A múlt csütörtökön a kormány Brüsszelbe drótpostázta konvergenciaprogramját. A pályamű még épp elérte a szeptember elsejei beadást, aki dolgozott már határidőre, tudja, milyen rettenetes szerda éjszakájuk lehetett a szerzőknek.
A programnak a következő címet lehetne adni. Cím: A szarakodásnak vége. Mi, akiknek munkaköri kötelességünk ilyen jellegű irományokat, párt- és kormányprogramokat, akcióterveket, projekteket, megvalósíthatósági tanulmányokat böngészni, ilyet még nemigen láttunk. Nem is az, hogy szembenéz a makrogazdasági mutatókkal, és nem kendőzi el őket, és nem hazudik, sőt, pusztán az igazmondással hovatovább azt is elismeri, hogy eddig hányszor volt hazudva, meg hányszor próbálkozott a kormány ilyen-olyan trükközéssel, de effektíve törvényalkotási és egyéb határidőket is tartalmaz. Felelősöket! Ami megkülönbözteti minden eddigi kormányprogramtól - nem csak tartalmában, de politikai jelentőségét tekintve is. Gyurcsány a hétvégén azt mondta: reform vagy bukás, és bár az utóbbit nyilván azóta is próbálja nem magára érteni, az fix, hogy ha most, a következő két-három évben nem úgy lesz, vagy legalábbis nagyon nem úgy lesz, ahogy írva van, akkor aligha fogja miniszterelnökként megérni a ciklus végét. Persze, a program hiányosságait nyilván hosszasan lehetne sorolni. Például ha az államreformról szóló fejezeteket olvassuk, a sarokszámokon kívül (hogy ennyivel kevesebben annyival hatékonyabban fognak dolgozni az államgépezetben) még mindig nem tudjuk, miről beszélünk. Mint ahogy arról sem értesülünk, az állam hogyan erősödik majd meg, hogy az éppen a programból rá háruló megnövekedett feladatokat, például a hatékony adószedést, meg a különféle legendás szolgáltatásokat el tudja végezni - pedig ez, ne felejtsük el, mégiscsak a reform (egyik) sarokpontja lenne. De az biztos, hogy a lassan négy hónapja tartó kormányzati kenkődés, a hülye mondatok, az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok, a legalábbis átgondolatlannak tűnő intézkedések a program fényében immár érdektelennek tűnnek. A Gyurcsány-kormány hirtelen értelmet kanyarított maga mögé. A program nem keresi az okokat (hogy tudniillik miért jutottunk ide), nem keresi a felelősöket, miért is édekelné ez Brüsszelt - ez van, mondja, és ezt kell csinálni.
A következő hetekben ezt a konvergenciaprogramot számos támadás fogja érni.
Az első, alapvető ellenállítás szerint az egésznek nincs értelme: a veszélyek, amivel a program - jórészt kimondatlanul - riogat (fizetésképtelenség, forintválság, államcsőd), nem is léteznek, mind csak a tőkések/zsidók kitalációja, és ha kilépünk az unióból, és végre magunkra hagynak minket, és a hatalmat átadjuk a magyar nemzetnek/a munkásosztálynak, a probléma is megszűnik létezni, és a népnyúzás szükségtelenné válik.
A második ellenállítás egyetért a programmal abban, hogy válság van, sőt hívei ezt már régóta hajtogatják, ám egészen más terápiát javasolnak. Ha mi, az állam kevesebb pénzt szedünk be, viszont többet költünk, akkor a végén több pénzünk marad, és jut belőle mindenre. Ez a nagyobbik ellenzéki párt magyarázata, de néha még ők maguk is zavarba jönnek tőle. Persze nincsenek könnyű helyzetben. Ellenzékből ugyan miért ismerjék el akár egy fikarcnyit is, hogy a kormány (és az ország) kényszerhelyzetben van, s miért vegyék ezt megszólalásaikkor tekintetbe - de ha nagyon akarnánk, tudnánk ezekre a kérdésekre választ adni. (Azért, mert ha értelmesen beszélnének, attól előrébb menne a haza.)
A harmadik típusú, egyelőre nem okvetlenül politikai jellegű ellenállítás a következő. Jó, csináljuk, de engem hagyjunk ki belőle. Én dolgozhassak továbbra is számlára, szürkén vagy feketén, vagy ha mégsem, legyen több a fizetésem. Én ne fizessek (több) adót. Ne fizessek tandíjat, áfát, gázszámlát, és ha lehet, a továbbiakban se fizessek tébéjárulékot. A hivatalom ne szűnjön meg. Azok akik ezt mondják, két csoportra oszthatók. A merészen pofátlanokról (láttak már kórházi parkolót? és a gyógyszerészkamara elnöknőjének az irodájában a bőrgarnitúra, az megvan?) ne beszéljünk: ők amúgy is kevesebben vannak. Mint azok, akik - szemben a program által prognosztizált átlagos 1-2 százaléknyi reálbércsökkenéssel - ezentúl havi több tízezer forinttal járulnak majd hozzá az államháztartás rendbetételéhez. Vagy megszűnik a munkahelyük, önhibájukon kívül, azért, mert csődbe megy az őket foglalkoztató vállalat. Persze az ő érveik nem túl erősek. Eddig túl sokat kerestek és költöttek, és túl keveset dolgoztak és adóztak. Csakhogy ez nem elméleti vita. Abban a kormánynak van igaza: a közteherviselés mégiscsak a normális társadalom alapja lenne. Akárcsak a verseny. (Nota bene: minthogy a konvergenciaprogram a társadalmi igazságosság kategóriáját, afféle minimálelvárásként, a közteherviselésre, az "adóalap szélesítésére" redukálja, a dokumentum esetében különösebb ideológiai irányultságról nem beszélhetünk. Ez sem nem balodali, sem nem jobboldali program. Matematikai.) Igen, véget kell vetni az adókerülésnek, meg a szalonnázásnak az állam zsíros testéből. De az emberek az ilyen érvekre valahogy kevésbé fogékonyak akkor, ha a családjuk megélhetéséről van szó. Senki nem akar éhen halni, vagy fölöslegessé válni a makrogazdasági egyensúlyért. És amikor ettől kezd félni, képes elveszíteni a képességét a józan gondolkodásra. És nem vigasz, hogy a program csak tükör: szembesíti az országot az elmúlt hat év következményeivel. Sőt, eddigi szokásaival, erkölcseivel, el nem végzett feladataival. Saját magával.
És itt érkeztünk el a negyedik típusú ellenállításokhoz. Ezek igazából amolyan filozófiai kételyek. Vajon nem ugrás-e a sötétbe a program? Nem vágja-e agyon helyrehozhatatlanul a gazdasági növekedést, s nem szökik-e fel mértéktelenül az infláció és/vagy a munkanélküliség? Nem csak gazdasági, hanem politikai kockázatokról is beszélünk. A hétvégi kampánynyitó nagygyűlésen, amikor a polgármesterekből álló költségvetési testület felállítását javasolta, Orbán megint bebizonyította, hogy változatlanul a parlamentáris demokrácia zárójelbe helyezésén agyal, s azt is, hogy a válság közelségéből csak annyit olvasott ki: lehet, hogy mégis van valami halvány esélyem az áprilisi bukás helyreütésére? A gazdaság mértéken felüli visszaesése, s az evvel járó társadalmi bizonytalanság sokakat hajthat az okkult magyarázatok és a nem demokratikus megoldások - esetünkben az első és a második típusú ellenállítások - bűvkörébe: a konvergenciaprogram bukását a demokratikus államrend sem úszná meg sértetlenül.
E hatásokat és a politikai hullámzásokat ma előre látni nem lehet, annál is kevésbé, mert maga a szocpárt sem elhanyagolható kockázati tényező (sőt). De a kormánynak két körülmény mégis a kezére játszik. Az egyik az a páratlan szerencse, hogy a megszorítások és a lappadás és a csökkenés hatásait ellensúlyozhatják az unióból érkező fejlesztési pénzek. A szeptember végére véglegesülő Nemzeti Fejlesztési Terv két kulcsmomentuma - állítólag - a foglalkoztatás és a növekedés lesz: várjuk az ötleteket.
A másik esélyt pedig magának adhatja a két kormánypárt. A Brüsszelbe postázott anyag legszembetűnőbb vívmánya, hogy szerzői végre elkezdtek igazat mondani. És ha ott megértik, sőt, ha ott csak ezt értik meg, nem lenne-e érdemes itthon is megpróbálkozni vele? Módszeresen, részletről részletre, érvelve - hátha itt is bejön? Ez legalább akkora fegyvertény lenne, mint maga a program tartalma.
