Az Imaév a nemzet lelki megújulásáért című iromány megjelenése óta zavaros a Styx folyó. A bolsevik agitpropok összes képviselője ott dagonyázik, hogy beszuszakolhassa magát Kharón puccsszerűen visszafelé irányozott sajkájába. Bármily rövid pillanatra is, de látni szeretnék azt a művet, amelyben egy metafizikailag zanzásított hívószó is elegendőnek találtatott a legújabb nemzeti nagyária bemutatásához.
*
"Naggyon-naggyon naggy bajjjjban van nemzetünk", hangzik az alvilágban elhíresült szentségi indiánüvöltés. Hogy is? - kapjuk fel fejünket. Nos, nem túl bonyolultan. Egyszerűen csak Mohács van rajtunk. "Évszázadok és évtizedek" óta. "Vérengzések és megaláztatások", "reménytelenség" stb. És a seb nem is akar gyógyulni. "vatosan araszolgatunk az enigmához. Végre felsejlik valami! Az első nyom kétségtelenül a török gyerekhez vezet! Az áldóját! Egykor a Csele vizébe, most meg a Márvány-tengerbe fogunk majd belepusztulni. A gyerek ük-ükunokái ugrásra készen állnak az Európai Unió határán, és fenyegetik zölden érző madárvédő nemzetünket. A történelemhezragadtabb hív, ha bizonytalankodva is, de felveti Auschwitz és Horthy meg a Szálasi országlásának problémáját, de erre nézve esélye sincs püspöki igét lelni. Idő sincs azonban a merengésre. Vált a kép, és a homályba vesző őstörténet után teljes vértezetben lép elénk maga a sajgó honfitörténelem. De hát mi sajg? - kérdezi egy kongói bárd. Leginkább a hülyeség, de az nagyon! Ám ne siessünk ennyire. Továbbra is sejtetések tarkítják utunkat (hjah, a Názáreti is szeretett példázatokban beszélni!), de már oszlik az éjszaka, és elődereng a nagy mohácsos valóság. Mintegy fél évszázaddal ezelőtt (de egészen biztosan nem 1945. április 4. előtt) valahogy véletlenül itt termett nekünk (hogy a balsors egye meg!) egy gonosz hatalom: a Bolsi Nagy Ármány, maga a tőrőlmetszett Nagy Mohács. (A gyerek és rontása közben köddé válik.) És itt termett benne és vele a "bizalmatlanság nemzetünkön belül" és a nagy mafla "csüggedés". Tudjátok, tudjátok, kedves hívek, ekkor volt az, hogy az anyák hirtelen elkezdtek nem szülni (nem úgy ám, mint egykor régen, Kis Mohács és Nagy Mohács között, amikor még volt elég emberünk a Don-kanyart is teletölteni), és láss csodát, még ma sem nagyon akaródzik nekik. (Nyilván kéjelegnek, és hozzá még derűs pofával abortálnak is egy jót! De megkedvelték ám a szórakozásnak ezt a fajtáját a keresztény asszonykák is, keserg a püspökkompánia. NB.: Csak hát mit is csinál akkor a szent egyház, és mitől is van neki az a népszámlálásnyi lélek?) Pontosan hatmillió emberünk veszett el ekkor! De Mohács lett minden más is! Az egész nemzet kátyúba került! Ekkor váltunk (bűnös módon feledve a szittya-mittya-sumer gyökereket) északias lyuklakókká. Hontestvéreink, a tisztánlátás kedvéért: a magyarok, félve a jövőtől, menedékként "a négy fal közötti kényelmes", de "önző" és "távlat nélküli magánéletet" választották. Fokozta a gyötrelmet, hogy a rideg realitásról még hallgatnunk is kellett, és bizony kell még ma is. Csapó! Snitt! A dinamikusan cél felé törő püspökszöveg nem hagy kétséget afelől, hogy a történelem megértése hittitok (azaz püspökkari kebelszavazás kérdése; emblematikus esetként lásd a szeplőtelen fogantatás titkának feltárulását). Hívő és megszentelt dialektikába mártózó elmék tudják csak felfogni, de ők aztán amúgy nagyboldogasszonyos szívvel, hogy eddig mindez, a hatmillióval együtt is csak a jéghegy csúcsa volt. Nagy Mohács végső valósága ugyanis napjaink, konkrétan a rendszerváltás utáni tizenöt év eseménye. 1989-cel elérkezett ugyan hozzánk valami, az állítólagosan sokat érő szabadság, de az egész csak metafizikai csel volt. (Látjátok, látjátok, vontatva halad az egyház feudális pozícióinak megerősítése; a házasságot még ma is polgári anyakönyvvezető előtt kötik stb. stb.!) És hiába van itt a jó Arany János nyomán a nagy közös szent vigasz, hogy ti. feltűnt nekünk az Egy Férfi, a Nemzeti Nyolc Boldogság nagy anticipátora (vö. Máté evangéliuma és a Hegyi beszéd), akinek szembogarában kiapadhatatlanul fénylik Csaba királyfi és a Pártus herceg egyesített jele, a magyar föld azért ma még csak maga a hét határban domborodó búbánat, derű- és jövőhiány, az anyagi csőd, "a szétszórtság, a reménytelenség, a pillanatnyi előnyöket kereső anyagiasság és karrierizmus, a jövőtlenség érzése és a depresszió", amelyben bizony istenverte némaság üli meg még az imafelhívók evangéliumhirdető ajkát is. (Kétségtelen, az Egy Férfi országlásakor egy kicsit minden, még a múlt is más volt. Nem véletlenül láttuk akkortájt még egészen másként a Nagy Mohács utáni magánéletet is: "Az emberek a bensőséges kisközösségben, így a családban kerestek védelmet a kényszerített közéleti szerepvállalással szemben. Itt folytatták a családi hagyományokat, itt őrizték és tanították a vallást, itt adták át a családi-történelmi titkokat." Lásd A boldogabb családokért című kiskölteményünket.) Csapó! Snitt! A helyzet nem tarthat soká! A bolsi démon gödrében nincs lejjebb. A Nemzeti Nyolc Boldogság is készen áll. Jön már Armageddon, a "nemzet" és atyja, a Nemzettotem utolsó nagy esélye. Már az időpontot is tudjuk: legkésőbb április 9-ike és 23-a. A tét is mindennél magasabb. Nemcsak a hatmillió, hanem a minden millió. Élet vagy Halál. Luciferre, mondanánk is, csak ne lennénk akadályoztatva a nyílt beszédben (óh, boldog idők, amikor még a felsőházban is szépen deklamálhattunk hitünk titkairól!), hogy a küzdelem tétje a jó Kerényi által megdalolt jövő, és hogy az ide vezető út nem más, mint a "változás 2006" programja. Imára hát minden plébánián, mint anno, a 2002-es nagy bohóckodás idején! Csapó. Snitt.
A klerikofantaszta historiogrillázstól elnehezült híveket az urna felé terelgetik. Egy relativista-modernista bajkeverő azonban kilép a sorból, és kérdezni kezd. A hív nem nagyigényű. Néhány nem túl bonyolult összefüggésre kívánna világos igéket hallani a püspökszékes városokból.
*
Máh ló nistanná, azaz miért nem különbözik? - kezdi halkan, és szeretné először is tisztázni azt, hogy miért teljesen azonos püspökeinek üzenete azzal, amit évek óta olvas a Csaba-Pártus ajánlotta Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata hasábjain is, és amiről éppen most vakkantgat 'boldogsága vizslája is? Igaz lenne, álmélkodik, hogy hitének titkával és kincsével foglalkozó lelki "vezetői" főállásban pártfunkcionáriusok, akik szabadidejükben szakrálipari kombinátoknál is dolgoznak? És ha így lenne is, egyházát a Szentírás mely igéi alapján társították be ily' konszernekbe? (A "ki közeledik kihez" című optikai magyarázatot a hív még gyermekes szójátékként is csapnivalónak tartja.) Milyen érdekes is, dünnyögi tovább, hogy az ő derék atyáinak nincs egyetlen, az evangéliumból merített üzenetmorzsája sem. Lehetséges lenne, hogy püspökei semmit sem tudnának a mienktől gyökeresen eltérő gondolataiban is javunkat munkáló Örökkévalóba vetett tiszta bizalomról? Lehetséges az, hogy szeretett egyházának főpásztorai egyetlen alternatívához, a törzsi nemzetmetafizika jegyében artikulálódó értékelmélethez kötnék élet és halál kérdését; hogy felfogásukban a keresztény hit valóban egy bálvány körüli kollektív tivornyából, a partikuláris önimádat ceremoniális segédletéből állna? Lehetséges lenne, hogy annyira belehibbantak volna ebbe az alternatívanélküliségbe, hogy komolyan hiszik, még a szentek is nemzetbiológiai alapokon forgolódnak mennyországi munkakörükben (lásd a "magyar" szentekhez való imádkozás különös fontosságáról szóló részt)? És most hagyjuk azt, hogy a nép és nemzet kényszeres emlegetése e hazában rendre a legsötétebb történelmi reminiszcenciák jegyében zajlik. Maradjunk csak annál, hogy a katholikos = egyetemes jelzőt magára rángató egyház elemi kötelessége mégiscsak az lenne, hogy tántorítatlanul hirdesse a "Jézus Krisztusban nincs sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad" alaptételre épülő megváltástani egyetemesség etikai konzekvenciáit. És ha már a Bibliáért nem is, akkor arra a vastag könyvnyi katekizmusra tekintettel, amelyben a "nemzet" mint kategória mindössze két tucat sorban fordul elő, jelezvén, hogy a világegyház hitvallása szerint az univerzális hordozza a partikulárist, és nem fordítva. ("A keresztelőkutakból születik Isten újszövetségi népe, amely a nemzetek, kultúrák, fajok, nemek minden természetes vagy emberi hatásait túlhaladja: >>Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel<< [1Kor 12,13].") - Messzire vezetne annak részletezése, hogy a máriás trikolórt öltő magyar egyházszervezet egyébként milyen önfeledten lubickol a világegyházi intézményhálózatban, mint ahogy az is, hogy a papalista struktúra, e tőrőlmetszett transznacionális fenomén mindig is a legszenvtelenebb tárgyilagossággal szokott átlépni minden egyéni és nemzeti érdeken (lásd Mindszenty és Bulányi atya zsebkendőkénti megaláztatásait vagy a posztmodern péterfillérek lekönyvelését követően szemrebbenés nélkül hátba szúrt Horn Gyula esetét). Az pedig végképp más lapra tartozik, hogy egyes országokban a magukat protestáns jelzővel illető társaságok is hajlanak a katolikovazallusi önpozicionálásra, csak hogy összesepergethessék a nagytestvér által megsarkantyúzott aranyborjú aláhulló szőrszálait.
*
Szögezzük le gyorsan: a hív nem kifogásolja, hogy egyháza politizál. Sőt, meg is lenne döbbenve, ha nem tenné ezt. Tudja és vallja ugyanis, hogy az evangélium nem az üdvindividualizmus kenőanyaga, hanem az igényes társadalometikai spiritualitás forrása is. Mi több, a hívnek még azzal sem lenne baja, ha egyháza kultúrkampfos hevességű oppozícióba kerülne bármelyik kormányzattal. Elvégre miért is ne? A hív tud a felszabadítás és a forradalom teológiájának progresszív alternatívájáról.
A hív igazi problémája az, hogy egyházának identitását még mindig egy konstantinusi értelemben hangszerelt totemvallás és a szakrálipar nyers piaci logikája határozza meg, ami miatt megnyugtatóan jó kapcsolatot csak az államceremonializmust szubsztanciálisan igénylő és törzsi taglejtésekre érzékeny kormányzatokkal ápolhat. Hívünk, mintegy illusztrációképpen, emlékszik is két püspökkari körlevélre. Az egyik a Horn-kormány idején készült Igazságosabb és testvériesebb világot! című irat, amelynek alaphangját éppúgy a válsághangulat, a kormányzattal és a kormányzati intézkedésekkel szembeni primer elégedetlenség jellemezte, mint a jelen firkálmányt (a "súlyos válságtünetek" a püspököket úgymond rákényszerítették a szólásra), ugyanakkor A boldogabb családokért elnevezésű, már idézett 1999-es politikohomília szinte csöpögött a kormány iránti nyájasságtól, és kritikai észrevételei kimerültek abban, hogy "segítőkész figyelemmel" biztatta a kabinetet a jó irányúvá lett folyamatok bátor továbbvitelére.
A hív elégedetlenségének következő forrása, hogy püspökeinek imádsága és emberképe mögül bizony az inkvizíció szellemét látja kitüremkedni. Pasztorális herézist, antropológiai és teológiai pogányságot lát emberek manicheus alapú, jók és gonoszok csoportjára történő felosztásában. Különösen is elképesztőnek tartja mindjárt azt, hogy a bűneset utáni teremtettségi létmóddal együtt járó problémákban, legyen szó az indulatok, a szexualitás, az anyagiakhoz való viszony, a házasság, az abortusz stb. kérdéséről, lelki vezetői az érintettet nem mint szenvedő embert ajánlják imádságos figyelmébe, hanem mint istenellenes, köztörvényes bűnözőt, aki akkor lehet csak méltó a szeretetére, ha "felismerte bűneit és többé nem vétkezik". (Közben természetesen vidáman prédikálnak a Názáreti nagy igéjéről: "Jőjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek!") Hívünk döbbenettel tapasztalja azonban azt is, hogy ő maga mennyire naiv. Különösen az újabb kori történelem ismeretében, továbbá a II. vatikáni zsinat után és az Isten népének fizikai határairól szóló elmélkedéseket dezavuáló anonim kereszténység gondolata után nem hitte volna, hogy egyházában valaha is visszatérhet a felvilágosodás utáni Leók teológiai primitivizmusa (lásd antimodernista eskü stb.), és hogy lesz még egyszer normális egyházi ember, aki az ateizmust nem protestmagatartásként (melynek kiváltója leginkább az egyházak istenkáromló evangéliumképviselete volt), hanem speciális devianciák forrásaként fogja interpretálni, mondván, hogy annak képviselői "nem tudják, mit cselekszenek". A hívnek külön is szemet szúr, hogy a körlevél egyébként is tobzódik az arctalan entitások sunyi szidalmazásában. Elmereng hát magában, és rádöbben, hogy e panelek csak egy esetben értelmezhetőek: amennyiben - összhangban a körlevél más szegmenseivel - a katolikus egyház és a politikai jobboldal közös ellenségének tekintett úgynevezett másik oldalt minősítő ítélet figuratív elemeinek tekinti őket. Máskülönben kik is lehetnének azok a mai Magyarországon, akik "kicsiny gyermekeket rontanak meg", akik "mások életére törnek", akik "másokat megrágalmaznak" és "üldöznek", akik a "sátán szolgáiként" az "egyházat megvetik"? A hív, mégoly jóindulat esetén sem tud szabadulni attól a benyomásától (és hozzá még erősen gyötri is a gyomrában hevesen forgolódó ostya), hogy a körlevél szerzői az imádságot és az imádkozók legszentebb érzelmeit az ellenségnek kikiáltott baloldallal szembeni keresztes háború kampánymédiumává kívánják tenni. Sejtését a kísértő bizonyosság szférájába emeli, hogy a körlevél hívó szavai teljes átfedésben vannak a mai jobboldali kampánypolitika, illetve a magát a szélsőjobb irányában is nyitva feledő Fidesz-tömörülés "kovászának" tekintő (a Fővizsla által "bajtársi" egyesületként dicsért) KDNP retorikájával. A főtisztelendő atyák a középkor teológiai üledékeként ránk maradt szakrális kufárkodás technikájával (lásd a búcsúcédulázós engesztelkedés kincstáros örömeit) csábítják most kegyességi paráználkodásra a templomok népét, és segítik szakrális-metafizikai legitimációhoz a társadalomra nemrégen rászabadított semjéni jezsuitizmus (meg számtalan további szatellitszervezet) igéit. (A Horthy-kori militáns katolicizmus szellemi örökösének számító "világnézeti" párt rövid bemutatásához elég utalnunk elnöke, élkeresztény Szeretet Zsolt tisztátalan lelkű megnyilatkozásaira; lásd a liberálisokat, pontosabban a katolikus egyház özönvíz előtti világfelfogásával egyet nem értőket leszakállasbácsizó, lebuzizó, ledeviánsozó, leegyházüldözőző szitkozódásait.) Az áthallásos pornográfia és a sötétben settenkedés püspöki technokratái az ő forró imáikat előbb az égi könyörgésre alkalmas szentségforrásokéival egyesítik a Szent Margittól Véres Kapisztránon át Mégboldogabb Özsébig terjedő metatérben, majd következik a finális aktus: az egyesítés "minden élő testvérük" imáival is, "hogy a sok kicsi engesztelő láng egy nagy elégtétel tüzévé legyen". A hívet nem hagyják nyugodni azonban bizonyos konkrét etikai kérdések sem. A gyermekek megrontását, valamint egy korábbi összefüggésben az "elhallgatásokat" és a "bizalmatlanságot" tartüffi ábrázattal felpanaszoló (utóbbiakról még szólnánk) körlevél szerzőinek vajon lehet-e erkölcsi felhatalmazása bármilyen ítélkezésre (pontosabban engesztelkedésre), anélkül, hogy előtte egyszer is szembenéznének e problémáknak egyházukat terhelő tényeivel? Hívünk a maga részéről szívesen találkozott volna például egy olyan figyelmeztetéssel, amelyet az egyetemes egyház tagjaként viselt egyetemes felelősség jegyében intéznek főpapjai pedofil amerikai püspök- és papkollégáikhoz. A sötét ösztönöket mozgósító imatételek között ténferegve hívünk végül rábukkan még egy "gyöngyszemre". Vajon kikre is kellene gondolnia, már persze ha lenne annyira romlott lelkű, hogy ebben a szellemben imádkozzék, amikor odaér, hogy "fogadd el engesztelésünket... azokért, akik... nem akarnak dolgozni, csak élősködnek"? Eddigi ismeretei szerint ebben az országban a cigányokról szoktak így vélekedni. Hívünk persze edzett, és az irat szerzőitől ilyen konnotációt egyáltalán nem is gondolna lehetetlennek. Logikai problémái vannak csak. A megelőző passzus szerint ugyanis még azokért engesztelődhetett volna, "akik nem fogadják el a gyermekeket", és "akik magzatgyilkosságot követnek el", és cigány felebarátai pedig ennek éppen az ellenkezőjéről ismertek. A kitétel utalhat tehát másokra is. De kikre? Mondjuk a parlamentbe nem bejáró politikusokra, netalán a szomszédjára, de mégis inkább talán a biciklistákra... és itt eszébe jut egy 17. századi énekköltő sora: "a bűn sötétben tévelyeg", és bekapcsolja a Cantata profanát.
*
Harmadik nagy gondolati exkurzióként hívünk azt szeretné tisztázni, hogy kik is a kör-levél pontos címzettjei. Hogy tehát kik azok a "kedves testvérek". Legjobb tudomása szerint ugyanis egyházától e bensőségesen parttalan megszólítás lehetősége oly távol van, mint Semjén Zsolt a Bibliától. A Dominus Jesus néven kibocsátott, világszerte közfelháborodást kiváltó, ekklesiosovén pápai irat még azt is kizárja, hogy katolikus ember egyházként beszéljen protestánsok közösségeiről, a nem keresztényeket pedig a katolikusokhoz viszonyítva "súlyosan hátrányos helyzetben" lévő (defektuózus) emberek arctalan közösségeként mutatja be. (Erre a szempontra Takács Sára hallgatóm hívta fel figyelmemet.) A dokumentum egyébként 2000-ben készült. A nagy médiavarázsló idején. (Tudják, akinek temetéséről szinte hordágyon kellett hazacipelni a Nemzeti Orbán Művek nagyreformátus vezérigazgatóját, mert kakaton kimerültségbe esett a duplanyelves őszentségeléstől.) A hív ennél a pontnál furcsa belső zajra lesz figyelmes: előbb a panelprolikról hall kevésbé szimpatikus igéket, majd pedig a Fővizslát látja, amint két doboz kréta elfogyasztása után arra szólítja fel híveit, hogy alakítsanak "munkástagozatot".
A következő felütésben hívünk az iránt érdeklődne, hogy mit keres a XXI. század problémáinak körében a középkori hittérítés és keresztes filozófia rémes alakja, a spirituális vallási alternatívákat tűzzel-vassal üldöző Kapisztrán Jancsi bácsi, egyszersmind a keresztény antiszemitizmus egyik (Kun pátert és a nyilas hordákat is méltán lelkesítő) legsötétebb figurája. Mindenesetre kezdenek oszlani előle a kétely maradék szikrái is, és végső letisztultságban látja immár, miféle megújulásra is gondol egyháza a "változás 2006" program támogatásával. A kapisztránkodási projekt komolyságát csak aláhúzza számára, ha ráklikkel az uj.katolikus.hu honlapra, ahol a Jobbik-MIÉP által közterekre talicskázott tákolmányokat idéző, fenyegető mafláskereszt jegyzi az imaévi hadjáratot. Nem jut más következtetésre azonban akkor sem, ha az egyház lényegéről elmélkedő semjéni verbálmannákat csipegeti. 'lovagsága szerint az egyház lándzsaként működik az országban, és ennek "hegye" éppen az általa irányított KDNP lenne. Végső bizonyosságként a hív új híreket is hall arról, hogy a szent egyház különféle főprominensei által belakott Keresztény Közéleti Akadémia és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége közös választási "országjárást" szervez. A két hitéleti társaság képviselői hitvallási tételként promulgálják, hogy keresztény ember csak jobboldali pártra adhatja szavazatát. Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorhelyettese külön is nagyot fakít, elmondván azt, hogy - kamatoztatva az inkvizíció és a bolsevik agitpropok technológiai hagyatékát - ő bizony "szívesen elbeszélgetne" azokkal, akik Krisztus gyermekeiként a baloldali eltévelyedés bűnébe estek.
A relativista hív már csak ilyen. Újból és újból visszatér a főtételhez. Nem valódi közélethigiéniai, egyháztörténeti "nagybaj"-e, mormolja kasszandrai elszántsággal, a teológiai bujálkodás fekhelyein szégyenérzet nélkül hempergő klerikalizmus önfeledt sikoltozása? Nem "nagybaj"-e, amikor püspökök félnótás pillanataikban a Názáreti Jézust megszégyenítő apartheidezéses közkáromkodásokba fognak? Vagy éppen klerikobanderiális lovagjátékokat rendeznek a demokrácia közterein, és a közrikácsolás arénáivá változtatják költségvetési pénzeken fenntartott iskolai kápolnáikat? És ha már "nagybaj" és/vagy Mohács, akkor nem nyújtottak-e az ide vezető úton instrumentális és folyamatstabilizációs segítséget a "mohácsos" besúgórendszerekkel ezres nagyságrendben együttműködő, társaikat és híveiket beáruló klerikusok, köztük is meghatározó módon a főpapság jelentős része? És nem a felső hierarchia képviselői voltak-e azok, akik önkéntes lihegéssel maguk kényszerítették "mohácsosodni" a regulációjuk alatt álló szolgatársaikat, sőt, ha "kellett", az ellentmondani merészelők ellehetetlenítésében is igen derekasan kivették részüket? És nem "nagybaj"-e az is, amidőn az egyházi hierarchia az elemi bibliai etikai szempontokat lábbal taposva követ el mindent a besúgói ténykedés feltárása ellen (egy kis keresztes háború azért jól jön a "bizalmatlanság" felszámolására), hogy a végén majd vizslalevelekkel hálálkodjon az ebben segítséget nyújtó politikai kalandoroknak? A hív persze szerény, és tényleg alázatos. Megérti ő, hogy papjai, főpapjai ugyanolyan bűnösök, mint ő. De erkölcseik azért még lehetnének! Úgy gondolja hát, hogy elhangozhatna tőlük legalább egy gyengén elrebegett bocsika. Szívesen hallaná például, hogy "megvalljuk bűneinket, mert kényelemszeretetből és státusféltésből hallgattunk (hiszen ti, kedves híveink, adott esetben vállaltátok a segédmunkás szerepét is, és bizony az apostolok sem szégyellték a megélhetésnek ezt a módját), és mert néha még árulkodtunk is; egyesek közülünk talán a ti legszemélyesebb titkaitokat is kifecsegték néhány júdástallérért; megvalljuk az Örökkévaló előtt és előttetek, hogy magunk is csavar voltunk a gépezetben (talán nem is kis mérettel), mégpedig, mea... mea... szabad akaratból, és annyit biztosan vétkeztünk mi is, mint a gyermektartási segélyből iddogáló szerencsétlen alkoholista". És ez esetben bizonnyal elmaradhatna a "másokat üldözőkért" való engesztelkedési majomkodás is, amely ugyebár nem az avarokra és a roxolánokra utal, hanem a klérus önismereti tevékenységét szorgalmazó "zavarkeltőkre". És végül nem "nagybaj"-e az, mereng el a hív mintegy összegzően, hogy egyházának vezetői minden vétekre és hibára, amit ebben az országban elő lehet számlálni, úgy tekintenek, mint amelyekhez nekik csak az örök szenvedő státusában volt és van bármi közük is.
A hív már fentebb is elmeditált rajta, most azonban különösen is szükségét érzi tisztázni gondolatait az egyházak iskolaműködtetői igyekezetéről. Különös tekintettel arra, hogy az imabajnokok ez alkalommal is hangsúlyozzák - leginkább "mohácsos" hányattatásaikra tett gyengéd célzásként - a "katolikus szellemű iskolák" jelentőségét, és azt a missziós célt, hogy azok révén "minél több fiatalt vezessenek el az igazság megismerésére és az igaz emberségre". A hív úgy véli, semmi oka sacrificium intellectust elkövetni. Álláspontját tehát szillogisztikusan fogalmazza meg. Mivel iskolák embernevelő minőségmutatói és a fenntartói reprezentánsok erkölcsi-spirituális paraméterei szoros korrelációban vannak egymással, legfeljebb annyi iskolát működtessenek, amennyire céltámogatások, népszavazás stb. formák mellett a társadalom közvetlenül felkéri, felhatalmazza őket.
Epilógus
Amint már utaltunk is rá, hívünk higgadt és békés teremtménye az Úrnak. A kereszténység és a humanizmus elleni nyílt merényletet jelentő mostani és egyéb vizslaklerikalista megnyilatkozások viszont rendre meggyötrik lelkivilágát. Nyugtassuk meg őt! Hála istennek, egyháza, pontosabban a Balkán-katolicizmusnak ebben az országban működő leányvállalata kellőképpen jelentéktelen ahhoz, hogy bármivel is el tudja érni a köznyugalom-zavaró devianciákra reagáló ingerszint kritikus határát. Így van ez akkor is, ha olykor csendesen elképedünk a felett, hogy ennek az álkeresztény társasági formának jól kivehetően több szabad vegyértékű szimpatizánsa van a szocialista párt hívei között, mint a társadalom bármely más szegletében. Nem lehet témánk, így csak érintőlegesen térünk ki e furcsa jelenség magyarázatára. Végül is igen egyszerű. Az a sajátos politikai konglomerátum, amely mind a mai napig nem vette a bátorságot ahhoz, hogy tisztázza saját viszonyát a szocialista eszme világméretű korrumpálódásának nagy lelkiismereti problémájához, még véletlenül sem a humanitárius tartalmú antiklerikalizmus elvi talajára helyezkedve, hanem úgymond pragmatikusan jelöli ki egyházpolitikáját. Beszorulva identitászavaros kelepcéjébe ostoba szerződéseket köt például a Vatikánnal, és ha úgy hozza, jellegzetes falmelléki technikákkal még külön is táplálja a magyar klerikominotauruszt. Hangadó tényezői valahányszor csak azt tapasztalják, hogy a Lélek kényszerítő hatása alatt némelyek ki merik mondani: egy költségvetési fillért se az egyházaknak, azonmód keresnek maguknak egy lézengő főklerikust, akinek fülébe elbúghatják az egyetlen evangéliumot: "ne féljetek", mert a pártnak majd "gondja lesz reátok" (vö. 1Péter 5,7), és nem fognak beszűkülni a késő joszifinista egyházi nagyipart éltető költségvetési csatornák. (Abban azért talán még reménykedhetünk, hogy a krisztoimperializmus centrális idolumának bíborát gyermeki alázat-tal cuppantgató szocioszilizmus és a vatikáni tömjénáradattól támolygó bódulatba eső Orbán-Balog-Semjén triász egyelőre nem fog intézményesen is egymásra borulni.) Mindenesetre ha valahol, ezen a területen azért lehet még némi keresnivalója a fekete sereg lélekhalászainak, és talán itt, ennél a szürke zónánál van leginkább helye a keresztény és liberális felvilágosításnak is. Tehát annak is, hogy foglalkozzunk egy olyan, máskülönben merőben köztisztasági kérdésnek tekinthető üggyel, mint az itt elemzett körlevél.
