Valószínűleg azt a - 2005-ig a Mol tulajdonában álló - gázüzletágat nézte ki, amit anno az E.ON megvásárolt: a gáztározókat és a gáz-nagykereskedelmi jogosítványt, benne az orosz hosz-szú lejáratú földgázszállítási szerződéssel. Mi lehet az értelme ennek a legalább 3-500 milliárd forint értékű üzletnek - mely összeg nagyjából az összes magyar nyugdíjas kéthavi járandósága.
Csak semmi rezsi!
A földgáz kiskereskedelmi árát Magyarországon is szigorú hatósági szabályok szerint, évente, időben korlátozott eljárásban kell kiszámolni. A hatósági engedélyezést a kormányok azért vezették be, hogy ezzel elejét vegyék az indokolatlan áremeléseknek. A verseny- és egyéb hatósági ellenőrzés minden hasonló, az ún. vonalas infrastruktúra rendszerébe tartozó, "természetes" monopólium esetében érvényesül - még a fejlett piacgazdaságokban is -, nehogy túl magasra szökjön a profit a korlátozott verseny miatt.
Ám ha az árkontroll, a hatósági beavatkozás visszaélésszerű gyakorlása miatt nem marad fedezet a karbantartásra, a vezetékek, tározók felújítására és az új gázlelőhelyek - meglehetősen kockázatos, mert bizonytalan kitermelési lehetőségekkel bíró - felkutatására és feltárására, akkor egyre kevesebben fognak befektetni egy ilyen óriási tőkét igénylő és viszonylag lassan megtérülő iparágba. Akkor fogyni kezd a gáz. A vezetékek elrohadnak, a biztonság csökken, a szivárgás- és robbanásveszély nő, és nő az ellátási kockázat is. Ez történt a valahai Szovjetunióban is, de hasonló példákat láttunk az USA-ban is.
A földgázár ellenőrzésének örve alatt az első Fidesz-kormány megakadályozta, hogy a gázüzletág akkori tulajdonosa, a Mol érvényesítse az oroszoktól beszerzett földgáz áremelkedését és a forint/dollár kurzus miatti árfolyamveszteséget. Emiatt a Molnak és a fogyasztókkal közvetlen kapcsolatban álló földgázszolgáltatóknak óriási veszteségeket kellett elszenvedniük: drágábban vásároltak, mint ahogy eladtak. Ennek a "védelemnek" voltak más vesztesei is. Ha a lakosság olcsóbban kapta a gázt - miközben a sok vezetékleágazás meg óra kiépítése miatt éppen nekik kellett volna némileg többet fizetniük -, a kis- és középüzemek meg a nagyfogyasztók, azaz a nagyvállalatok, egyetemek, kórházak bizonyosan rosszul jártak. Ez a tarthatatlan helyzet a Mol részvényárfolyamát is súlyosan érintette - és akkoriban az állam is tulajdonosa volt. Az adminisztratív eszközökkel lenyomott lakossági gázár megakadályozta azt is, hogy az energiafüggés mérséklésének legfontosabb magatartás-alakító tényezőjét, a takarékosság szükségességét a földgázfogyasztók megtapasztalják. Nem volt húsbavágó, hogy energiafaló falazatait, nyílászáróit, tüzeléstechnikai berendezéseit bárki kicserélje. Így hazánkban maradt a legmagasabb a földgázt felhasználó háztartások aránya egész Európában, miközben a hazai kitermelésű földgáz csak a lakossági fogyasztás mintegy harmadát fedezi. Az ország importfüggése az orosz energiától pedig csak azért enyhült az utóbbi húsz évben, mert a nagy energiaigényű ipari üzemek többsége - velük közel másfél millió munkahely - megszűnt.
Ha ugyanerre a srófra jár a miniszterelnök esze, akkor a gázüzletág állami kézbe kerítésének ezúttal is az "olcsítás" lehetne az értelme. De valóban csökkentené-e az állami tulajdon a "rezsiköltségeket", és ha igen, milyen áron? Létezik-e "nonprofit" energiaszektor?
Egyetemes fogyasztók
Ha abból indulunk ki, hogy a fogyasztóknak a valós költségeket meg kell fizetniük - mert különben tiltott állami támogatáshoz jutnának -, akkor legfeljebb a vállalati profit nagyságát lehet mérsékelni. A fejlesztések azonban éppen a profitból finanszírozhatók, a szükséges technológiai, biztonsági megújítás fedezete csak nyereséges vállalkozásból teremthető elő.
A nagykereskedelem ráadásul tőkeerő és finanszírozási képesség kérdése. Márpedig a hitelezők szemében kérdésessé válik annak a cégnek a pénzügyi fenntarthatósága, amely egyáltalán nem termel nyereséget, vagy a finanszírozási kockázatokhoz képest alacsonyat. Így bajosan töltheti be vásárlói-készletező szerepét, vagy ezt a kockázatot át kell zsilipelnie egy "baráti" állami bankba.
A gáztározók létesítésének és fenntartásának költségei sem kicsik, tőkeerő és diverzifikált tevékenység nélkül aligha lenne képes vállalni őket a kivásárlás után létrejövő állami cég. Ha ezeket a költségeket az államivá lett tározó nem kapja meg, mert az ár túl alacsony lesz, akkor oda az ellátásbiztonság. E költségeket egyébként érdemes lenne azokkal az országokkal közösen vállalni, amelyek önállóan nem képesek a drága, de az ellátásbiztonság szempontjából fontos tározókapacitás kiépítésére (Szlovénia, Szerbia, Horvátország, Szlovákia).
A nagykereskedői jogosítvány még akkor sem ér túlságosan sokat, ha benne foglaltatik a 15 éves, 2015-ben lejáró, fix áras orosz szállítási szerződés. Ennek egyik oka, hogy mostanában az azonnali árak alacsonyabbak, mint a hosszú távra lefixáltak, a másik pedig, hogy néhány év múlva ez a szerződés már nem él. Ha meg a létező nemzetközi vezetékhálózaton keresztül is nagyrészt orosz gáz érhető el, akkor nem sok alkudnivalója lehet az európai beszerzések alig 3-5 százalékát igénybe vevő Magyarországnak. Aligha hihető, hogy az E.ON-hoz, Európa gázóriásához képest a jövőben a nagyhatalmú sündisznócskaként fellépő Magyarország jobb árat tudna elérni. Hacsak... Hacsak nem kínál más, kedvező lehetőséget az orosz szállítónak: szóba jöhet a Paksi Atomerőmű bővítése vagy a Déli Áramlat építésében az orosz eredetű ajánlatok kedvezményezése - cserébe a kedvező gázbeszerzések reményéért. Csakhogy az ezekért az esetleges beruházásokért fizetendő felárat, netán elmaradt hasznot szintén bele kell számolnunk az "olcsó" gáz valós árába.
Hazánk az Európai Unió tagja, ezért kénytelen vitorláit akkor is a nyugati szélnek kibontani, ha keletre vágyik. Komolyan kell vennie a fogyasztók közötti megkülönböztetés meg az üzleti szervezetek állami támogatásának, a verseny korlátozásának a tilalmát. A fejlett piacgazdaságokban - éppen a fogyasztók érdekében - korlátozzák, hogy a gyártási-szállítási láncban egymás után következő tevékenységek egymással összemosódhassanak, és költségeiket keresztfinanszírozhassák. Ez az ún. szétkapcsolás, unbundling, amihez hazánk is alkalmazkodott. Előbb csak számviteli, nyilvántartási szempontból kellett az egyes műveletek (szállítás, tárolás, feltárás, szolgáltatás, keverés-finomítás) költségeit külön kimutatni: később önálló jogi egységekbe is kellett szervezni ezeket a tevékenységeket. Kétségtelen, hogy az önálló funkciók végzésére létrehozott cégek állami kivásárlásával nem szűnik meg a szétkapcsolás, de a valós költségek sem tagadhatók el. Az egyes fogyasztói csoportok tiltott állami támogatása így azonnal nyilvánvalóvá válna: ennek minden következményével együtt.
Márpedig a hátrányos megkülönböztetés elleni fellépést itt most nem jogvédők, civilek és neves jogtudósok szervezik - akiket semmibe vehet a miniszterelnök -, hanem azok a hazánkban letelepült üzleti szervezetek, amelyeknek a "rezsiköltségeit" nem "olcsítják", ezért nyilván árhátrányokban lesz majd részük. Előre hallom a magyar hatósági választ, amely szerint az "egyetemes" fogyasztók megkülönböztetése nem tilos. Valóban. De az egyetemes fogyasztóknak is meg kell fizetniük a ténylegesen felmerült költségeket, és nem élvezhetik az indokolatlan állami támogatást.
*
Ha az államosítás célja a politikai gázár fenntartása, és a legnagyobb jóhiszeműséggel is csak ennyit láthatunk a tervezett lépés mögött, úgy továbbra is Európa legnagyobb háztartási gázfogyasztója leszünk. Tovább lehet odázni az energiatakarékosság ügyét, és fennmarad függőségünk a nagy szállítóktól. Ráadásul nem is támaszkodhatnánk a közös európai beszerzés előnyeire. A megszerzett gázüzletágat birtokoló állami cégnek folyamatosan likviditási gondjai lesznek, hiszen a "nonprofit" gazdálkodás azt is jelenti, hogy akár veszteséges is lehet - és állami garanciavállalás nélkül ugyan melyik bank lenne hajlandó meghitelezni a vásárlásait? És ki, milyen áron adna neki hitelt a szükséges bővítésekhez, technológiai megújításhoz, újabb tározók vásárlásához?
Vajon mi értelme van az egésznek? Egyetlen szóval: semmi. A közjót a vásárlás nem szolgálná, viszont sok benne a közrossz. Mégsem tartom valószínűnek, hogy Orbán szándékait S. L. állampolgár halhatatlan mondása magyarázná, miszerint mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni. Inkább ugyanennek az S. L.-nek egy másik bonmot-ja lehet a mérvadó. Az tudniillik, hogy ingyen senki sem hülye.
A szerző közgazdász, volt gazdasági miniszter.
