n A hét végén a Somló-hegyen megemlékezést tartott a Magyar Demokrata Fórum arról, hogy tizenkét évvel ezelőtt ott emlékezett meg az akkori miniszterelnök, Antall József a szovjet csapatok kivonulásáról. A rendezvényről tudósító kamerák igyekezték elsunnyogni a pártelnöki beszéd közönségének filmezését, a szemérem oka az lehetett, hogy az nemigen volt, felvillant egy pillanatra Boross Péter, panyókára vetett nyári felöltőjében, amint lehajtott fejjel, rezignáltan rugdos egy kavicsot. Kimentek a ruszkik. Éljen a szabadság, éljen a haza!
A megemlékezés előtti hetekben különösen rosszul kezdett állni a megemlékezők - "az antalli politikai örökség letéteményeseinek" - szénája. A Fidesz - elsősorban propagandistái és alvó ügynökei útján - koncentrált támadást indított a párt és a frakció ibista-antallista szárnya ellen. A Magyar Nemzet - túl a Dávid Ibolyához intézett rutinszerű figyelmeztetéseken, miszerint nem kéne nagyon ugrálnia, mert miatta lesz elvesztve a következő választás - komolyra fordította a szót, és az Antall-kormányzat egyes személyiségeit mint az 1989-93-as "spontán privatizáció" kedvezményezettjeit igyekszik kompromittálni: most már nemcsak az SZDSZ boltolt a komcsikkal, hanem Szabó Iván, Boross Péter, Kádár Béla meg a többi Antall-káder is. (Kijátszották Antallt - legalábbis a tudomány mai állása szerint. Ám a tudomány fejlődhet.) Eközben Hende Csabát a frakció se lenyelni, se kiköpni nem tudja: akárhányszor az egyik fele ki akarja tenni a szűrét, annyiszor menti meg őt a másik fele. Hende - aki az előző ciklusban azon kivételezett MDF-káderek közé tartozott, akiknek magas kormányzati poszt jutott, és igazságügyi államtitkárként éppen Dávid Ibolya legközelebbi munkatársa volt - nem vesz részt pártja munkájában, sőt rendszeresen saját pártjával szemben foglal állást. Még a legmegengedőbb becsületkódex szerint is saját magának kellene lemondania párttagságáról. De Hende szemmel láthatóan élvezi a helyzetet: odaállhat Dávid elé, huzigálhatja a hózentrógerét, és még a lába elé is köphet, hisz senki egy ujjal sem nyúl hozzá, mert ott van mögötte apuci, aki megvédi. (Hende talán nem tudja, hogy az aljasság önmagában nem elég a hosszú távú politikai érvényesüléshez, kell mellé egy kis gógyi is, legalább annak a belátása, hogy az árulókat mind a két oldalon árulónak tartják.) Lezsák Sándor, hirtelen feltűnve a semiből, Dávidot az MDF uniós választási listájának élén látná a legszívesebben: ez meg kell hogy érje Ibolyának, véli a lakitelki rém, a fizetés szuper, és sokat lehet utazni, és akkor Dávidnak nem kell itt lennie - ami, lássuk be, mindenkinek nagyban megkönnyítené az életét. A Fidesz mindezzel nagyjából egy időben beindítja a szivattyút: lehetővé teszi saját tagjai számára a kettős párttagságot. Mindezek után pedig felbukkan Kövér László - ha valakinek kételyei lettek volna -, és békítőleg választási együttműködést, közös listát ajánl. Az ajánlat nyilván nem lesz rossz, és nem csak a fentebb vázolt alternatívához képest: egy hasonló egyezség 2002-ben is társadalmi támogatottságát meghaladó képviseletet ígért a fórumnak. A Fidesznek még így is megéri.
De megéri-e az MDF-nek?
A szoros együttműködés a Fidesszel azt is jelenti, hogy le kell mondani mindenféle külön útról és magánvéleményről. Márpedig a két párt közötti különbségek nem elhanyagolhatók. Az MDF - legalábbis a Dávid-szárny - nem vesz részt a polgári körösdiben, a "mozgalomban", nem ordibál tüntetéseken, nem zsidózik, szordínóval komcsizik, és nem terjeszt ostoba hazugságokat arról külföldön, hogy Magyarországon kommunista diktatúra van. Nem sunyizik az európai csatlakozás ügyében. Nem gyűlöli engesztelhetetlenül politikai ellenfeleit, és nem gondolja úgy, hogy minden eszköz megengedhető velük szemben. Hovatovább undorodik a Fidesszel összeolvadt militáns szélsőjobbtól: Boross Péter nyilatkozatai e tekintetben figyelemre méltóak. (A volt miniszterelnök egyébként azt szokta "fiatal barátai" szemére hányni, hogy nem ismerik eléggé a két háború közti magyar történelmet. Ez meglehetősen talányos megfogalmazás, de nem biztos, hogy nincs értelme.)
Az MDF a kormányt támadja, és nem a rendszert. És nem tekinti vezérének Orbán Viktort.
Mindezt normális körülmények között persze a kormány és az ellenzék közötti politikai együttélés minimumának kellene tekintenünk, és nem is lenne érdemes különösebb jelentőséget tulajdonítani neki. De a körülmények nem normálisak. A Fidesz államszocialista és szelektíve rendszerellenes fordulata után az MDF - illetve Dávid Ibolya - környékén megmaradt csoportozat az egyetlen a magyar politikában, amely jobboldali konzervatívként aposztrofálható. Vagy legalább ők maguk ezt gondolják magukról. Ezért kapaszkodnak Antall Józsefbe, mint az utolsó szalmaszálba. A kilátásaik nem túl biztatók: azt a kulturális és politikai örökséget - a hagyományos "úri középosztályét" -, amit a magukénak tekintenek, az elmúlt 13 évben nem sikerült sem modernizálniuk, sem megvédeniük a szélsőjobb kitartó ideológiai és politikai támadásaitól. És nem sikerült tartós társadalmi támogatottságot építeni mögé. Talán azért, mert nem is lehet: mert ez az osztály nincs, és nem is lesz többé.
De legalább állva halhatnak meg.
