Publicisztika

Mielőtt a tárgyra térne, szerző kénytelen elmerengeni egy régebbi találkozáson. 2002 tavaszán volt szerencsém az akkori dán egyházügyi miniszterhez, a konzervatív liberális Venstre Párt képviselőjéhez. A miniszter asszony nemcsak a dán lutheránus egyház államegyházi jogait és kiváltságait vette védelmébe, de már akkor szót emelt az "integrálódni nem akaró" muzulmán bevándorlókkal szemben. Természetesen irreális bármiféle olyan feltételezés, mely szerint egy demokratikus országban a kormányzat felelőssé tehető egy lap karikatúráiért. Ugyanakkor ezek a miniszteri szavak világossá tettek egyfajta közhangulatot. S ennek alighanem most teremtek meg a gyümölcsei.

Az Imaév a nemzet lelki megújulásáért című iromány megjelenése óta zavaros a Styx folyó. A bolsevik agitpropok összes képviselője ott dagonyázik, hogy beszuszakolhassa magát Kharón puccsszerűen visszafelé irányozott sajkájába. Bármily rövid pillanatra is, de látni szeretnék azt a művet, amelyben egy metafizikailag zanzásított hívószó is elegendőnek találtatott a legújabb nemzeti nagyária bemutatásához.

A művészetek közül számukra a legfontosabb a film, és erről a jelek szerint képtelenek lehasadni ezek. A magyar lebukások történetében volt már tragikus epizód, a Tar Sándoré, tragikomikus, mint például a beszervezését az antiszemitizmussal legitimálni próbáló Bácskai Tamásé, és volt egy - mit egy: a! - katartikus, az Esterházy édesapjáé,

Irán lassan az egész nyugati világgal haragban áll. Sok a gyanú az ország nukleáris kutatással kapcsolatos valódi céljait illetően, a 2005-ben megválasztott új államfő megnyilatkozásai pedig otrombán megsértették Izraelt és a nyugati világot.

Tavaly ősszel négy magánszemély népi kezdeményezéssel élt annak érdekében, hogy az Országgyűlés a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényben szereplő tizenhárom másik mellett ismerje el a magyarországi zsidóságot is nemzeti kisebbségként.

Õ kell most a Fradinak. Hosszú évek vitái, egy hetvenkét éves, szemüvegét tologató vidéki téeszelnök után a napjaink árfolyamait értő valaki, egy kereskedő; elvégre a játékoskijáróban szomorúan pózoló Springer ki is volt, a mindenségit?

"Tizenkilenc éves voltam, még gyerek. Féltem, nagyon féltem. Aztán egy egész életen át hurcoltam tetteim szörnyű terhét. Megpróbáltam filmjeimben beszélni róla... És 1990-ben is féltem megvallani. Nagyon szégyellem magam. Most itt állok, másként nem tehetek: bocsánatot kérek, mindenkitől" - ha csak ennyit mond, talán nem szólunk egy szót sem, talán nem bántja senki sem.

A magyar katolikus egyház nagy bajban van. Csak a jóakaratú és toleráns magyar társadalom együttérzése segíthet rajta. Ez a következtetés vonható le az MKPK Imaév a nemzet lelki megújulásáért című körleveléből, amit január elején hozott nyilvánosságra a püspöki kar.

Inkább volt jelkép, mint élő valóság. Õ testesítette meg hazájának minden tragikus ellentmondását és paradoxonát. Még az öltözködése is erős jelképes tartalommal bírt. A hobbija is: a szülőföldjén fellelhető ásványokat gyűjtötte. Arcképének kontúrjai szétválaszthatatlanul egybemosódnak Kosovo elmúlt húsz évének politikai tájképével.

A kampánybéli ígérgetésekről hol dühösen, hol lesajnálóan szokás szólni; tagadhatatlan, hogy ilyenkor valamennyi politikai erő honfitársaink befolyásolhatóságára épít. De a blöffölésnek van egy másfajta logikája is, ami nem a szavazókat, hanem az ellenfelet célozza.

Figyelték Dávid Ibolyát? Az MDF elnök asszonya, midőn üdvözölte a választások időpontját, mit április 9-ében és 23-ában jelölt meg a köztársaság elnöke, s midőn ezzel maga is lecsatlakozott az üdvözlők népes táborához - egy egész rakás pártelnök rázott ekkor kezet az Időponttal, szervusz, kérlekalássan, örülök, hogy látlak! és milyen jó színben vagy! -, tehát Dávid Ibolya ekkor még azt is hozzáfűzte: milyen kár, hogy Sólyom László csak Orbán Viktorral konzultált az Időpontról.

Ha annak a megjóslására, hogy ki nyeri a tavaszi választásokat, jóhiszemű és komoly megfigyelő nem is igen vállalkozik, arról, hogy mi fogja eldönteni a küzdelmet, már több "aranyigazság" is közszájon forog a médiatérben. E tézisek érvényét - épp mivel oly magától értetődőnek látszanak - alig is kérdőjelezi meg valaki: pedig időnként érdemes lenne, ha másért nem, személyes, mentális kampányfelkészülésünk kedvéért is. A következőkben e bevett axiómák közül a mostanában két legnépszerűbbet vizsgálom meg - ezeket egy ideje már többet halljuk, mint a tévemaci gargarizálását.

A 2005-ös karácsonyt a közszolgálati tévé nézői reggelenként régi kedvenceikkel tölthették: Gyurcsány Ferenc turnéra indult Anyám, Katus című, a 168 "ra karácsonyi számában megjelent cikkével. Orbán Viktor pedig folytatta a Blikkben és a Reformban az ünnep előtti napokban abszolvált adventi különszámát, csak ezúttal az ott használt, enyhén gyűrött csíkos helyett az Országgyűlés plenáris üléseiről jól ismert kockás ingben mutatkozott.

Nem, nem és nem szabadulhatunk hát a sok-sok mocsoktól, amit a pártállami múlt igencsak kezdetleges és részleges feltárása eddig a nyakunkba zúdított.