Míg szerinte az első a két politikai oldal közös bűne, az utóbbiért elsősorban a Fidesz a felelős, hiszen 1998-ban kampányát az országot a szakadék széléről visszarántó Bokros-csomag elutasítására építette, és ezt a hazug politikát folytatja a szociális népszavazáson keresztül máig.
Tulajdonképpen egyetértek a cikk fő állításaival, mégis úgy érzem, árnyalni kell őket. A Fidesznek sok bűne van a magyar demokrácia lebontásában, és ezek az elmúlt két évben hegyekké nőttek. Távlatosan nézve azonban a bűnöket tettestársakkal követte el, a szocialistákkal (a liberálisokat már hadd ne említsem), akikkel egymástól kapták az écákat. Az illegális pártfinanszírozás, a politikai korrupció intézményesítése például valóban közös "teljesítményük", erről nincs vita.
Öntelt szakmaiság
Ami a politikai osztály megegyezésre való képtelenségét illeti, a jelenség nyilván komplexebb. Beszélhetünk egyrészt az eliten belüli megegyezésről, mégpedig két vonatkozásban is. Az egyik a szakpolitikai kérdések tartalmáról szól, arról, hogy milyen keretek között tartjuk megvalósíthatónak a külpolitikát, a szociálpolitikát, az oktatáspolitikát stb. Egy pozitív példa: egészen a legutóbbi időkig konszenzus volt a pártok között abban, hogy az EU tagja akarunk lenni és maradni. Másrészt az elit minimál-konszenzusa vonatkozhat a demokratikus és jogállami eljárásokra - mint tudjuk, Nagy Britanniának nincs írott alkotmánya, mégis többé-kevésbé minden kormány tudja, hogy meddig lehet elmenni a hatalomgyakorlásban.
Ám nemcsak az eliten belül lehetséges és kívánatos a megegyezés, hanem az elit és a társadalom között is. Nem helyes, ha az elit megegyezik valamiben, ami a társadalomnak káros - ilyen például az illegális pártfinanszírozás gyakorlata, amiben hallgatólagos megegyezés áll fenn a nagy pártok között. De az is fontos, hogy a lényegesebb közpolitikai döntéseket, reformokat a társadalommal megértesse, elfogadtassa a kormányzat - vagy legalább őszinte, hiteles, szakmailag is megalapozott módon kísérletet tegyen erre. Máskülönben az történik, ami Magyarországon: a társadalom elveszíti a bizalmát a politikában, és az emberek úgy érzik, kiszolgáltatottak a hatalomnak.
Nos, itt már árnyaltabb a kép. A Horn-kormányt például hibásnak tartom abban, hogy nagy jelentőségű, ám vitatható közpolitikai döntéseket hozott a társadalom feje felett. Az egész energiaszektort privatizálták, ami a kontinentális Európában példa nélkül állt - szakmai előkészítés, szabályozó intézményépítés, társadalmi konzultáció nélkül. Lehet, hogy a döntés védhető, hiszen voltak hasznai (a bevételt adósságcsökkentésre használtuk), de máig nincs világos képünk az össztársadalmi költségekről és hasznokról. Ekkor állt fel a vegyes, a magánnyugdíjpénztárakra is építő nyugdíjrendszer - ugyancsak társadalmi konzultáció nélkül. (Míg a pénztárvagyon tavalyi, hazug érvek alapján történő önkényes einstandolását romboló hatásúnak tartom, a magán-nyugdíjpénztári rendszer hasznosságáról egyáltalán nem voltam meggyőződve.) És bár a Bokros-csomag makrogazdasági egyensúlyt javító intézkedései szükségesek voltak, a csomag számos olyan, összegszerűen csekélyebb jelentőségű elemet tartalmazott, amely komoly társadalmi károkat okozott, hiszen minimálkonszenzusnak gondolt hagyományokat rúgott fel a liberális ideológia nevében. Ilyen volt például az alanyi jogon járó családi pótlék megszüntetése, vagy az egyetemi tandíj ügye. Ilyen kényes, a társadalom működését, a bizalom finom szövetét érintő döntéseket nem lett volna szabad a bokrosi voluntarizmussal meghozni.
A Horn-kormány hozta be azt a technokrata kormányzási stílust, amely az öntelt szakmaiság nevében súlyos ügyekben hoz az állampolgárok feje felett döntéseket. Ez egyrészt antidemokratikus, hiszen a társadalom működését akár évtizedekre meghatározó ügyekről lehet szó, amelyeknél a pillanatnyi kormánytöbbségen alapuló hatalom nem feltétlenül tud legitim döntést hozni - ezt a mai Fidesz-kormány tevékenysége is mutatja. Másrészt gyakran kiderül, hogy a döntések szakmailag sem olyan megalapozottak, mint ahogy a kormányzat gondolja. Példa erre a környezetvédelmi hatósági rendszer brutális szétverése a hatékony kormányzás nevében a Gyurcsány-kormány alatt, amely szembement minden hazai és EU-s véleménnyel, elemzéssel. De még inkább ilyen volt az egészségbiztosítás tervezett privatizációja 2008-ban, amit nemcsak a WHO szakértői, hanem neves hazai baloldali szakértők is vitattak. És persze ennek az antidemokratikus, majd-mi-jól-megreformáljuk-az-országot mentalitásnak a riasztó karikatúráját láthatjuk a mostani kormány működésében is. Mint a karikatúrák általában, eltúlozza, az abszurditásig fokozza a már meglévő vonásokat - amelyek azért eddig is jelen voltak Bokrostól Gyurcsányig.
Ki billentett?
Bundulának igaza van: a Bokros-csomag kategorikus elutasítása demagóg húzás volt a Fidesz részéről - pontosabban kellett volna elmondaniuk, mi volt belőle szükségszerű (a stabilizációs intézkedések), és mi nem (a voluntarista társadalompolitikai döntések). A jobboldalon diabolizálják, a balon meg notóriusan túlértékelik - lásd Bauer Tamás cikkét e lapban, amely szerint a Bokros-csomag "egy évtizedre növekedési pályára vitte az országot" (Vissza a 21. századba!, Magyar Narancs, 2012. március 22.). Ugyanakkor visszatekintve hihetetlen, de igaz, hogy a Fidesz prudens gazdaságpolitikát folytatott 1998 és 2002 között. Ez volt az egyetlen olyan kormányzati ciklus, amikor sem komolyabb megszorításra, sem lazításra nem került sor. Az államadósság 53 százalék körüli szintre csökkent, a költségvetési hiány a kormányzati ciklusok átlagában a legalacsonyabb volt - a gazdaság növekedése pedig a legmagasabb. Igaz, Orbán a választást megelőző évben az egyensúlyt megbillentő jóléti intézkedéseket hozott. Ez azonban kezelhető mértékű volt - és a 2002-ben hivatalba lépő új kormánynak helyre lehetett és kellett volna állítania az egyensúlyt.
Hazug, illúziókat keltő demagógiában azonban a Fidesz 1998-as kampányát messze felülmúlta a szocialistáké 2002-ben. Az MSZP országosan elhelyezett óriásplakátokon tiltakozott a Fidesz-kormány által Romániával kötött együttműködési megállapodás ellen, azt sugallva, hogy 20 millió román beözönlése fenyegeti a szociális ellátórendszer működését és a munkahelyeket. Ezzel az MSZP a parlamenti pártok között elsőként nagy tűzerővel vetette be a szociálsovinizmus érveit, amit tőlünk nyugatra nem annyira a baloldali, inkább a szélsőjobb pártok szoktak használni. És hogy kié volt az ötlet? A Debreczeni József által készített interjúkötet tanúsága szerint büszkén magának követeli a dicsőséget a Legnagyobb Baloldali Demokrata, azaz Gyurcsány Ferenc.
És ez csak a kezdet volt. Lehet-e elfelejteni azt, ahogy Lendvai Ildikó arra biztatta az állampolgárokat, hogy töltsenek ki maguknak "kormányváltót", beírva azt az összeget, amit személyesen ők remélhetnek majd a szocialisták kormányra jutásától? Elfelejthette Bundula a "jóléti rendszerváltás" Medgyessy-féle programját, a 13. havi nyugdíjat, az 50 százalékos közalkalmazotti béremelést (miután a Fidesz 2001-ben már 30 százalékos fizetésemelést hajtott végre)? A szocialisták arról győzték meg az embereket, hogy nem elég jó nekik, lehetne jobb is. A kampány működött, a szocialisták győztek, a magyar gazdaság pedig elszállt. Az igazság pillanata csak 2006-ban jött el, amikor nyilvánosságra került Gyurcsány titkos beismerő beszéde.
A Fidesz csak a 2002-es szocialista győzelem után kezdett szociális húrokat pengetni - igaz, a váltás gyors volt: Medgyessy programját már együtt szavazták meg az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. 2006-ban pedig a Fidesz a 2002-es szocialista kampány mutatványát próbálta megismételni a "Rosszabbul élünk, mint négy éve" üzenetével: meggyőzni az embereket, hogy lehetne nekik ennél sokkal jobb is. Nem jött be, de a fene nagy szociális érzékenység lendülete vitte tovább a Fideszt a 2008-as népszavazásig.
Ha tehát a hazug kampányígéreteket tesszük mérlegre, mint az elitkonszenzus megbontását, akkor én a 2002-es választást emelném ki mint a romlás kezdetét. De legalábbis azt kell mondanunk, hogy a felelősség, akárcsak a korrupció ügyében, itt is közös: a pártok egymástól tanulva, egymást negatív spirálba hajszolva rombolták a demokratikus kultúrát.
A közpolitikai kérdéseken túl a demokratikus, jogállami normák feszegetése is aláássa az eljárási minimálkonszenzust. Ebben egyértelműen a Fideszt terheli a nagyobb felelősség. 1998 és 2002 között számos normát látványosan megsértett - például megpróbálta elhitetni velünk, hogy a "hetente ülésezik" kitétel értelmezhető úgy is, hogy az Országgyűlés kéthetente ül össze. De a történet a szokásos dramaturgia szerint folytatódott: miután az MSZP hatalomra került, átvette azon gyakorlatok egy részét, amiket a Fidesz esetében még - jogosan - antidemokratikusnak, a szabályokkal való visszaélésnek tartott: a salátatörvények gyakorlatát, vagy a kormánypárti képviselőknek a saját kormányukhoz intézett (ön)interpellációkét. De a 2006/LVII. törvénnyel ekkor tetőzött az államigazgatás központosítása, szakmai autonómiájának redukálása és politikai befolyás alá vonása is.
Tíz év hanyatlás
Meggyőződésem, hogy tíz évvel ezelőtt megint utat tévesztettünk. 2002-ig a demokrácia kezdeti botladozásai, a kibontakozó politikai korrupció, az értelmiség soraiban patologikussá váló szekértábor-logika és ideológiai polarizálódás meg a Fidesz egynémely antidemokratikus húzása ellenére még volt remény. Remény arra, hogy közeledünk a Nyugathoz, nemcsak életszínvonalban, hanem politikai kultúrában, demokratikus, jogállami működésben is. A populista, szélsőséges pártok eltűntek vagy kiestek az Országgyűlésből, az EU tagjai lettünk, a gazdasági környezet jó volt. 2002-ben ki lehetett volna igazítani a Fidesz hatalmi túlkapásait, és hiteles politikát folytatni.
Ám hanyatlás kezdődött, nemcsak az elvárásainkhoz, hanem a régiós országok adataihoz képest is. Nemcsak a gazdasági makromutatók vagy az állami intézményekbe és a politikusokba vetett állampolgári bizalom mérőszámai jelzik ezt, hanem a Világbanknak a kormányzás minőségét mérő indikátorai is. A hatból négy mutató az elmúlt tíz évben folyamatos romlásról tanúskodik: a politikai részvételé és elszámoltathatóságé, a kormányzás hatékonyságáé, a politikai és társadalmi stabilitásé és a korrupciós helyzeté. A szabályozás minősége stagnál, míg a jogállamiság mutatója némi stagnálás után 2006-ban kezdett csökkenni.
Az elmúlt tíz év hanyatlásáért a baloldali-liberális és a fideszes politikai garnitúra a felelős, és a hozzájuk kötődő intézményesült korrupció; a szociális demagógia és a hazudozás. Ez törvényszerűen vezet a társadalom kiábrándulásához a politikából, legitimációs problémákhoz - amire pedig logikus, de se nem elfogadható, se nem célravezető válasz a jogállam és a demokrácia lebontása. Ugyanis a társadalom ellenében nem lehet hatékonyan kormányozni. Amikor kiderült, hogy Medgyessy Péter titkosszolgálati tiszt volt, Kis János azzal érvelt a lemondása mellett, hogy a kialakult bizalmi és legitimációs válság meg fogja akadályozni az effektív kormányzásban. Igaza lett, és zseniálisan érzett rá a magyar politika tartóssá váló trendjére - a politikai hazugságok, a csökkenő legitimitás és az erre reagáló látszatkormányzás és osztogatás, illetve a hatékonyság illúzióját nyújtó antidemokratikus kormányzás negatív spiráljára. Ennek a lefelé vezető útnak az egyik lokális mélypontján vagyunk most, 2010 tavasza óta. De semmi garancia nincs arra, hogy ne lenne tovább lefelé. És ezért kell Gyurcsánynak, valamint a lejáratódott szocialista vezető politikusoknak visszavonulniuk: ők már sosem lesznek hiteles, vagyis effektív kormányzásra képes politikusok.
Azt remélem, hogy a Fidesz dúlása ugyan súlyos, de nem végzetes: közjogi, alkotmányos abszurditásait egy új kormány éppúgy visszacsinálhatja, mint a társadalompolitikai "reformjait". Ez utóbbiak végrehajtása úgyis el fog akadni a társadalom immunrendszerében, az emberek, az önkormányzatok, az intézmények többé vagy kevésbé tudatosan el fogják szabotálni őket. Jobban aggódom azért, ami utána jön. Vajon a tízéves trend folytatódik, a jogállam és a demokrácia eróziója, a most még ostorozott rossz gyakorlatok átvétele, a hazudozás, a hiteltelen politikusok birkózása a kormányzás kihívásával? Ha az eddigi trendet nézem, akkor Bauer Tamással ellentétben semmi garanciát nem látok arra, hogy az MSZP vagy Gyurcsány ne követné egyben-másban Orbánt.
Vagy végre remélhetjük a demokratikus kormányzás helyreállítását? Nem fog magától menni, meg kell küzdenünk érte. Ehhez az is kell, hogy az állampolgári oldalon is legyen egy minimálkonszenzus a tények vonatkozásában (mi is történt velünk?, és az értékeléseket illetően (mi az, ami elfogadható, és mi az, ami nem?). Ha látásunkat elhomályosítja a szekértábor-logika, akkor félő, hogy az lesz, amit a költő mond: És megint elölről.
A szerző a Védegylet munkatársa.
Köszönöm Boda Zsolt reagálását, örülök, hogy nagyjából egyetért cikkem főbb állításaival. Nekem szegezett kérdését ("Elfelejthette Bundula a Jóléti Rendszerváltás Medgyessy-féle programját, a 13. havi nyugdíj, az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelés..." stb.) azonban megválaszolnám: nem felejtettem el. Mind a Narancs, mind jómagam számtalan írásban kárhoztattuk e lépéseket. A "szociális" népszavazást felidéző írás azonban a Fidesz politikájáról szólt - és ha a lábgombásodás folyamatáról van szó, fölösleges feszt arra utalgatni, hogy egyébként szuvasodik a szemfog is. Ezért nem foglalkoztam sem az MSZP-vel, sem mondjuk - hogy a 2008-as népszavazás témájától ne távolodjunk el - a Védegylet egy akkori különösen ízléses performanszával ("Úgyis elpatkolsz, nyugger!").
Bundula István
