A peterlooi mészárlásként elhíresült esemény során a békés tömegdemonstrációt a hatalom brutálisan verte le, több mint 15 ember halálát és százak súlyos sérülését okozva, ami óriási felháborodást és országos botrányt keltett. Az elképesztő brutalitás megihlette Shelleyt is, aki A zűrzavar farsangja (The Masque of Anarchy) című versében állított emléket az erőszakmentes ellenállásnak: "S ha közétek vágtat a / zsarnokok bősz csapata, / vág, döf, testetekbe lép - / hagyjátok, hogy hadd tegyék! // Nyugodtan, alig félve tőle, / és még kevésbé meglepődve / nézzétek, amíg a vad, / öldöklő düh elapad. // Ekkor majd mind hazatér, / szemük szégyenről beszél, / s a kiontott vér, tudom, / tüzes pír lesz arcukon." (Eörsi István fordítása.) Shelley verse fontos ihletője volt Henry Thoreau-nak, aki aztán a polgári engedetlenségnek filozófiai alapokat adott, s így a 20. században többek között Mahatma Gandhi és Martin Luther King politikai karakterét is alapvetően befolyásolta - erről bővebben a karácsonyi Magyar Narancsban írt Misetics Bálint.
A Narancs felkínálta a lehetőséget, hogy indokát adjam január 27-ei fellépésemnek a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban. Remélhetőleg a lap olvasói számára nem kell tisztázni azt, amit sem Botos Jánosnak, az emlékközpont igazgatóhelyettesének, sem Gajdics Ottónak, sem Kálomista Gábornak nem sikerült megértenie: felszólalásommal nem az áldozatok emlékét gyaláztam meg. Rétvári Bencét mint a kormány képviselőjét azért szólítottam meg ünnepi beszédét követően - szándékaim szerint szelíden -, mert máshogy reménytelennek láttam, hogy érdemi válasz szülessen a neves történészek, liberálisok, baloldaliak és jó érzésű politikai ellenfeleik által is szégyenletesnek tartott emlékmű felállításának szükségességéről. A kormány törekvése persze nem váratlan, hiszen nem tesz mást, mint az alaptörvény preambulumába is beemelt történelemhamisító nézetének igyekszik - ha már a törvényszöveggel ez nem sikerült - gránitszilárdságú emlékművet emelni. A szobor történelemhamisító szándékát pontosan elemezték, leírták, mások mellett Ungváry Krisztián vagy György Péter. A kérdés nem az, hogy tudatában vagyunk-e annak, hogy a történelmi emlékezetünkkel ellenkező emlékművet kíván a kormány felállítani. Hanem az, hogy elfogadjuk-e a kizárólagos állami autoritást a nemzeti emlékezet fölött akkor is, ha így torzítja azt, vagy számba vesszük a cselekvés és az ellenállás lehetőségeit?
A polgári engedetlenség nem más, mint - Maurer Dóra után - egyszerű eszközökkel provokálni a valóság törvényszerűségeit, hogy azok számtalan variációban mutatkozhassanak meg. A törvényszerűség ebben az esetben azt jelenti, hogy a megszólítás, amennyiben nem kategorizál, a megszólítottat reakcióra fogja késztetni. Rétvári Bence a kormány azon tagjainak egyike, akiknek a megnyilvánulásai nem írják át a holokauszttal kapcsolatos konzenszust, ezért elhibázott és menthetetlen lenne abba a csoportba sorolni, amelynek tagjairól eleve elkönyveljük, hogy vitaképtelenek, történelemhamisítók, esetleg antiszemiták. Az állandósult, üres, a különbségek elleplezését szolgáló címkézések valójában a számtalan variáció létrejöttét akadályozzák meg. Amikor az emlékművel szembeni legfontosabb ellenérvek egyike az, hogy a haza közös, és a társadalmat megbontani, annak csoportjait egymástól elválasztani bűn, akkor fontos ezt a szempontot tudatosítanunk magunkban. A kormánnyal és minden kirekesztéssel szemben úgy kell fellépnünk, hogy nem felejtjük el: holnap is egymás mellett fogunk állni a buszmegállóban, egymás mellett fogunk elsétálni az utcán. Ha politikai ellenfeleink alkalmatlanok is a párbeszédre, nekünk akkor is kitartóan keresnünk és kezdeményeznünk kell azokat a helyzeteket, amikor az érdemi válaszadás kikerülhetetlenné válik.
Az elmúlt évek során a hagyományos érdekérvényesítés eszköztára gyakorlatilag kimerült; ide vezetett a kormányzati túlhatalom, a jogszabály-módosítások gátlástalansága, az ellenzéki ötlettelenség, a civil szféra rossz szervezettsége, a jóhiszemű vélelem, hogy az alkotmányos rend "nagyjából" épen maradt. Mivel az újságírók egy része nem is tagadja elkötelezettségét, egy másik része pedig bár kitartóan igyekszik rést ütni a rendszer pajzsán, eszközei korlátozottak, jogosnak tűnhet a következtetés: a haza ellenzékbe szorult, és képtelen érvényesíteni az érdekeit az általa megválasztottakkal szemben.
De a megoldás mégis egyszerű. Nádas Péter szerint az egyénnek kivételes lehetősége, hogy közössége által váljon olyanná, amilyenné e közösség nélkül nem lehetne - s ebből az is következik, hogy politikai elitünk arroganciája és alkalmatlansága bennünk gyökerezik. Nap mint nap tapasztaljuk családunk körében, barátaink között, a munkahelyünkön vagy az utcán azokat az elfogadhatatlan gondolatokat és tűrhetetlen megnyilvánulásokat, amelyeket aztán a rezsim visszatükröz ránk. Legyünk tudatában ennek, és vegyük észre: a tiltakozás az, amikor megmondom, hogy ez meg ez nekem nem tetszik. Az ellenállás viszont az, amikor teszek róla, hogy az, ami nekem nem tetszik, többet ne létezzen. Azt az emlékművet nem fogjuk engedni, hogy felépüljön. Az ellenálláson keresztül kell létrehoznunk azt a békés egyetértést, amellyel esélyünk nyílhat a méltóságteljes emlékezésre: múltunk megértésére és elfogadására.
A szerző a Humán Platform aktivistája.
