Maradtál volna bölcs (Szlovákia a magyarverések előtt és után)

  • Hushegyi Gábor
  • 2006. szeptember 7.

Publicisztika

Magyargyűlölet, magyarverések és erőszakhullám Szlovákiában - szalagcímek az elmúlt hetekből. Vajon vége-e a nemzetek közötti békés együttélésnek Szlovákiában? És hol voltak a nacionalisták az elmúlt nyolc évben, honnan bújtak elő, kinek a bátorítására mernek fényes nappal támadni Nyitrán, éjszaka Diószegen? Félreismertük volna Szlovákiát?

Magyargyűlölet, magyarverések és erőszakhullám Szlovákiában - szalagcímek az elmúlt hetekből. Vajon vége-e a nemzetek közötti békés együttélésnek Szlovákiában? És hol voltak a nacionalisták az elmúlt nyolc évben, honnan bújtak elő, kinek a bátorítására mernek fényes nappal támadni Nyitrán, éjszaka Diószegen? Félreismertük volna Szlovákiát?

Logikus, magától értetődő kérdések ezek, s egyre inkább az a közmegegyezés kezd uralkodni, főképpen Magyarországon és a mai szlovákiai ellenzék körében, hogy a volt Dzurinda-kormány pártjai - az exkormányfő vezette Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió (SDKÚ), a Pavol Hrusovsky elnökölte Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH), valamint a Magyar Koalíció Pártja (MKP) - a demokrácia egyedüli letéteményesei Szlovákiában. A szlovákiai magyar politikai elit - például Bugár Béla és Csáky Pál - szerint az előző kormány idején az extrémizmus és nemzeti intolerancia azért nem fajulhatott idáig, mert mindenki tudta, hogy a kormány és a bűnüldöző szervek részéről komoly megtorlás várható. A két magyar politikus a konfliktus gyökerét a júniusi parlamenti választások után létrejött új kormánykoalícióban, az abban helyet kapó, nemzeti intoleranciájáról hírhedt Szlovák Nemzeti Pártban (SNS) és elnökének retorikájában látják. Vitathatatlan, hogy Ján Slota nyilatkozatai kocsmai szintűek, a párt programja pedig multikulturálisnak vagy a másság iránti tisztelettől csöpögőnek még rengeteg jóindulattal sem nevezhető.

Ám ezek a nyilatkozatok a mondott politikusok rövid, esetleg szelektív emlékezetéről is tanúskodnak. Hiszen mégiscsak a második Dzurinda-kormány alatt erősödött ismét parlamenti párttá az SNS, ekkor jegyezték be a belügyminisztériumban a fasisztoid Slovenská Pospolitost nevű mozgalmat, amelynek hívei fekete egyenruhában masíroztak a városok főterein; ekkor bántalmaztak és öltek meg romákat (a belügyi szervek jelentése szerint csak 2004-ben 307 raszszista bűncselekmény történt Szlovákiában), ekkor gyilkolták meg feltételezhetően bőrfejűek Daniel Tupy pozsonyi bölcsészhallgatót. Ezek az esetek azt jelezték, hogy a mintaállamban távolról sincs minden rendben. A gazdasági fórumokon diadalt diadal után arató ország kormánya ezekben a csúnya ügyekben csak a civil társadalom nyomására cselekedett, a kormányfő pedig nem vett részt a meggyilkolt egyetemi hallgató emlékére rendezett antirasszista tüntetésen; sőt, a konzervatív belügyminiszter az elhunytat tette felelőssé életvitele miatt. Mindez az MKP, a parlament magyar alelnökének és a kormányfő kisebbségekért felelős magyar helyettesének asszisztálása mellett alakult így.

Ebben, a reakciók lanyhaságában az aktuális kormány magatartása most sem különbözik jelentősen az előzőétől. A szlovák-magyar viszony megromlásáért, az erőszakos cselekményekbe torkollott folyamat lebecsüléséért ennek megfelelően sokan Szlovákiában is Robert Ficót teszik felelőssé. Amiben megváltozott és újnak nevezhető a jelenlegi helyzet, az Magyarország, a külföld, az európai szervezetek reakciója. Amit a Dzurinda-kormányoktól sokan toleráltak, azt a baloldali Robert Fico vezette kabinetnek senki sem nézi el.

*

A Szlovák Köztársaság az elmúlt hat vagy inkább négy évben a régió mintaállamává vált, legfőképpen neoliberális gazdaságpolitikája jóvoltából. Most ez a nagyszerű országimázs a porban hever, s nagy munka árán lehet csak pozitívra fordítani. Az ország megítélése igen fura dolog, megtapasztalták ezt annak idején Dzurindáék is: hiába győztek 1998-ban Meciar ellen, jó két évükbe tellett, amíg az európai szervezetek elhitték, hogy ők mások, mint elődeik voltak. Igazán meggyőző érvnek csak a makrogazdasági mutatók és a radikális gazdasági reformok számítottak, ezek tették végül a Dzurinda-kormányt s vele Szlovákiát elfogadhatóvá. Mindennek s az egyértelmű euroatlanti elkötelezettségnek köszönhetően Európa fekete lyukából 2004-re uniós tagállam lett.

Csakhogy ez a nagyrészt technokrata szemlélet elvonta a figyelmet a reformok következtében elmélyült regionális és szociális különbségekről, a gazdasági korrupcióról, az ilyen társadalmi közegben szokás szerint erősödő politikai szélsőségekről. Ám amit az EU-s struktúrák nem tartottak lényegesnek, azt a választók tették mérlegre, főképpen Dzurinda második kabinetjének utolsó másfél éves méltatlan és határtalan arroganciával párosuló kormányzását. Az előző szlovákiai kormánykoalíció pártjai a vitathatatlan reformok és a külpolitikai sikerek mellett lezüllesztették a politikai elitet. Ám távolról sem ez volt e garnitúra erkölcsi lejtőjének mélypontja. A júniusi parlamenti választásokat követő kormányalakítási tárgyalások során az MKP hajlandó volt lemondani korábbi jobboldali gazdaságpolitikai elveiről, hogy megőrizze kormányzati pozícióját, akár Vladimír Meciarral közösen is. Ez az akarat - mindenáron kormányzati tényezővé válni - megtörte a stabilnak és ideológiailag homogénnek látszó Kereszténydemokrata Mozgalmat is, sőt a könyörtelenül pragmatikus Dzurinda is ideig-óráig felkínálta magát a szocdem Ficónak. S miután Fico bejelentette, kivel kormányoz majd együtt - Meciarral és Slotával -, az imigyen megalázott jobboldali pártok nem fogtak össze, hanem mindenki a maga módján, saját szakállára kezdte kialakítani további háttértárgyalási pozícióját Ficóval és pártjával, a SMER-rel szemben. Kevesen hiszik ugyanis, hogy ez a szörnykoalíció kibír négy évet. Az erős külföldi szociáldemokrata és a belföldi médianyomás hatására előbb-utóbb esedékessé válhat a kormányátalakítás: Dzurinda SDKÚ-ja és az MKP közt el is indult a vetélkedés a beugró helyért. Ennek tudhatók be az SDKÚ lépései az Európai Parlamentben, de az MKP kulisszák mögötti tevékenysége is.

*

Bugár Béla, Csáky Pál és Bárdos Gyula 2006. augusztus 21-én Budapesten tárgyaltak az Országgyűlés, az Európai Parlament, az Európa Tanács, az EBESZ és a NATO parlamenti közgyűlésének magyar tagjaival. A kérdés az volt, hogy miként kellene és lehetne európai szintre emelni a szlovákiai történéseket. A szlovákiai magyar párt kézenfekvő, egyszerű, könnyen kommunikálható taktikát választott. Mind a kormány újraalakításával kapcsolatos tárgyalásainak, mind a magyarországi partnerekkel folytatott egyeztetéseinek fő motívuma a Szlovákiában élő magyarok érdekvédelme lett. Ugyanakkor liberális szlovák jegyzetírók arra is felhívták a figyelmet, hogy az MKP politikusai azért hajlandóak bármilyen kompromisszumra csaknem bárkivel, mert szerfölött nyugtalanítja őket a jelen választási ciklusban elosztható, az unióból érkező több mint 400 milliárd korona sorsa. Peter Schutz kassai liberális újságíró a SME augusztus 23-i számában viszont úgy vélte, a szlovákiai belpolitikai feszültség internacionalizálása nem a legszerencsésebb út a kormányba jutásra, mert balul sülhet el a belpolitika színterén, és csak olajat öntene a tűzre.

Augusztus 25-én a nyitrai magyar egyetemista lány, majd a diószegi magyar fiatalember bántalmazása, valamint a futballstadionokban tapasztalt huliganizmus felgyorsította az eseményeket - melyek végül augusztus 31-én váratlan fordulatot vettek. Ezen a napon vitatta meg a hat szlovákiai parlamenti párt azt az MKP által írt nyilatkozattervezetet, amely a szélsőségeket ítélte volna el.

A nyitrai incidens után a Ficót immár több éve támadó liberális, és újabban kérlelhetetlenül pellengérre állító baloldali szlovákiai médiumok még magasabb sebességre kapcsoltak. Az ország szlovák és magyar értelmisége, művészek, sportolók sorra emelték fel a szavukat a nemzeti indíttatásból elkövetett fizikai bántalmazások és a kormányfő alibista, tétova magatartása ellen. Míg a kormány kisebbségi ügyekért felelős alelnöke (Dusan Caplovic) és belügyminisztere (Robert Kalinák) azonnal elítélték az erőszakot, a kormányfő bagatellizálta az eseteket, nem kívánt állást foglalni. A hazai média- és a külföldi szocdem nyomás hatására Fico végül kénytelen volt kötélnek állni - ám ekkorra már médiacsatát vesztett a magyarországi politikusokkal szemben. Ráadásul a szlovák bűnüldöző szervek határozott fellépése ellenére a rossz hírek már Brüszszel felé közelítettek. Az Európai Néppárt és Szájer József révén az EU soros finn elnöke is elmarasztalta a Szlovákiában történteket. Ez volt az a pont, amikor az Európai Parlamentben néppárti színekben virító SDKÚ benyújtotta a számlát az MKP-nek, s nem támogatta a magyar párt által előterjesztett, az extrémizmus és nemzetiségi intolerancia elítélését tartalmazó, többpártinak szánt nyilatkozatot.

Ez teljesen új helyzetet teremtett a szlovákiai belpolitikában. Dzurinda, amikor a nyilatkozatot megvétózta, nemzeti és államérdekekre hivatkozott - s ez a gesztus egyben kéznyújtás volt legnagyobb politikai ellenfelének, Robert Ficónak. Könnyen lehet, hogy az SDKÚ stratégiát váltott a kormányátalakítási tárgyalások ügyében - ebben az esetben viszont az MKP kiütötte önmagát, egyedül az SDKÚ maradt játékban, és a kérdés immár csak az, hogy csak a Fico és Dzurinda közötti hatalommegosztáson alapuló nagykoalíció vagy az alkotmányozáshoz is megfelelő többséget nyújtó Fico-Dzurinda-Meciar hármas koalíció jön-e létre. Az utóbbi realitását maga Meciar igazolta, amikor Slotát a kormány számára tehertételnek minősítette múlt szombati (szeptember 2-i) nyilatkozatában. Az MKP most árván áll az ellenzék és a kormányoldal között. Az európai magyar lobbi túlfűtötte magát: nem véletlen, hogy még a liberális hírmagyarázók is veszélyesnek, kontraproduktívnak tartották az európai intézményekkel való magyar fenyegetőzést. Elvégre épp Dzurinda tudja a legjobban, hogy súlyosabb esetekben sem vették fejét az európai intézmények.

*

De tegyük fel, hogy a magyar lobbi két vállra fekteti Szlovákiát az európai fórumokon, s minden tekintetben meghátrálásra, visszakozásra kényszeríti Ficót. Ki lesz ennek a valódi győztese és vesztese?

A vesztes a nemzetiségi indíttatású erőszak ellen a szavát felemelő több száz értelmiségi, művész és sportoló lenne - valamint a szlovákiai magyarság. Hiszen európai direktívák ide vagy oda, a közhangulatnak nem lehet Brüsszelből parancsolni, azt szüntelenül formálni kell. S félő, hogy e pirruszi győzelem után a közhangulat teljesen a szlovákiai magyarok ellen fordulna. A győztesek pedig a szlovák és magyar radikálisok, Slota és Duray lennének; meg a szélsőséges jobboldali szlovák és a hasonszőrű, irredenta magyarországi mozgalmak.

Szerencsére ez esetben nem valamely halálos kimenetelű esemény késztette összefogásra a szlovákiai civil társadalmat és médiumokat azért, hogy egyhangúan elítéljék a szélsőségeket, a nemzeti türelmetlenséget. Kemény lecke ez a Duna mindkét oldalán: a magyar-, szlovák-, roma-, zsidó- vagy románverés közül nem szemezgethetünk, mindegyik ellen azonnal fel kell lépni, s nem csak akkor kell tüzet kiáltani, ha a saját nemzetünkhöz tartozókat bántalmazzák. Épp ezért volt lehangoló a magyar külügyminiszter tétovázása a szlovákiai köztévé hétvégi (szeptember 3-i) vitaműsorában - Göncz Kinga nem volt hajlandó egyértelműen elhatárolódni Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökének kijelentésétől, aki közvetve a fasizmussal rokonította Szlovákiát, s nem válaszolt egyértelműen pozitívan a történelmi szlovák-magyar megbékélést kezdeményező szlovák külügyi javaslatra sem.

A feszültség oldásához mindezen túl nélkülözhetetlen a médiumok viselkedésének korrekciója is. A magyar köztévé Este című műsorának összeállításai, valamint a TV 2 Naplójának riportja a Hatvannégy Vármegye mozgalom elnökének nyitrai látogatásáról a legjobb példái a konfliktus éltetésének - az utóbbi akár az utódállamokat programszerűen ellenségként kezelő irredenta politikai szélsőség reklámozásának is felfogható. S hogy ezt lehet másképp is csinálni, azt épp a szlovákiai kereskedelmi JOJ Televízió mutatta meg: legnépszerűbb tudósítója vasárnap megmászta a Magas-Tátra legmagasabb hegycsúcsát, hogy az ország tetejéről, a Gerlachfalvi csúcsról indulva Dél-Szlovákiába, a Dunáig gyalogolva bizonyítsa, a kételkedőket pedig meggyőzze: ebben az országban igenis normális emberek élnek együtt.

A szerző pozsonyi egyetemi oktató.

Figyelmébe ajánljuk

Önarckép feketével

  • - turcsányi -

Ha van igazság a földön, Bert Schneiderből hétcsillagos hollywoodi aranyifjú válik. Egy léha, semmirekellő alak a sztárjelöltek örökké vidám, szőke és bikinis karéjában, a nyitott tetejű sport Mercije oldalának támaszkodva, golfhoz öltözve néz el a távolba, s számolja Los Angeles mindig felhőtlen egén az angyalokat.

Kiszámolós

Ha Ed Sheerannek van harminc kamionja, hat pengető alakú óriáskivetítője, öt saját fejlesztésű looper pedálja a forgószínpad öt különböző pontján, és 135 percet játszik – saját állítása szerint – nagyjából 70 ezer embernek, akkor hány keringős lüktetésű balladát játszhat el?

Az egyedüli boldogság

  • Balogh Magdolna

A dán írónő (1917–1976) bő öt évtizeddel ezelőtt befejezett, 1967 és 1971 között írt ön­életrajzi trilógiája azt az utat mutatja meg, ahogyan egy szegény sorsú, munkáskörnyezetben felnőtt lányból ismert és népszerű, számos díjjal kitüntetett szerző válik.

Térerő

A modern nagyváros az ipari forradalom következménye; a korábbiaktól gyökeresen eltérő termelési struktúra nyomán alakult ki az a térszövet, amelyben az európai civilizáció máig élni, bár lassan inkább csak túlélni próbál.

A vasutasok kérték

Talán Stephenson óta nem fordult elő, hogy egy működő vasúttársaság arra biztatta volna utasait, hogy ne vegyék igénybe a szolgáltatásait.

Magyar western fűnyíróval

Ha azt mondom, vásári bábjáték, azt mondod, Vitéz László. És persze Kemény Henrik. A műfaj magyarországi történetének meghatározó alakjai máig ott állnak minden, e hagyományt követő előadás mögött.

Veszélyes álmok

  • Eörsi Mátyás

Mire gondol az olvasó, ha azt hallja: „Zöld, biztonságos, versenyképes”? Vagy ezt: „Helyreállítás, erő és a hovatartozás érzése”? Esetleg ezt: „Együtt. Ellen­álló. Európa.”?