Mi a cél?

publikálva
2002/9. (02. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szemét dolog volt-e 1945-ben a Benes-dekrétumok meghozatala?

n

Az volt: a kollektív bűnösség "doktrínáján" alapuló etnikai tisztogatást emelte törvénnyé. Ha a Hágai Büntető Törvényszék már akkor működött volna, nem Slobodan Milosevic lenne az első államfő, akit az "erőszakos deportálás" vádjában elmarasztalna, hanem mondjuk Eduard Benes. De a Hágai Törvényszék 1993-ban alakult, és Benes akkor már rég halott volt, és a halottak nem szokták átvenni a tértivevényes bírósági idézéseket. (Mellékszál: szemét dolog volt-e a magyarországi németek 1946-47-es kitelepítése, ami ellen a korabeli magyar politikai osztályból alig emelte fel a szavát valaki? Még szép, az volt.)

Szemét dolog volt-e, hogy Hitler épp a hárommillió csehországi szudétanémet "megvédésére" hivatkozva fogott bele nagyszabású vállalkozásába, melynek végén a fél Németországot a földdel tették egyenlővé a szövetségesek?

Az volt, hát.

Hát az milyen volt, amikor 1919-ben Versailles-ban Németországot avval büntették, hogy színnémet délkeleti csücskét átnyesték Csehszlovákiának? Vagy hogy a színmagyar Csallóközzel megtették ugyanezt?

Az se volt valami bölcs és nagyvonalú döntés, szó se róla.

Mi következik mindebből?

Semmi. Legalábbis eddig úgy tudtuk, hogy semmi. Azaz mégsem: épp ebből és az ehhez hasonló kérdésekből és abból a töménytelen emberi szenvedésből, amit ezek az események Európára szabadítottak, következik az európai egységesülés nemes eszméje, a határok megszüntetése, a szuverenitás egy magasabb, a nemzetit vagy inkább az etnikait meghaladó szintje, amelyből új, összeurópai politikai intézmények bomlanak ki, és amely úgy oldja meg a kontinens összes határ- és nemzeti és kisebbségi kérdését, hogy magukat e fogalmakat iktatja ki a politikából.

Persze, az európai és pláne a kelet-európai politikában számosan vannak, nem csekély választói támogatással a hátuk mögött, akik ebből nem kérnek, vagy úgy vélik, nem muszáj okvetlenül hatályon kívül helyezniük saját nemzeti múltjuk undort keltő mozzanatait ahhoz, hogy részesüljenek az új szuverenitás kínálta lehetőségekből. De ez leginkább az ő bajuk.

A kérdés az, hogy miért akarja Orbán Viktor megoldani Milos Zeman és Václav Klaus problémáját? És ha valóban akarná, ha igaz lenne, amit Orbán a múlt héten állított, hogy a Benes-dekrétumokkal terhelt Csehország és Szlovákia nem léphet be az Európai Unióba, akkor ezt épp neki kellene-e a cseh és szlovák politikusokkal és választópolgárokkal tudatnia? Ha Orbánnak őszintén az lenne a célja, hogy Csehország és Szlovákia érvénytelenítse a Benes-dekrétumokat, akár merő jó szándékból, a cseh és szlovák EU-tagság segítése, akár valamiféle szimbolikus, nemzeti kármentés érdekében, vajon épp azt válaszolta volna annak a stréber CDU-képviselőnek a kérdésére, amit válaszolt?

Nem, nem, soha.

Ha a magyar miniszterelnök a Haider-féle aláírásgyűjtés és következményeinek ismeretében azt várta, hogy a cseh és a szlovák kormányt majd az ő bölcs szavainak a hatására keríti hatalmába őszinteségi roham, önvád és a német és magyar kitelepítettek iránti késői szeretet mindent elsöprő hulláma, és könnyes szemmel kérnek bocsánatot mindenért, amit 1944 és 1948 között elődeik tettek, ha tehát erre számított volna Orbán, nyilvánvalóan komplett hülyének kéne minősítenünk. Ami nem okvetlen célunk; mint ahogy ő sem a fenti ájtatos megfontolásokból kapott a kínálkozó alkalmon.

A menetrendszerűen érkező botrány haszna merőben belpolitikai. Bár a Fidesz a második fordulóban mindenképpen számíthat a MIÉP-szavazók támogatására, a MIÉP esetleges 5 százalék alatti listás eredménye nemcsak a Fidesz-MIÉP-koalíciót fúrhatja meg, de a Fidesz abszolút többségét is. Azaz a Fidesznek annyi listás szavazót kell elvennie a MIÉP-től, amennyit csak bír; amihez viszont azt kell elhitetnie a MIÉP-szavazókkal, hogy ő sokkal jobb MIÉP, mint maga a MIÉP. A Benes-dekrétumok ügye erre kiválóan alkalmas; és csak egy abban a sorozatban, amely a "van élet az EU-n kívül"-től és a státustörvénytől a "gazdasági patriotizmusról" szóló okfejtésen meg a hazaárulózáson át a lapzártánk napján a parlamentben elmondott miniszterelnöki beszédig ível, mely szerint a kormány világnézete se nem konzervatív, se nem liberális, se nem haladó, se nem retrográd, hanem egyszerűen magyar. Hogy is mondja magáról a MIÉP? Se nem jobb, se nem bal, hanem keresztény és magyar.

Mindebben lehetetlen nem meglátni az előre megfontolt szándékot: a Fidesz legfontosabb kampányeszköze a klasszikus kelet-európai klisékből és toposzokból összegyúrt nacionalizmus lett. Az etnikai mozgósítás. Egyedül vagyunk, veszélyben vagyunk, kisebbségben vagyunk, kisemmiznek minket, a vesztünkre törnek kívül és belül. Hogy ezt valamiféle mély, belső meggyőződés diktálja-e vagy a választási matematika, netán az a megfontolás, hogy ne kelljen az elmúlt négy év kormányzati teljesítményéről beszélni, tulajdonképpen mindegy. Az bizonyos, hogy ez a politika nem segíti a határon túli magyar kisebbségeket, kiélezi a szomszédokkal fenntartott kapcsolatokat, negatívan hat a gazdaságra, és megkérdőjelezi a regionális instabilitás fő tényezőjévé váló Magyarország uniós tagságát.

Ha ez egyáltalán célja még az Orbán Viktor vezette pártnak.

publikálva
2002/9. (02. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk