(Mérő Vera előző írása, a 71 itt olvasható.)
Kamaszkoromban, amikor már megittuk a magunkét, sokszor előfordult, hogy korombeli németekkel a kollektív német bűntudatra terelődött a szó. Számos havernak, cserediáknak, szigetes ivócimborának magyaráztam nagy hévvel, hogy ne már, jó, akkor én a felmenőim nevében megbocsátok a felmenőidnek, csak te ne érezd már ilyen szarul magad olyasmiért, ami akkor történt, amikor még a szüleink sem éltek. A válasz mindig, egységesen ugyanaz volt.
Te csak hagyjad békén a mi bűntudatunkat. Azért ragaszkodunk hozzá, mert ez a garancia arra, hogy soha többet ne legyünk ilyen hülyék. Így, ,,hülyék.” Annyira így, hogy egy-két éve, amikor már megértettem, miért ne firtassam ezeket a dolgokat, újra előjött ez a megfogalmazás, történetesen a milyenek a magyarok német szemmel témára. Egy erasmusos csoporttársammal dumáltunk a buszon hazafelé, a szülei magyarok voltak, de ő már Németországban született és nőtt föl. Mókás gyereknyelven – utoljára gyerekként tanult magyarul – fejtette ki, hogy ,,Mi németek nagyon megtanultuk, hogy mit csinál az, amikor valaki hülye.” Bólogattam, mert tény, hogy ezt nekünk még nem sikerült megértenünk.
Nem véletlen persze, hogy sokan sebzett vadként hördültek fel, amiért a hetvenegy évvel ezelőtti felelősséget napjaink felelősségével említettem egy lapon. Volt, aki kegyeletsértőnek nevezett, volt, aki liberálisozott egy jót, volt, aki egyszerűen beteg lelkűnek titulált. Mert az ő nagyapja nem tett semmit, vagy mert őt meg a malenkij robot tette szerencsétlenné.
Nem szabad ezen felhördülni, sem ujjal mutogatni, ugyanis a németek sem úgy születnek, hogy tudják, miért fontosak ezek a dolgok. De mire az általános iskola első osztályában beülnek a padba, pontosan tisztában vannak vele. Nekünk ez nem természetes, nincs róla társadalmi konszenzusunk, csak szekértáboraink vannak. Nincs se gyászkultúránk, se edzettségünk a felelősségvállalásban, ugyanis a rendszerváltásig mifelénk ez finoman szólva nem volt divat, azóta pedig az a minoritás, aki erről beszélni próbál, rögtön megkapja, hogy libsi, esetleg bibsi. Pedig csak hazaszerető magyar emberi lény.
Állítom, hogy most, ezekben a napokban-hetekben a magyarok új, történemi esélyt kaptak arra, hogy úgy viselkedjenek, hogy ne kelljen szégyenkezniük újabb hetvenegy év múlva. Nem a kormányunk miatt, azon már nem lehet segíteni, hanem azért, ahogyan a szociális kérdésekben jobbára tökéletesen passzív ismerőseimben is kezd ébredezni az emberség és a becsület, sőt a tettvágy. Sokaknál maga a tett. Ahogy hetvenegy éve, most is rengetegen vannak az emberséges emberek, kérdés, hogy ezúttal felülkerekednek-e. Örömmel látom, hogy egyre hangosabbak. Mert lassan hangosabbak, mint azok, akiknek a hangosság a természetes alapállása. Mert ha Orbán Viktor már nem lesz, tükreink még lesznek akkor is.
