik kedvencüket is, a "kollektív büntetést". Hiszen mi egyéb a háború, mint az ellenséges hadsereg és vele az egész társadalom "kollektív" büntetése? Ezt legfeljebb az államfők személyes párbajával volna mód elkerülni.

Tekintve, hogy egyik állam igazságszolgáltatásának hatóköre sem terjed ki valamely másik állam vagy társadalom egyes tagjaira, egymás közti konfliktusaik ezért kollektívumok konfliktusai. Eszközeik a gazdasági szankcióktól a háborúig terjednek. Ezek létjogosultságát majd csak az állam elhalása után lehet érdemben megvitatni.

Mivel a közel-keleti színtéren egy állam áll szemben az Autonóm Hatósággá szervezett társadalommal, ezért itt egy hadseregnek kell kivédenie az erőszakos tüntetésektől a tömeggyilkos terrortámadásokig terjedő különleges hadviselést. Az uralkodó nyugati gondolkodás számára az öngyilkos terroristát kiképező és felszerelő "aktivista" civil, míg a polgárait katonai eszközökkel védelmező állam erői egyenruhát hordanak. E szemlélet szerint tehát az egyik - a civil - oldalon szükségképpen béke van, míg az egyenruhás oldal értelemszerűen háborút visel. Mint államnak már puszta létezése is "aránytalan erőhasználat".

Az öngyilkos terroristák szervező központjai ellen intézett megelőző támadásokat elítélő nyugati gondolkodás pedig, amikor e támadásokat bírósági tárgyalás nélküli gyilkosságoknak nyilvánítja, egyelőre teljesíthetetlen teológiai követelést támaszt: a már felrobbant emberbomba feletti bírósági ítélkezés képessége ugyanis nem a politika szférájában helyezkedik el.

A szerző filozófus.

publikálva
2001/33. (08. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk