Tévedett, nagyot tévedett. Alig egy évvel ezelőtt, még mielőtt megnyerte volna a választásokat, Giorgia Meloni nagyon igyekezett, hogy a nemzeti virtusként tálalt „tengeri blokáddal” oldja meg a migrációs kérdést. Most, hogy a kormányzása alatt a migránsok száma megduplázódott, már európai uniós szolidaritásra szólít fel, és az Európai Bizottság elnökét elviszi Lampedusára, ahová egy nap alatt több, mint hétezer ember érkezett – több, mint a sziget egész lakossága.
Jobb későn, mint soha, de
Giorgia Meloninak most már kötelessége lenne elmondani a komplett európai szélsőjobboldalnak, hogy nem ellenezhetik tovább az Európai Bizottság által szorgalmazott szolidaritásvállalást,
amit az európai parlamenti képviselők és a 27 állam- és kormányfő túlnyomó többsége támogat. Mivel végre meggyőződött erről, muszáj megmondania a politikai barátainak, különösen a Budapesten és Varsóban kormányzóknak, hogy az európai partokra érkező migránsokat természetesen szét kell osztani az összes uniós tagállam között, nem pedig ráhagyni a felelősséget a mediterrán országokra. Azok a tagállamok pedig, amelyek elutasítják ezt az elosztást, járuljanak hozzá a költségekhez.
Ezen a javaslaton kívül nincs is más választásunk. Ha nem hajtjuk végre, akkor vagy magára hagyjuk Olaszországot, és vele együtt Ciprust, Máltát és Görögországot is, vagy elsüllyesztjük azokat a csónakokat, amelyeket a hullámok addigra nem küldtek a tengerfenékre. Az első esetben gyakorlatilag hagyjuk, hogy szétrobbanjon az Unió, a másodikban pedig tömeges bűncselekményeket szervezünk.
Varázsütésre nem fog megoldódni ez a probléma. Fiatalok tízezreit sodorja Európa ígéretföldje felé a nyomor, amit a demográfia, a háborúk és az afrikai politikai instabilitás tovább súlyosbít, és amit a globális felmelegedés hamarosan még elviselhetetlenebbé fog tenni. A biztos halál helyett mindig is inkább az életveszélyes utazás kockázatát fogják választani. Semmi sem fogja megakadályozni őket abban, hogy arról álmodozzanak, hogy elérnek Európába, és ott tisztességes életet kezdenek, ahogyan a múlt században oly sok európai álmodott Amerikáról, és ahogyan ma számtalan latin-amerikai teszi ugyanezt. Európa vonzza a fiatal afrikaiakat, és ez így is marad, de vajon ez azt jelenti, hogy bele kell törődnünk egy rendezetlen beáramlásba, amely politikai zavargásokkal, akár káosszal fenyeget minket?
Természetesen nem. Éppen ellenkezőleg: rövid- és hosszútávon is fel kell nőnünk a kihíváshoz.
Most rögtön nem csak azt kell biztosítanunk, hogy a huszonhét tagállam szolidaritása érvényesüljön, hanem azt is, hogy különbséget tegyünk a gazdasági migránsok és a börtön, kínzás vagy gyilkosság elől menekülők között. Az előbbiek jogosultak politikai menedékjogra. A többieknek, akik sokkal, sokkal többen vannak, nincs ilyen joguk. Más szóval, az a kérdés, hogy megtudjuk, hogy ki kicsoda, és így megadjuk magunknak az eszközöket – nyomást gyakorolva a származási országokra és közös határaink közös ellenőrzését kialakítva –, hogy hazaküldjük azokat, akiket nincs okunk befogadni, mert az Unió (a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának francia miniszterelnökét, a baloldali Michel Rocard-t idézve) nem fogadhatja be a világ összes nyomorúságát.
Hosszú és középtávon azonban csak úgy tudjuk megállítani az illegális beutazási kísérleteket, ha segítünk munkahelyeket teremteni Afrikában. Ebben sokan nem hisznek. Sokan megvonják erre a vállukat, és azt mondják: évtizedek óta csak beszélünk erről. Újdonság viszont, hogy az európaiak most már belátják, hogy nem áll érdekükben Kínát, egy stratégiai versenytársat gazdagítani és erősíteni azzal, hogy továbbra is Kínában termelnek; hogy a szállítás költségei és környezeti kárai sokkal alacsonyabbak Afrika és az EU között, mint Ázsia és Európa között; és hogy minél több munkahely van a Földközi-tenger túloldalán, annál kevésbé lesz csábító egy lélekvesztőn átkelni rajta.
Giorgia Meloni is rájött, hogy nem úgy fogunk megküzdeni a bevándorlás miatt fenyegető anarchiával, hogy visszavonulót fújunk a nemzet védőpajzsa mögé, hanem úgy, hogy összezárjuk a sorainkat a többi uniós országgal, mert csak egységesen leszünk képesek ellenőrizni a határainkat és lefektetni az Afrikával való közös fejlődés alapjait.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
