Irán lassan az egész nyugati világgal haragban áll. Sok a gyanú az ország nukleáris kutatással kapcsolatos valódi céljait illetően, a 2005-ben megválasztott új államfő megnyilatkozásai pedig otrombán megsértették Izraelt és a nyugati világot.
Az ország külkapcsolatainak legkritikusabb pontja a nukleáris technológiák megszerzésére irányuló törekvés. Teherán elvileg semmi olyat nem tett, amihez ne lett volna joga érvényes nemzetközi szerződések (atomsorompó) révén, hisz ezek biztosítják számára az olyan technológiák és eljárások beszerzését, amelyek a békés célú atomkutatásokat segítik elő. Ám a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok és Izrael úgy ítéli meg, hogy Irán végső célja az így kapott ismeretek katonai célú felhasználása, végső soron atomfegyver előállítása. Ez esetben Irán valóban fenyegetést jelentene az Egyesült Államokra és Izraelre - de ez már csak nézőpont kérdése, hiszen Teherán pont azért törekedne atomfegyver megszerzésére, hogy megvédje magát az amerikai és izraeli veszélytől (egy deklarált és egy feltételezett atomhatalomról van szó).
Irán igyekezete arra irányul, hogy minden olyan információ és technológia birtokába kerüljön, amelyhez papíron joga van. Ám mindezeket megépíteni, kipróbálni a legköltségesebb és legdrágább megoldás, és az ország sokkal jobban járna, ha elfogadná a nyugati vagy orosz segítséget, és egyes részfolyamatokat külföldön végeztetne el. Teherán erre nem hajlandó, s ez gyanússá teszi a nyugati világ előtt, különösen, hogy az atombombák szállításán kívül másra nem használható ballisztikus rakétákat is fejleszt. Emiatt egyes nyugati elemzők még azt is elvitatják az iszlám köztársaságtól, hogy atomreaktorokkal rendelkezzen, s azzal próbálják Teherán békés célú atomprogramját megkérdőjelezni, hogy az ország a világ negyedik legnagyobb olajtermelőjeként és hatalmas készletek birtokosaként ne akarja ezt a modern és olcsó technológiát megismerni és használni.
Ez a kicsit lesajnáló hozzáállás (gazdag vagy, szennyezd csak magad) nem veszi tudomásul az iráni olajipar katasztrofális állapotát. Az iszlamista rezsim hatalomra kerülése, 1979 óta nem történt nagy volumenű fejlesztés, s bár találtak új mezőket, a feltárás nem indult be. Bármilyen nagyhatalom is az ország nyersanyagban, benzinimportra szorul; ráadásul legfőbb bevételi forrása az olajexport, így azt elhasználni másra bevételkiesést jelentene.
*
Márpedig a mostani iráni vezetés ehhez egy kicsit túlvállalta magát a tavalyi választások előtt. Mahmúd Ahmadinedzsád olyan súlyos populista programmal indult, hogy még a saját táborában sem vették komolyan. Volt is elképedés, amikor a második fordulóban legyőzte a biztos befutónak számító Hasemi Rafszándzsánit. A volt teheráni polgármester ígért mindent, pénzt a fiataloknak, a korrupció viszszaszorítását a kereskedőknek, gazdasági fellendülést, a munkanélküliség csökkentését. Az események előtt értetlenül álló nyugati sajtó jobb híján démonizálni kezdte a konzervatív és demagóg politikust. Kisütötték, hogy részt vett az amerikai követség elfoglalásában (nem igaz), bezáratta a mozikat és a szórakozóhelyeket Teheránban (nem igaz), harcot kezdett a nyugati kultúrimperializmus ellen (nem igaz).
Pedig csak egy kis időt kellett volna hagyni Ahmadinedzsádnak, hogy kiderüljön: legalábbis külpolitikai téren ámokfutóval van dolgunk. Az elnök néhány kijelentése még betudható volt a túlfűtött perzsa nacionalizmusnak vagy az amerikai beavatkozástól való beteges félelemnek. Itthon kevesen tudják, de Teherán szerint Irakot nem Szaddám Huszein miatt támadta meg Washington, hanem hogy bekerítse Iránt, majd - régóta dédelgetett tervét követve - megdöntse az iráni iszlám forradalmat.
Ám az Izraelről és a holokausztról szóló nyilatkozataival az iráni államfő minden határon túlment. Még szerencse, hogy a bonyolult iráni hatalmi struktúrában vannak még politikusok, akik rangban és hatalmi pozíciójukat tekintve Ahmadinedzsád felett állnak, és ha kell, korlátozni fogják az elnököt. Például Khamenei "legfőbb vezető", aki kőkonzervatív ugyan, de nem radikális; vagy a felfelé bukó Rafszándzsáni, aki a választásokat követően az addig is befolyásos Egyeztető Tanács vezetője lett, s akinek a kedvéért a tisztséggel járó jogköröket nyomban kiszélesítették. Ahmadinedzsádot ráadásul a fegyveres és a radikális paramilitáris erőktől is távol tartja a Khamenei szűk köréből álló Nemzetbiztonsági Tanács. A konzervatív tábornak szüksége van rá, ugyanakkor meg is rémíti Ahmadinedzsád radikalizmusa.
*
Irán csökönyössége miatt mindenesetre Európa és az Egyesült Államok ismét egymásra találni látszik, az államfő fenyegető kijelentései csak olajat öntöttek a tűzre. Mostanáig a Biztonsági Tanács (BT) állandó tagjai között meglehetős széthúzás volt az iráni atomprogramot illetően. Az Egyesült Államok egy Teheránt elítélő határozatot szeretett volna, az unió inkább tárgyalt volna, míg Oroszország és Kína alapvetően Iránnal működött együtt. Ám mivel Irán eltökéltnek látszik az eddig önként felfüggesztett nukleáris kísérletek újraindításában (ez még nem az atombomba gyártása), Washington és az európaiak mind közelebb kerülnek egymáshoz, sőt Oroszország is hajlandónak mutatkozik valamiféle közös lépésre a BT-ben. Peking egyetértése vagy akár csak jóváhagyó tartózkodása azonban kétséges. Szinte biztos, hogy Kína csak olyan BT-határozathoz járul hozzá, amely sem Irán, sem a saját érdekeit komolyan sérteni nem fogja.
És akkor már csak a rossz hírű és illegitim megelőző katonai csapások maradnának. Ennek fő képviselője Jeruzsálem és Washington. Vádjaik szerint Irán csak néhány évre van az atombomba előállításától, akkor meg már késő lesz. Sajnos ugyanazoknak a titkosszolgálatoknak a becslései alapján győzködik a nemzetközi közösséget, amelyek egyszer már félrevezették a világot az iraki vegyi és nukleáris fegyverek ügyében. A független szakértők rendszerint még tíz évet adnak Teheránnak, amíg az képes lesz nukleáris fegyverek összeszerelésére.
Hagyományos értelemben vett invázió, mint Irak esetében, mindazonáltal nem fenyeget, az Egyesült Államok szinte teljes mozgósítható hadereje a szomszédos országban van lekötve. Maradnának a sebészi pontosságú és rettegett légicsapások, amelyek ilyen célpontok esetében nagy találati pontosságot eredményeznek, és viszonylag kevés civil áldozattal járhatnak, ráadásul gyakorlatilag kivédhetetlenek. Nem szeretnénk megjósolni, mi következne ezek után - de nehéz idők köszöntenének mind az Afganisztánban és Irakban állomásozó amerikai csapatokra, mind az Amerika-barát közel-keleti rezsimekre. Irán a külpolitikai izolálódás mellett most már mindenféle egyezményből kilépve titkos és földalatti atomprogramot kezdene, és talán nyíltan meg is mondaná, hogy most már meg sem állnak az atombombáig.
A szerző PhD-hallgató.
