n Az Országgyűlés lapzártánk után dönt arról, hogy felhatalmazza-e a kormányt az iraki békefenntartásban való katonai részvételre vagy sem, illetve ezt milyen sebességgel teszi vagy nem teszi meg. A kormány támogatja a javaslatot, ám mind ez idáig elmulasztotta tisztán, érthetően és őszintén megfogalmazni azokat az okokat, amelyek miatt elengedhetetlennek tartja a 300 magyar katona iraki kiküldését.
Pedig ebből a körből nem lehet, nem szabad és nem is kell kimaradni.
Magyarország eddigi részvétele a nemzetközi rend átalakulásának folyamatában leginkább a sunnyogásra korlátozódott. Az Orbán-kormány 1999. március 12-e után úgy gondolta: a NATO-tagság kérdése lezárt ügy, nem igényel további erőfeszítéseket. Sőt már korábban hátradőlt karszékében - akkor, amikor a honvédelmi tárcát átengedte a kisgazdáknak. Ugyanez a kormány 2001. szeptember 11-e és az időközben megfogalmazott szövetségesi kritikák után távol tartotta magát az Egyesült Államok ENSZ-felhatalmazás alapján indított afganisztáni akciójától. Semmilyen módon nem sietett Washington segítségére akkor sem, amikor a Balkánon amerikai erőket kellett volna kiváltanunk - pedig az erőteljesebb balkáni jelenlétünk nemzeti érdek lenne. Végül a kormány a NATO-tagállamok közül utolsóként csatlakozott az ENSZ égisze alatt folyó afganisztáni békefenntartáshoz, de - az afgán terep veszélyeire hivatkozva - akkor sem fegyveres alakulatot, hanem orvoscsoportot ajánlott fel a misszióhoz. Pedig ott és akkor valószínűleg elég lett volna a most vitatott fegyveres kontingens fele is, hogy bizonyítsa elkötelezettségünket.
Ez a megúszni mindent mentalitás nem csak azért kínos, mert a notóriusan megbízhatatlan szövetséges képét alakítja ki Magyarországról; szemben például Lengyelországgal és Csehországgal. Nem mintha ennek nem lennének súlyos következményei: a leendő iraki kormány megalakításáról tartott tanácskozásra az amerikaiak a brit, a spanyol és az ausztrál fél mellett meghívták a lengyel és a cseh kormány képviselőjét is. Nyilván nem függetlenül attól, hogy Lengyelország 200 harcoló katonával vett részt az iraki akcióban, Csehország vegyvédelmi alakulatot küldött, most pedig úgy fest, Lengyelország egy teljes hadosztállyal, 2-3000 katonával száll be a békefenntartásba.
De Irakba nem stréberségből kell magyar katonákat küldeni.
Akármit gondoljunk is immár a háború jogosságáról vagy jogtalanságáról, a nemzet igazolhatóságáról vagy igazolhatatlanságáról, tény, hogy Iraknak (az iraki népnek) szüksége van békefenntartókra. A háború utáni kaotikus viszonyok közepette a közrend fenntartása az irakiak elementáris érdeke, magukra hagyatva viszont nyilvánvalóan képtelenek rá. A háború igazságosságának vagy igazságtalanságának megítélése éppenséggel azon múlik, hogy mi történik majd a békében; hogy az irakiaknak jobb lesz-e Szaddám után, mint Szaddám alatt volt. Márpedig a békefenntartás humanitárius küldetés, amitől az irakiaknak rosszabb nem, csak jobb lehet. Persze lehet erre azt felelni: semmi közünk hozzá, hogy az arabok hogyan nyírják egymást, és csinálják helyettünk mások - de nem nagyon jó érzés gyávának és közönyösnek látszani, és még rosszabb annak lenni. Kétségtelen, hogy a misszió nem veszélytelen. A nemzetközi békefenntartás áldozatokkal járt Boszniában és Afganisztánban is. De Irakba nem sorozott katonákat küldenénk, hanem zsoldosokat, akik a kockázatok teljes tudatában írják alá szerződésüket. A magyar honvédséget évek óta azzal frusztrálja a politika, hogy trotlik gyülekezetének állítja be; a katonák hallgatnak és nyelnek. Ez utóbbi természetesen rendjén is van, mást nem is tehetnének, hisz a bevetésükről vagy nem bevetésükről nem nekik, hanem a civil politikusoknak kell dönteni. Az viszont már egyáltalán nincs rendjén, hogy a végén a magyar katonák elhiszik, hogy trotlik: mert akkor tényleg azok is lesznek.
Tény: az iraki békefenntartásban vállalt magyar szerep nemzetközi politikai állásfoglalás is lenne. Az akció nem ENSZ-, de még csak nem is NATO-felhatalmazás aSans-Italic">excusez nous, ezért az 1990 utáni francia politika mást, mint saját magát, nem okolhat. (Sőt, ha belegondolunk, az 1990 előtti is.) A kelet-európai kormányok teljes joggal bíznák országaik biztonságának szavatolását inkább az Egyesült Államokra és a NATO-ra, mint az európai nagyhatalmakra - miközben elementáris gazdasági érdekük az Európai Unió sikeressége. De az unió sikerét ne keverjük össze Franciaország külön utas ambícióival. A kelet-európai államok, köztük Magyarország alapvető érdeke, hogy Párizs megváltoztassa a viszonyát Washingtonnal. Egységes fellépésük ezt a pillanatot siettetheti.
