Mit kíván a magyar nemzet?

  • Dercsényi Dávid
  • 2014. március 15.

Publicisztika

Röviden: vagány magyarokat.
Kifejtősen: úgy fest, hogy Magyarország a kutyát sem érdekli. Gazdái – úgy is mint lakói –, a magyarok nem mutatnak érdeklődést iránta.

A konszenzusra kihegyezett magyar közjogi berendezkedést (vagyis azt a tényt, hogy bizonyos fontos témákban és tárgyakban kétharmados parlamenti többséggel lehet csak bizonyos törvényeket hozni) úgy próbáltuk meg kiiktatni, hogy egy Fidesz nevű pártot kétharmados felhatalmazással juttattunk be a parlamentbe. A dolog („demokrácia”) lényege került ezzel a szemétbe: a konszenzus kényszere ugyanis nem valamiféle népfrontos összeborulásról és „ne vitatkozzanak annyit a parlamentbe'!”-mentalitásról szólt, hanem a dialógus és a kompromisszum kényszeréről. Lehet mondani, hogy ezt a kényszert egy Orbán Viktor nevű politikus volt képtelen elviselni, de az ország volt az, aki elfogadta ezt a személyiséget, mi több, a kedvét lelte és leli benne.

Büdös a politika, na. És akinek büdös a politika, az nem törődik az országával, nem törődik mással, s végső soron magával sem. És aki leszarja a saját életét, azt mások is leszarják. Mert megtehetik.

Sajnos egy demokráciában ismerni kell, mi történik, követni kell a híreket – fárasztó, ugye. De hát otthon is követjük, hogy mi történik a családtagjainkkal, képben vagyunk a barátaink viselt dolgai felől. Az anyafölddel miért kéne másként bánni? Törődöm vele, mert fontos nekem, mert a magam élete is fontos.

De hát tele vagyunk tökös politikusokkal Orbántól Gyurcsányig, miért ne bízzuk rájuk magunkat? A tökösség nem abban áll, hogy valaki kemény szavakat használ, nagyokat mond. Sokkal tökösebb az a választópolgár, aki nem elvakultan, a hit szintjén politizál, de kiteszi pártszimpátiáját, meggyőződését a kétség veszélyének, a kritika erejének, s képes felülbírálni döntését. Aki képes példának okáért vitatkozni. Nem pedig szájkaratézni, vagdalkozni, a mindenáron szerzett győzelem vágyában égve szajkózni hitelveit.

Sőt. Azért kell foglalkozni a politikával, hogy a politika ne foglalkozhasson veled. Az elforduló, kivonuló néptömegeket teszi magáévá a politika a legdurvább erőszaktétellel. Rád száll, elveszi a magánéletedet, a vagyonodat, trafikodat, vállalkozásodat, a perspektívádat. Azzal áltatod magad, hogy kihagyod az életedből a politikát, holott épp ekkor nyom rá a konyhaasztalra, és kezd abuzálni.

Ha ehhez a tökösséghez, bátorsághoz és folyamatos törődéshez nem fűlik a fogunk, akkor lassan, de biztosan Ukrajnában találjuk magunkat, ahol az embereknek már nem volt más lehetőségük, mint a Majdan. „Na, jó, de mit érnek el? Mire mennek a nagy bátorságukkal? Mire mennek a tökös gyerekek?” Akármire és akárhogy, de legalább megtettek minden tőlük telhetőt. És ezt legalább elmondhatják (ők, vagy róluk az emlékezők). Mint például Bauer Sándor. Akiről nagyon kevesen tudnak.

false

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.