Tavaly ősszel négy magánszemély népi kezdeményezéssel élt annak érdekében, hogy az Országgyűlés a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényben szereplő tizenhárom másik mellett ismerje el a magyarországi zsidóságot is nemzeti kisebbségként. Az Országos Választási Bizottság (OVB) októberben hitelesítette az aláírásgyűjtő ívet, amit egy kifogás nyomán ezután az Alkotmánybíróság is megvizsgált. Hétfőn nyilvánosságra hozott döntésükben az alkotmánybírák - egy különvélemény mellett - helybenhagyták az OVB határozatát, így megindulhat az aláírásgyűjtés. Ha két hónapon belül legalább ezer, magát a zsidó kisebbséghez tartozónak valló magyar választópolgár aláírja az ívet, és azt az Országgyűlés elnökéhez benyújtják, s az OVB - és egy esetleges újabb kifogás okán az Alkotmánybíróság - a kezdeményezést rendben lévőnek találja, a parlament a jelen lévő képviselők kétharmadának szavazatával dönt arról, felveszi-e a zsidóságot a Magyarországon honos népcsoportok sorába.
A kezdeményezők a Társaság a Magyarországi Zsidó Nemzeti Kisebbségért névvel aláírt felhívásukban így indokolták akciójukat: "Jelenleg Magyarországon - mértékadó szociológiai felmérések szerint - több mint 100 000 zsidó él. A jelenleg működő összes hazai zsidó szervezet azonban legfeljebb 12-13 ezer zsidót tömörít. Még felnő egy-két nemzedék, és a zsidóság zöme teljesen asszimilálódik. Ezzel együtt elvész hagyománya, kultúrája és nyelve. Ezt a folyamatot kívánjuk megállítani a zsidó nemzeti kisebbség bejegyeztetésével, majd pedig szervezeteinek és demokratikus képviseletének kiépítésével."
A kezdeményezést heves kritika fogadta mind zsidó vallási szervezetek, mind véleményformáló magánszemélyek részéről. Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség Oberlander Báruch és Köves Slomó által jegyzett rabbinikus állásfoglalásban fejtette ki véleményét a háláchá, a zsidó jog alapján. E szerint a magyar zsidóság - magyar. A zsidóság nem csak vallás, nem csak nemzet vagy származás, hiszen az is zsidó, aki nem vallásos és még csak a zsidó kultúrához sem kötődik, ha zsidó anyától született vagy szabályosan betért. A zsidóság a vallás által született, és leginkább az adhat neki tartós tartalmat. Ezért az állásfoglalás szerint nem szerencsés olyan szerveződés, amely a nemvallásossággal definiálja önmagát, ugyanakkor minden olyan kezdeményezés áldásos lehet, amely erősíti az asszimilálódott magyar zsidóság zsidó identitását, a kultúrához, a valláshoz kötődését. A rabbik azt is leszögezik, hogy egy szervezet sem hiteles képviselője az egész magyar zsidóságnak, hiszen a legtöbb magyar zsidó nem vallja magát sem zsidó vallásúnak, sem zsidó nemzetiségűnek.
Feldmájer Péter, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke nyilatkozatában egy 1992-es, a parlament akkori elnökéhez írt levélre utalt, amelyet a hitközség egy hasonló kezdeményezés miatt fogalmazott: "A zsidóság olyan nép, olyan népcsoport, amelyet vallása határoz meg, vallása folytán különböztethető meg egy adott terület lakosságának egyéb csoportjaitól. Nem választható külön a zsidóság népisége vallásától, ezért a Magyarországon élő zsidók többségére sem az et-nikai csoport, sem a nemzetiségi meghatározás nem alkalmazható, azt olyan népcsoportnak kell tekinteni, amelyet vallása határoz meg. Így tagjai egyrészről a zsidó néphez tartozóknak, másrészről a magyar nemzethez tartozóknak tekintendők."
*
Paradox módon az Alkotmány-bíróság január 30-i határozatához különvéleményt csatoló Kovács Péter alkotmánybíró - aki egyébként a kisebbségi jogok nemzetközi jogi szakértője (!) - azzal érvelt a kezdeményezés elutasítása mellett, hogy amíg a Mazsihisz fenntartja álláspontját a kérdésben, addig nincs jogi lehetőség a zsidóság nemzetiségként történő elismerésére, mert abban az esetben a kormány megsértené azt a megállapodást, amit a Mazsihisszal nemcsak vallási, hanem bizonyos közszolgálati, közéleti és társadalmi feladatokat illetően is kötött.
Kőbányai János, a Múlt és Jövő című folyóirat főszerkesztője - amellett, hogy az Élet és Irodalom 2005/46. számában cikket írt a témában (A hiány tényei. A magyar zsidóság és a nemzetiség) - elítélő véleményét nyilatkozat formájában is nyilvánosságra hozta. Ebben az ötletet a holokausztban elpusztított magyar zsidóság emléke meghamisításának nevezi, mert - állítása szerint - a magyar zsidóság soha nem szerveződött kisebbségként vagy nemzetiségként. A kísérletet a nemzetiséggé nyilvánításra a magyarságról való leválasztásnak tekinti, és felszólít mindenkit az ilyen "visszaminősítés" elleni fel-lépésre. Hasonló álláspontot kép-visel írásában (Sorstalanságtól a sorsválasztásig, Népszabadság, 2006. január 3.) Ungvári Tamás irodalomtörténész: "A zsidókat kisebbséggé nyilvánító kezdeményezés történelmietlen, komolytalan, ám ettől még roppant veszedelmes. Azért is, mert hatvan esztendővel a vészkorszak után eltakarja a zsidó identitás valódi problémáit. Történelme során a zsidóság hézagtalanul integrálódott a magyar nemzetbe, függetlenül attól, hogy mennyire telített méreganyaggal a nemzettest immunrendszere. A kisebbségi zsidóság ötlete Trianont idézi, s ezzel egy ország identitását sebzi meg. Nem a zsidót definiálja, hanem a nem zsidót, akitől az adott kisebbséget védeni kell."
*
E sorok szerzője nem kíván állást foglalni a kezdeményezés történelmi indokoltságáról, társadalmi-politikai hatásairól. Ám annyit talán érdemes megjegyezni, hogy azoknak, akik Trianont idézik, nem volna szabad elfelejteniük a Rákosi-Kádár-korszak bő négy évtizedének asszimilációs politikáját sem, amikor az állami és a párthatalom a zsidóságról kizárólag mint vallásfelekezetről vett tudomást (ha egyáltalán), a világi zsidó kultúra létjogosultsága fel sem merült. A továbbiakban egyedül arra a kérdésre keresem a választ, hogy alkotmányjogilag megengedhető-e az identitásválasztásnak ez a formája, illetve az állam korlátozhatja-e azt. Az elemzésben nem támaszkodhatom magyarországi precedensre, hiszen a rendszerváltás utáni magyar alkotmányjog-történetben - leszámítva a 90-es évek elejének említett elvetélt zsidó kisebbségi kísérletét - csak egy hasonló eset történt, éppen a múlt évben, amikor a magyarországi hunok nemzetiségként történő elismertetését indítványozó több mint kétezer hitelesített aláírás került a parlament elé (lásd: Kürtszó a hipertérben, Magyar Narancs, 2005. január 5.). A magyar hunok ügye azonban nem analóg a zsidókéval; ahogyan az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának a plénum elutasító döntését megalapozó - a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szakvéleményét figyelembe vevő - ajánlása megállapította: a magukat magyarországi hunoknak nevező csoport tagjai nem nevezhetők nemzeti és etnikai kisebbségnek, így nem felelnek meg a kisebbségi törvényben foglalt követelményeknek. Az MTA álláspontja egyértelmű volt: a források a Kárpát-medencében 453 után nem szólnak a hunokról. Vagyis hunok márpedig nincsenek e honban, sem nemzetiségi, sem vallási kisebbségként - ami a zsidókról nem mondható el.
Sőt az sem mondható, hogy Európában ismeretlen lenne a zsidóság nem vallási, hanem nemzeti kisebbségként való elismerése, hiszen például Svédországban a roma, a lapp (számi), a tornedáli és a finn mellett a zsidó alkotja az öt nemzeti kisebbséget (Beszterczey Judit: A svéd zsidóság: kisebbség, Szombat, 2005. december). És nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem - amit jól illusztrál Els van Diggele riportkönyve a zsidó identitásról a mai Izraelben (Egy nép, amely külön lakik, HVG könyvek, 2005) -, hogy a világi zsidó izraeliek a lakosság 80 százalékát teszik ki, és egyre nő a nem zsidó izraeli állampolgárok száma: például a nagyszámú orosz bevándorló jó része csak félzsidó, vagy egyáltalán nem az a zsidó jog alapján.
*
Ebből persze nem következik, hogy Magyarországon lennie kell törvényileg elismert zsidó nemze-tiségnek. A törvény kézenfekvő válasza e kérdésre: ha nem sikerül összegyűjteni ezer hiteles aláírást, akkor nem lehet zsidó nemzeti kisebbségről beszélni. Akik amellett érvelnek, hogy a zsidóság nem választható el a vallástól, nyilván úgy gondolják: hiába gyűlne össze akár több ezer támogató szignó, attól még a vallási közösség nem válik nemzetiséggé. Erre viszont a kezdeményezők a törvény nemzeti és etnikai kisebbségdefiníciójával felelhetnek: "Minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul."
A kritikusok közül ugyan többen, Kőbányai és Ungvári is megemlítették, hogy a magyarországi zsidóság anyanyelve magyar, és aligha valószínű, hogy a magát nemzetiségként tételezők akár az ótestamentumi hébert, arameust vagy a jiddist, esetleg a szefárd spanyol ladinót tekintenék közös nyelvüknek. De vajon ez a törvényi feltétel teljesül-e a törvényben jelenleg felsorolt tizenhárom népcsoportnál? Hogy csak a legnagyobb lélekszámú romákat említsem, ők is többféle nyelvet beszélnek, sőt sokan csak a magyart. A törvényben szereplő összes többi kritérium pedig kinek-kinek az egyéni önrendelkezési jogán alapuló identitásválasztása, amit aligha vonhat kétségbe - legalábbis úgy, hogy annak jogi következménye is legyen - valaki, aki ugyanazt az identitást más, mondjuk vallási alapon vallja.
Az ugyanis minden demokratikus állam sajátja, hogy a polgárai szabadon választhatják meg, milyen nemzeti-etnikai-kulturális közösséggel azonosítják magukat, beleértve azt is, hogy akár több ilyen identitást is választhatnak. A magyar kisebbségi törvény 7. §-a ennek az emberi jognak mind pozitív, mind negatív oldalát kifejezésre juttatja: "(1) Valamely nemzeti, etnikai csoporthoz, kisebbséghez való tartozás vállalása és kinyilvánítása az egyén kizárólagos és elidegeníthetetlen joga. A kisebbségi csoporthoz való tartozás kérdésében nyilatkozatra senki sem kötelezhető. (2) A nemzeti és etnikai azonossághoz való jog és ilyen kisebbséghez való tartozás vállalása és kinyilvánítása nem zárja ki a kettős vagy többes kötődés elismerését." Vagyis - Kőbányai állításával ellentétben - szó sincs a magyarságról való leválasztásról, hiszen a zsidó kisebbségi identitást vállalónak egyáltalán nem kell lemondania a magyar nemzethez való tartozásáról. És persze mondani sem kell, hogy a kettős vagy a kizárólagos zsidó nemzeti identitásválasztás senkit sem kötelez arra, hogy származási vagy/és vallási zsidó identitását feladja, és maga is csatlakozzon a zsidó nemzetiségűek csoportjához. De még az is alanyi joga mindenkinek, hogy elutasítsa, sőt - mind-addig, amíg nem vonja kétségbe mások ilyen jogát - kárhoztassa a választók döntését. Így volt ezzel Radnóti Miklós is, aki Komlós Aladárnak 1942 májusában írt levelében ekként vallott zsidóságáról: "Zsidóságomat soha nem tagadtam meg. >>Zsidó felekezetűgyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegenben remegő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem >>szellemiségem>lelkiségem>költőiségem>életproblémám(Megjelent a Beszélő 1986/16. számában.)
*
A nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozás vállalását és annak nyilvánosságra hozatalát az Alkotmánybíróság az egyén önrendelkezésén alapuló döntésének tekintette már több határozatában is, legutóbb a nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletéről szóló 35/2005. (IX. 29.) határozatban, és - ugyancsak a kisebbségi önkormányzatok választásával összefüggésben - az alkotmány nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló passzusait értelmező 45/2005. (XII. 14.) határozatban. Utóbbi egyik központi kérdése - ami a zsidóság nemzeti kisebbségként való elismerése kapcsán is felmerül -, hogy az állam jogosult-e ellenőrizni valamilyen módon az egyes személyeknek a nemzeti és etnikai csoportokhoz tartozására vonatkozó önmeghatározását. Ennek az ellenőrzésnek a hiánya okozta a korábbi szabályozás mellett a kisebbségi önkormányzatoknál az etnobiznisz elterjedését. Emlékezzünk csak a romák nélküli roma kisebbségi önkormányzatokra, vagy kiérdemesült parlamenti politikusok nemzetiségi megvilágosodására. A kritikusok a zsidóság nemzeti kisebbséggé válása kapcsán is felemlegetik e veszélyeket, s ezek ellen nyilván nincs abszolút garancia. De az ellenzők és maga az állam legfeljebb az ellenőrzés megoldásain gondolkodhatnak, és nem az önazonosság kifejezésének mint az önrendelkezés alkotmányos joga egyik legfontosabb megnyilvánulásának a kétségbe vonásán.
Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman éppen azért indítványozta az alkotmány értelmezését, mert úgy ítélte meg, hogy ilyen visszaélésekkel szemben az új törvényi szabályozás sem tartalmaz garanciákat. Az Alkotmánybíróság lényegében alaptalannak ítélte az aggályait, mondván, nem kíván konkrét megoldásokat ajánlani a törvényhozónak. Pedig a testületnek csak annyit kellett volna mondania, hogy tessék keresni bármilyen megoldást, mert garanciák hiányában a szabályozás nem alkotmányos. A határozatot szintén megszavazó Bragyova András alkotmánybíró párhuzamos indokolásában jól érzékelteti az alkotmányos problémát: a nemzeti és etnikai kisebbségek alkotmányban biztosított önkormányzáshoz való joga csak akkor érvényesül, ha ténylegesen ahhoz a kisebbséghez tartozó egyének alakítják az önkormányzatot, akiknek képviseletére és ügyeinek igazgatására a helyhatóság létrejött. Lefordítva ezt a zsidó nemzeti kisebbség létrehozására: a szabad identitásválasztás csak akkor valósul meg, ha valóban a magukat zsidó nemzetiségűként azonosító személyek kezdeményezik az új törvényi népcsoport létrehozását, és majd ugyanők vesznek részt annak önkormányzatában. Ezért Bragyova az önmeghatározás jogához hozzáfűzi: azt nem lehet ön-kényesen gyakorolni, és az állam az egyén önrendelkező döntését nem vizsgálhatja ugyan felül és nem változtathatja meg, de meggyőződhet arról, hogy az önrendelkezés tartalmát a külvilággal közlő megnyilatkozás az egyén saját és komoly döntése-e. Bragyova szerint a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozás nem egyszerűen az egyén önrendelkezésének a kérdése, az ilyen kisebbségek létezése társadalmi tény. Megint csak alkalmazva ezt a zsidóság mint nemzetiség létrehozhatóságának a kérdésére: ha a törvényi feltételek teljesülnek, a népi kezdeményezésről hozandó döntése során az Országgyűlés egyedül azt a kérdést vizsgálhatja, vajon amögött valóban legalább ezer választópolgár nem önkényes, komoly elhatározása áll-e. Ha igen, nem tehet mást, mint - elfogadva a zsidóság nemzeti kisebbségi státusának társadalmi tényét - eggyel kiegészíti a Magyarországon honos népcsoportok felsorolását.
A szerző alkotmányjogász, egyetemi tanár.
