Miután a kormánytól független közvélemény-kutatás alig pislákol az elmúlt években, kénytelen vagyok az Eurobarometer adatait idézni. Eszerint 2014 novemberében a magyar felnőttek mindösszesen 3 százaléka gondolta azt, hogy a bevándorlás az ország legfontosabb két problémája közé tartozna, ezzel a kérdés a legfontosabb problémák listájának utolsó előtti helyén szerepelt. Májusban négyszer többen (13 százalék) gondolták ugyanezt, amivel a lista 5. helyére lépett elő a bevándorlás ügye – és csak olyan örökzöldek előzik, mint a munkanélküliség, az infláció, a gazdaság vagy az egészségügy helyzete. Májusban az ország még alig látott menekülteket. Arra a kérdésre, hogy melyek az Európai Unió legfontosabb problémái, tavaly novemberben 18 százalék jelölte meg a bevándorlást, májusban viszont két és félszer annyian (43), ami magasabb érték, mint az uniós átlag (38 százalék).
A számok azt mutatják, hogy a kormány megtanította a közvéleményt arra, hogy fontosnak lássa a menekültügyet – mielőtt még bárki menekülteket látott volna a maguk fizikai valójában. Megtanította az embereket arra is, hogy ez az unió problémája, és – bár a kutatás erre nem tér ki – minden bizonnyal arra is, hogy ebben a kérdésben az a helyes, ha a kormány a saját útját járja, akár az EU-val dacolva is.
Jelen elemzésnek nem képezi tárgyát, de jegyezzük meg azt is, hogy a gyűlöletre szoktatás sokkal könnyebb és tartósabb hatású, mint a leszoktatás róla. Olyan ez, mint a kulturált étkezés normáinak elsajátítása. Gyerekkorunkban arra nevelnek minket, hogy késsel-villával együnk, de amint senki nem lát, azaz megszűnik a normasértés szankciójának veszélye, inkább a kezünket használjuk. Ha arra nevelnének, hogy a kés és villa használata felesleges, senki nem használná azokat – vagy csak nagyon kevesen. Ha szabad a menekülteket utálni, akkor a közvélemény többsége nyíltan ki is fejezi utálatát. És ez most már tartósan így is marad.
A kormányzati kommunikáció, élén Orbán Viktorral, tehát első lépésben megtanította arra a közvéleményt, hogy amit a hagyományosan xenofób többség zsigerileg érez, az a helyes. A második – bár időben el nem különülő – lépés pedig annak a láttatása, hogy amit a kormány tesz, az szintén helyes, és ezért támogatandó.
Orbán pedig úgy döntött, hogy a menekültkérdést azzal kezeli, hogy eltünteti magukat a menekülteket. Hasonlóképpen jár el, mint Tarlós főpolgármester, amikor kitiltja a hajléktalanokat az aluljárókból. A problémát ezzel ugyan nem oldja meg, de eltünteti a nyilvánosság elől – ott legyél hajléktalan, ahol senki sem lát.
*
Magyarország tranzitország. Valószínűleg Orbán Viktor nélkül sem volna vonzó célpont, mint ahogyan Románia, Szlovákia vagy Bulgária sem. Magyarország arra kell a menekültnek, hogy eljusson céljához (jellemzően Németországba), erre pedig kiválóan alkalmas fejlett autópálya-rendszere és a megmászandó hegyek hiánya miatt. Miután a tengeri útvonalak egyre kockázatosabbak, és Olaszország megtelni látszik, a balkáni útvonal jelentősége felértékelődött; és vele együtt Magyarország is.
Orbán a következőképpen okoskodik: azt, hogy a Balkán legyen a preferált útvonal, megakadályozni nem tudja. De azt talán igen, hogy ezen belül Magyarország legyen az unióba lépés első célpontja. Legyen inkább Horvátország vagy Románia! Ahhoz, hogy célját elérje, olyan nehezítő körülményeket teremt, amelyek megemelik a Röszke–Hegyeshalom-útvonal bejárásának közvetlen és közvetett költségeit egyaránt. Azzal kezdi, hogy az állam semmilyen szerepet nem vállal a menekültek ellátásában, sőt, büszkén hirdeti, hogy segíteni rajtuk nem kell, félniük jó lesz. Aztán folytatja azzal, hogy fizikailag is nehezíti a bejutást, kerítéssel, majd fallal, vegzálással, a menekültstátusz megkérdőjelezésével és így tovább.
Szeptember 15-én új időszámítás kezdődik, harsogja a kormányzati propaganda. Fizikailag és eljárásjogilag is nehezedni fog az átjutás, ami korábban, lássuk be, meglepően könnyen történt mindazok figyelembevételével, amit fentebb leírtam. Embertelen feltételek, de könnyű áthaladás. Ha igaz, amit a kormány állít, a feltételek nem változnak, de az átjutás nehezedik.
Hogy ez így lesz vagy sem, ma még nem tudjuk. Nem lehet megbecsülni azt, hogy a feltételek nehezítése elégséges-e ahhoz, hogy a menekültek áradatát elterelje, de azt sem, hogy a nehezítések miatt fokozódó stressz-helyzet – amiben a menekültek és az őket megfékezni hivatott igazgatási és karhatalmi szervek osztozni fognak – nem okoz-e olyan konfliktust, ami aláássa az orbáni stratégia sikerét. Ám ha Orbánék számítása beválik, az olyan politikai győzelem, amellyel a 2018-as választási sikerét is megalapozhatja. Ha karácsonyra valóban csökken a látható menekültek száma – amit egyébként egy hideg ősz is előidézhet a kerítés magasságától és a procedúra elnyújtásától függetlenül –, akkor a miniszterelnök elégedetten fogja bejelenteni, hogy a problémát megoldotta.
S ez igaz is lehet – ha valóban csak azt tartjuk problémának, hogy hány menekült tartózkodik Magyarországon. Mert van legalább három olyan kérdés, amit Orbán mindezzel nem old meg, ellenben eltorlaszolhatja a tényleges megoldás útjait.
Először is – az a politika, amely csak a menekültáradatot akarja elterelni, és pusztán logisztikai kihívásként tekint rá, magát a menekültügyet semmilyen értelemben nem kezeli. Másodszor, a vállaltan antihumánus állami bánásmód már ma is jól láthatóan új törésvonalat hozott létre a magyar közvéleményben. A politikának persze nem kell mindig figyelembe vennie a humanitás elvont eszményeit – de azok nyilvános és következetes tagadása beláthatatlan következményekkel járhat a társadalom egészére és a politikai cselekvő további sorsára nézve egyaránt. Harmadszor: Orbán eddig csak szavakban, ezúttal azonban konkrét tettek által is tagadja az uniót, és vele az európai szolidaritást. Hogy ezt következmények nélkül teheti, csak az EU jelenlegi állapotáról állít ki siralmas bizonyítványt. Még az is lehetséges, hogy a magyar miniszterelnök számítása beválik, és az unió megmarad abban a tesze-tosza állapotában, amiben ma van. De ha mégsem? Mi van akkor, ha közös akaratot képezve éppenséggel Magyarország kerül a bűnbak szerepébe?
*
S ha mindezzel megvolnánk, még mindig nem tudjuk a választ arra a kérdésre, hogy mi volna a helyes, mi a menekültügy megoldásának kívánatos, vagy legyünk szerényebbek: reális útja.
Ebben a kérdésben érdemes pontosan látni: az unió vezetőitől kezdve a migránssegítőkig lényegében mindenki abból a rejtett előfeltevésből indul ki, hogy átmeneti és véges folyamatról van szó, amely időben és a menekültek számát tekintve egyaránt korlátos. Csináljunk kvótákat, osszuk el a terheket, pár százezres tömegről van szó, a fejlett Európa számára mindez nem jelenthet problémát – sőt, még az akut munkaerőhiányt is enyhítheti! De mi lesz, ha nem áll le a folyamat? Mi lesz akkor, ha már nem pár százezer emberről, hanem többmilliós tömegről van szó? Mi lesz akkor, ha évek múltán is naponta ezrek akarnak belépni az EU területére?
A miniszterelnök javasolta megoldás, mint láttuk, valójában nem az: de az iránya egyértelmű. Orbán minden alkalommal világossá teszi, hogy ázsiai és afrikai menekültekre, különösen az iszlám világából érkezőkre Európának semmi szüksége nincsen. Paradox módon Orbán az európai (általa kereszténynek nevezett) értékek védelmében lép fel, akár ezen értékek intézményes védelmezőjével, az unióval szemben is. Érvelése szerint Európa nem képes integrálni a más kultúrából érkezőket, akik részben mindazzal szemben fogalmazzák meg identitásukat, amit mi, európaiak magától értetődő értéknek tekintünk.
Orbán érvelését alátámasztani látszik az európai multikulturalizmus felemás mérlege és az iszlám politikai expanziójában bekövetkezett fejlemények. Ahogyan a Fidesz megtanította a magyar embereket a menekültektől félni, úgy tanította meg az euroatlanti politikai elit szeptember 11. után a saját szavazóit arra, hogy az iszlám veszélyforrás. Mégpedig olyan mérvű, amiért megéri akár a szabadságjogokat is korlátozni, vagy az adófizetők pénzén háborúzni.
Ha innen nézzük, Orbán Viktor csak Bush, Blair, Schröder vagy akár Medgyessy Péter egykori érveit visszhangozza. Akkor ezek nem tűntek meggyőzőnek, mára azonban a többség szemében azzá váltak, nem kis mértékben az ISIS és általában az iszlám fundamentalisták áldozatos munkájának köszönhetően.
Hangoztathatjuk, hogy az idegen szép. De hozzá kell tenni: kisebb dózisban, és nem tudjuk, mekkora adag az, ami még elmegy. Mekkora tömeg integrálható?
A vita – ha volna – innentől számos érvet és ellenérvet tartalmazna. A felvilágosodás öröksége (azaz a modern Európa tradíciója) az elsődlegesen megvédendő hagyaték, avagy az általános emberi jogok érvényesítése – mely gondolat maga is a felvilágosodás terméke? Az európai civilizáció a születése óta expanzív (Spengler szerint: fausti) – vagyis jellemzően leigázó, asszimiláló, integráló. Vajon most is képes-e erre, vagy a „hanyatló Nyugat” gondolatának igazolása az, hogy defenzívába szorulunk és a saját hagyományainkkal ellentétesen cselekszünk? Az európai hagyomány védelme egyfajta negatív kolonizációs reflex vagy a demokratikus elvek megőrzésére való törekvés? Igaza van-e a liberalizmus apostolának, Karl Poppernek, amikor a toleranciaparadoxonról ír? Arról, hogy az intoleránsakat éppúgy üldözni kell, mint a gyilkosságra felbujtókat vagy a rabszolgatartás visszaállítását követelőket? Vagy igaza van-e az autoriter eszmékben való hittel egyáltalán nem vádolható Konrád Györgynek akkor, amikor azt mondja a La Republicában: „Nekünk, magyaroknak nincs szükségünk szíriai orvosokra és mérnökökre. Ha növekedik a gazdaságunk, a környező országok magyar népességét is meghívhatjuk Magyarországra.” A kérdések sora folytatható. Ungváry Rudolf kíméletlen pontossággal írja le mindezt a Népszabadságban. „A humanizmusra való hivatkozás, az orbáni burkolt rasszizmus elutasítása önmagában hatástalan. Van egy másik, egyelőre rejtett konfliktus, mégpedig a felvilágosodás értékeit féltők és az emberi jogok fundamentalista értelmezői között is. Válaszokhoz csak a demokraták közötti nyílt beszéddel lehet eljutni.”
Amilyen biztosan tudjuk, hogy az orbáni bánásmód antihumánus és visszataszító, olyan kevéssé látszik bizonyosnak, hogy mit is kellene kezdenünk ezzel a helyzettel, ha az nem szűnik meg belátható időn belül.
