"Tizenkilenc éves voltam, még gyerek. Féltem, nagyon féltem. Aztán egy egész életen át hurcoltam tetteim szörnyű terhét. Megpróbáltam filmjeimben beszélni róla... És 1990-ben is féltem megvallani. Nagyon szégyellem magam. Most itt állok, másként nem tehetek: bocsánatot kérek, mindenkitől" - ha csak ennyit mond, talán nem szólunk egy szót sem, talán nem bántja senki sem. Csak magában átkozza a sorsot mindenki, hogy oly korban, oly helyen adatott neki az élet, ahol ilyesmi mindenkivel (majdnem mindenkivel) megeshetett. A felmentés azonban ekkor is csak azok sorsának fényében lenne mérlegelendő, akik nem, mégsem lettek besúgók. Hisz nincs az a megbocsátás, ami az ő rovásukra is kiterjedhet.
De Szabó István filmrendező, a magyar filmkészítés talán legelismertebb alakja nem ezt mondta. Mondott mindent, csak ezt nem. Első közlése a tárgyban aznap jelent meg a Népszabadságban, amikor a besúgásait feltáró cikk az Élet és Irodalomban. Ekkor azt mondta, hogy élete legbátrabb és legbecsületesebb tettének tartja akkori cselekedeteit. Hogy ő életet mentett. E nyilatkozatát már ismerték a védelmére kelő aláírók, cikkírók, televíziós műsorkészítők, nyíltlevél-szerzők. Két nappal nyilatkozatára már lemásolt, cselekedeit igazolni hivatott híradófelvétellel érkezett a közszolgálati televízió általa barátai tanácsára kiválasztott műsorába. Ahol már kicsit mást mondott, de érdemben mégsem mást. (Részletezésébe méltatlan lenne belemenni.) Legfeljebb annyival fejelte meg, hogy bejelentette igényét egy újabb játékfilmre, amelyet spiclimúltjának élményei alapján forgatna, hisz már egy éve (!) dédelgetett terve ez neki. Ki is kérte a rá vonatkozó dokumentumokat onnan, ahonnan kell, de nem kapott szinte semmit.
Szabó István most nem viselkedett helyesen, és ez - tetszik, nem tetszik - rávetül az egész besúgása óta eltelt életére. Meg a mienkére. Magyarország múltjára, jelenére, s ami a legfájdalmasabb, jövőjére is. Szabó akkori tettét lehetetlen másképp látni: személyes előnyök érdekében (mely előnyök kimerülhettek akár a személyes hátrányok elhárításában is) legalábbis kockára tette mások, történetesen akkori csoporttársai előmenetelét, pályáját, sorsát. Ez lehetne akár e csoport, a főiskolai osztály (vagy maradékának) magánügye is. De nem volt az akkor sem, és nem az most sem. A mostani előadást is túl sokan nézzük ahhoz, hogy ne szolgáljon majd mintaként; hogy ne ebből tanuljuk meg, mi a bátorság és a gyávaság, az árulás és a hűség, az igazmondás és a kormolás, a megbánás és az önsajnálat közt a különbség. Most egy ember morális állapotából kell az országnak következtetéseket levonnia - saját magára nézve. És Szabó nem menekülhet el e szerep elől: az eddig élvezett közszeretet és -figyelem, a társadalmi pozíció a színpadon tartja, akár akarata ellenére is.
Az őszinte beszéd tehát járna nekünk. De Szabó szerencsétlen kiállása e kétségkívül nehéz, emberileg kétségkívül borzasztó időpontban csak rosszat szült. Nem is szülhetett volna mást. Rosszat szült neki, rosszat szült a védelmére sietőknek, rosszat szült a közömbösöknek, mindenkinek. Hazája, aki minimum az Oscar-díja óta a legnagyobb becsben tartotta, most csak korlátozottan képes normális reakciókra. Kollégái vagy tehetetlenül hallgatnak, vagy elkeseredett mentőakciókba fognak (melyek már csak tónusuk miatt is megérdemelnék az alaposabb, ok-okozati vizsgálatot), vádaskodnak, aláírnak, nem írnak alá. Szabó a megölésére fenekedőkről beszél. Pártvezetők borítják fel gondosan megszervezett programjukat, hogy ott lehessenek Szabó új filmjének a premierjén, a Magyar Filmszemle megnyitó díszelőadásán. Az ország miniszterelnöke érzi szükségét, hogy kiálljon Szabó mellett. Nem kellene pedig. Mert ugyan e jelenlét, e kiállás nem a spicliség mellett szól, de feltétlenül a jelenlegi Szabó István mellett. A filmalkotó Szabó mellett ugyanis jelen helyzetében sem szükséges kiállani. A mozgóképes életmű ismert, értékelése részben megtörtént - hazai s nemzetközi szinten is. Részben megtörtént, a javának csak eztán kellene (kellett volna) megesnie, e mostani fals gesztusok azonban oly szempontból is különösen kártékonyak, hogy ezt a munkát hosszú-hosszú időre felfüggesztik. A művészeti teljesítmény éppenséggel önmagáért beszél. Önmagáért, de semmiképpen nem szolgál emberi gyarlóságok menleveleként. Veszélyes is összemosni efféle dolgokat. Az új mű, a Móricz Zsigmond művéből készített Rokonok meg vagy jó film vagy rossz vagy másmilyen, elfogulatlan értékelésére nekünk - akik megértük e gyalázatot - aligha lesz módunk ebben a büdös életben.
Most épp rossz nekünk, rossz magyarnak lenni. Mert épp akiknek nagyon kellett volna, nem volt helyén a szívük. Megesett már máskor is, túléljük. Meg megesett az ellenkezője, voltak, akiknek a helyén volt a szívük, amikor kellett. Ez a különbség. Csak ezért éljük túl.
