A konszenzusra kihegyezett magyar közjogi berendezkedést (vagyis azt a tényt, hogy bizonyos fontos témákban és tárgyakban kétharmados parlamenti többséggel lehet csak bizonyos törvényeket hozni) úgy próbáltuk meg kiiktatni, hogy egy Fidesz nevű pártot kétharmados felhatalmazással juttattunk be a parlamentbe. A dolog („demokrácia”) lényege került ezzel a szemétbe: a konszenzus kényszere ugyanis nem valamiféle népfrontos összeborulásról és „ne vitatkozzanak annyit a parlamentbe'!”-mentalitásról szólt, hanem a dialógus és a kompromisszum kényszeréről. Lehet mondani, hogy ezt a kényszert egy Orbán Viktor nevű politikus volt képtelen elviselni, de az ország volt az, aki elfogadta ezt a személyiséget, mi több, a kedvét lelte és leli benne.
Büdös a politika, na. És akinek büdös a politika, az nem törődik az országával, nem törődik mással, s végső soron magával sem. És aki leszarja a saját életét, azt mások is leszarják. Mert megtehetik.
Sajnos egy demokráciában ismerni kell, mi történik, követni kell a híreket – fárasztó, ugye. De hát otthon is követjük, hogy mi történik a családtagjainkkal, képben vagyunk a barátaink viselt dolgai felől. Az anyafölddel miért kéne másként bánni? Törődöm vele, mert fontos nekem, mert a magam élete is fontos.
De hát tele vagyunk tökös politikusokkal Orbántól Gyurcsányig, miért ne bízzuk rájuk magunkat? A tökösség nem abban áll, hogy valaki kemény szavakat használ, nagyokat mond. Sokkal tökösebb az a választópolgár, aki nem elvakultan, a hit szintjén politizál, de kiteszi pártszimpátiáját, meggyőződését a kétség veszélyének, a kritika erejének, s képes felülbírálni döntését. Aki képes példának okáért vitatkozni. Nem pedig szájkaratézni, vagdalkozni, a mindenáron szerzett győzelem vágyában égve szajkózni hitelveit.
Sőt. Azért kell foglalkozni a politikával, hogy a politika ne foglalkozhasson veled. Az elforduló, kivonuló néptömegeket teszi magáévá a politika a legdurvább erőszaktétellel. Rád száll, elveszi a magánéletedet, a vagyonodat, trafikodat, vállalkozásodat, a perspektívádat. Azzal áltatod magad, hogy kihagyod az életedből a politikát, holott épp ekkor nyom rá a konyhaasztalra, és kezd abuzálni.
Ha ehhez a tökösséghez, bátorsághoz és folyamatos törődéshez nem fűlik a fogunk, akkor lassan, de biztosan Ukrajnában találjuk magunkat, ahol az embereknek már nem volt más lehetőségük, mint a Majdan. „Na, jó, de mit érnek el? Mire mennek a nagy bátorságukkal? Mire mennek a tökös gyerekek?” Akármire és akárhogy, de legalább megtettek minden tőlük telhetőt. És ezt legalább elmondhatják (ők, vagy róluk az emlékezők). Mint például Bauer Sándor. Akiről nagyon kevesen tudnak.
| ||
