Narancs XVIII. évf. 36. szám (2006-09-07)
Magyargyűlölet, magyarverések és erőszakhullám Szlovákiában - szalagcímek az elmúlt hetekből. Vajon vége-e a nemzetek közötti békés együttélésnek Szlovákiában? És hol voltak a nacionalisták az elmúlt nyolc évben, honnan bújtak elő, kinek a bátorítására mernek fényes nappal támadni Nyitrán, éjszaka Diószegen? Félreismertük volna Szlovákiát?
A német sajtóban augusztus 12-én megjelent a hír: Günter Grass elismerte, hogy a Waffen-SS tagja volt. "Nem tudom pontosan megmondani az okokat" - válaszolta az író a kérdésre, hogy miért csak most írta ezt meg. A sajtó azóta is kiemelten foglalkozik Grass történetével.
A múlt csütörtökön a kormány Brüsszelbe drótpostázta konvergenciaprogramját. A pályamű még épp elérte a szeptember elsejei beadást, aki dolgozott már határidőre, tudja, milyen rettenetes szerda éjszakájuk lehetett a szerzőknek.
Hiába a sikerpropaganda, lehet, hogy alaposan elszámolta magát a Hezbollah, amikor július közepén támadást intézett Izrael ellen. A háború kivívta a mélyen megosztott libanoni társadalom jelentős részének ellenszenvét, és ha a Hezbollah lefegyverzésére nincs is sok esély, a hadsereg és a nemzetközi békefenntartók bevonulása Dél-Libanonba igencsak megnehezítheti a síita szervezet dolgát.
Balatonföldvár polgármesteri székéért két párt- és három független jelölt indul. Utóbbiak között találjuk az MDF frakcióvezetőjét is.
Országos figyelmet keltett az a pártbelharc, ami a lokális köznyelvben Kismoszkvának titulált szocialista "fellegvárban", Salgótarjánban zajlik. A legfelsőbb pártvezetés haragját is kiváltó viszály mögött az MSZP két erős emberének személyes vitája áll. Az első csatát Boldvai László nyerte, de a jelenlegi polgármester, Puszta Béla visszavágóra készül: a pártakarattal szembeszegülve függetlenként indul október elsején.
Másodszor futnak neki a szabaddemokraták a gyógyszer-kiskereskedelem liberalizálásának; a kormányt már meggyőzték, a törvényhozás még hátravan. A cél ezúttal is a szolgáltatási és árverseny élénkítése.
Az önkormányzati választások előtt szűk egy hónappal különösebb kockázat nélkül kijelenthető: Orbán Viktor helyzete fölöttébb stabil a pártjában. A pártelnök stratégiája féléves csúszással tűnik beérni, és Orbán az előrehozott országgyűlési parlamenti voksolást sem tartja kizártnak.
Játszott a Charlie angyalaiban, Tarantino Kill Billjében és Ridley Scott Dominójában. A szabadság vihara az első produceri munkája.
A megjelenésünk napján kerül a mozikba Colin Gray és Megan Raney A szabadság vihara című dokumentumfilmje, amely az 1956-os melbourne-i olimpia magyar-szovjet vízilabdameccsének történetét meséli el. A film narrátora Mark Spitz, az 1972-es müncheni olimpián hét aranyat szerző úszólegenda. Los Angeles-i otthonában értük el telefonon.
Még mindig divatos mulatság Miskolc lesajnálása bizonyos körökben, pedig a dal már régóta nem arról szól, hogy "egyszer, egy szép napon, tudom, hogy elhagyom..." Nem soroljuk a fejleményeket, legyen elég, hogy nagyot téved, aki acélvárosozik, dévétékázik, parázik, s még most is Pataky Attilát gondolja a város címerállatának. Miskolc a nyári verőfényben kimondottan élhető helynek mutatja magát, ellentétben például Budapesttel.
Időívek címmel immár harmadszor rendezte meg a Pannonhalmi Bencés Főapátság Magyarország egyetlen olyan fesztiválját, ahol a szolgálat és a kedvesség nem pusztán üres szavak.
Szakmányban robotoló sajtómunkás volt, aki csak élete utolsó éveiben nyert bebocsáttatást az irodalom megszentelt berkeibe. Kortárs volt és közeli szemtanú, s ami ezeknél sokkal fontosabb, telivér szépíró, néhány szavatolt remekművel.
A frankfurti születésű Uwe Schmidt az elektronikus tánczene történetének egyik legsúlyosabb névhalmozója - legalább hatvanöt álcáját ismerjük, ám mind közül a Senor Coconut a legismertebb.
Egy valamirevaló zenekar nem utolsósorban a barátságról is szól. Ha a tagok egy hullámhosszon vannak emberileg, akkor ez további kreatív energiakisüléseket eredményezhet.
Horrorra fogékony szívünk voltaképp kedvvel gyönyörködött volna abban a súlyos, éjszínű felhőben, amely Bécs harmadik kerületének éppen azt a kirívóan csúf szegletét koronázta, ahol a lerobbant Arena görnyedezik, csakhogy az egynapos minifesztivál szabadtéri rendezvény volt, így inkább szorongani kellett, hogy vajon mit kezdünk majd magunkkal az egyre függönyszerűbb esőben.
Nem az életműnek, de a kiállításnak mindenképpen leglátványosabb darabja a fekete falú tükörlabirintus, mely az embert a szó szoros értelmében rákényszeríti: élje át és expressis verbis szembesüljön az Orosz Istvánt pályája során talán leginkább foglalkoztató kérdéssel, miszerint hol képződik meg a látvány, s hol annak jelentése (már ha van), s miképpen eshet egybe eme kettő, vagyis a jelenség és lényeg.
Ha a világ filmkészítése valamiben szinte magától értetődően képes megtalálni a helyes arányokat, az színes/fekete-fehér viszonylat. Épp annyi jut a fekete-fehér relációba, hogy az ember újra meg újra rácsodálkozhasson, jé, ilyet is tud a mozi - persze könnyű menet lenne sorolni a példákat arra, amikor tökéletesen funkciótlanul fárasztanak ezzel a megoldással.
Másfél hónappal az ünnep előtt elkezdődött a vásár. Október 23-ig (november 4-ig?) majd minden napra jut mese, film, színház, muzsika.
Vagy másfél évtizede halljuk, hogy pusztul az úgynevezett ózonpajzs. Most viszont mintha gyógyulóban lenne, sőt egyszer talán a lyukat is befoltozza az úgynevezett természet.
Nem dicsekszem, nem mentegetőzöm, tényként közlöm: tizennyolc éve nem jártam a magyar válogatott mérkőzésén. Utoljára Vincze Pilu gólját láttam a Népstadionban az észak-írek ellen: "biztató kezdés a selejtezőkön", gyengén játszottunk, de győztünk.
Az '56-os olimpiát a magyar pólósok egy kapott góllal és egy hírhedt pofonnal nyerték. Az ominózus pofon a "melbourne-i vérfürdőnek" elkeresztelt szovjet-magyaron csattant: a medencéből kikászálódó Zádor Ervin vérző arca láttán kis híján lincshangulat alakult ki a lelátókon. A levert forradalmat szimbolizáló sajtófotó és a film főszereplőjével beszélgettünk.
Mínuszos hír: "országszerte megünneplik a bányásznapot". Leginkább jelmezbálra, búcsúra, dínomdánomra számítottunk, hogyan lesz a feketéből kis színes. Meg sem fordult a fejünkben, hogy az ünnep alkalmából - legalábbis Tatabányára - nem csak a hagyományok felelevenítésével tér vissza a múlt.
