Amikor három évvel ezelőtt a kormány és a Fidesz éppen aktuális ellenséget keresett magának, többek között a CEU-t és a kormányzattal kritikus civil szervezeteket találták meg. 2017 első hónapjaiban kimondták róluk, hogy ki kell őket takarítani az országból. A civil szervezetekről először Németh Szilárd beszélt így: „Ezeket a szervezeteket minden eszközzel vissza kell szorítani, és azt gondolom, hogy el kell innen takarítani.” Néhány héttel korábban Michael Ignatieffet, a CEU rektorát „jó szándékúan” figyelmeztették, hogy egy készülőben lévő törvénymódosítással a kormány „kinyírni készül” az egyetemet. Aztán elfogadták az erről szóló törvényt. És elfogadták a civileket kitakarítani hivatott első, majd további törvényeket is.
A nyilvánosságban e két különböző célpont ügyét sokszor összekapcsolták – a 2017. év első felében tartott tüntetések visszatérő rigmusa volt az, hogy „Kell a CEU, kell a TASZ”. Ám a CEU és a civilek más stratégiát követtek, más utat jártak be. Közel három év elteltével érdemes áttekinteni, hogy hova jutottak, mire vezettek az eltérő stratégiák, hiszen az eredmények tanulságul szolgálhatnak minden további célpont számára.
*
A CEU – bár azok egyik napról a másikra megváltoztak – nem az új játékszabályokat felrúgva, hanem azok szerint játszott tovább a túlélésért. Az egyetem sokáig megegyezésre törekedett. Hónapokon keresztül arról szóltak a hírek, hogy Michael Ignatieff több-kevesebb sikerrel megpróbált bejutni a kormányzat oktatási vezetőihez. Amikor nyilvánosságra került a kormány szándéka, az egyetem belső fórumán azzal igyekezett megnyugtatni mindenkit, hogy az egyetem és a kormány kapcsolata „teljesen pozitív”, az intézmény nincs veszélyben. A rektor arról beszélt, hogy „az egyetemi szabadság fontos, de bölcsen kell használni”. Ugyanezen a héten az egyetemen lemondtak egy Fideszt bíráló előadást és a Momentum Mozgalom sem tarthatta meg fórumát.
Miután a tekintélyt parancsoló hazai és nemzetközi tiltakozás ellenére elfogadták a valójában az intézmény elüldözésére szolgáló törvényt, az egyetem mindent megtett, hogy ennek a törvénynek megfeleljen. Megállapodott a New York állambeli Bard College-dzsal, hogy annak kampuszán a CEU-nak legyen székhelye és képzése is. A magyar kormányzat számára New York állam oktatási hivatala megfelelően igazolta, hogy a CEU ott is folytat oktatási tevékenységet. Bár a CEU mindent megtett, amit a rá szabott magyar törvények a számára előírtak, a magyar hatóságok nem tették meg azt, amit nekik kellett volna: nem írták alá New York állammal a CEU hosszú távú elismerését és működését biztosító megállapodást. Mivel a törvény értelmében a CEU nem vehetett fel új diákokat 2019. január 1-jétől, bejelentette, hogy 2019 szeptemberétől minden amerikai akkreditációjú programját Bécsben indítja el. Ez meg is történt. A kormány győzött, a rektor szerint az egyetemet „kiszorították”.
*
A kormánykritikus civil szervezetek más stratégiát követtek. Az ellehetetlenítésükre hivatott törvények tervezeteinek részleteiről semmilyen egyeztetésre nem voltak hajlandók, világossá tették, hogy azokat teljes egészükben elvetendőnek tartják. Így jártak el a 2017-es civilellenes és a 2018-as „Stop Soros törvényekkel”, valamint a bevándorlási különadóról szóló törvénnyel is. Nem kerestek megegyezést, az elfogadott törvényekkel pedig nyíltan szembehelyezkedtek. A 2017-es civilellenes törvény megszavazásának napján a leghangosabb civil szervezetek közzétették, hogy nem fogják betartani a szerintük jogellenes szabályokat, nem regisztráltatják magukat külföldi ügynökként. Az egy évvel későbbi Stop Soros törvénycsomagot, bár a kormányzati kommunikáció szerint kifejezetten a menekülteket segítő szervezetek ellen hozták, egyetlen szervezet sem tekintette magára nézve kötelezőnek. A bevándorlási különadó alanyaként célponttá vált szervezet egyike sem regisztrált, ilyen címen senki egy fillért nem fizetett.
A civil szervezetek a megegyezés helyett nyílt konfliktust vállaltak a nyilvánvaló túlerőben lévő állammal. A kormánnyal, politikusaival és a propagandamédiájával szemben számtalan pert indítottak, bejelentették, hogy a támadások semlegesítésére minden jogérvényesítési lehetőséget kihasználnak. Támogatókat gyűjtöttek maguk köré a magyar nyilvánosságban, sokat beszéltek és írtak arról, hogy mi mindennel járulnak hozzá a Magyarországon élők helyzetének javításához. Azzal pedig, hogy vállalták a konfliktusokat, megemelték azok politikai árát a kormányzat oldalán. Azt is mondták, hogy állnak elébe a jogsértő törvények nem teljesítése miatti eljárásoknak. De ilyen eljárásokat a kormányzat nem indított, annak ellenére, hogy erre minden technikai feltétel fennállt. A konfliktust vállaló civil szervezetek ma is Magyarországon működnek – és azt is megkockáztatom, hogy jobban szervezettek, professzionálisabbak, összességében jobb állapotban vannak, mint a támadások előtt.
Természetesen mások voltak az egyetem lehetőségei és más a civileké. Ez nem bátorság vagy gyávaság kérdése. Az egyetem számára például húsbavágó a diplomájának állami elismerése, és az, hogy döntései sok ember – oktatók és hallgatók – biztonságát érinthetik. Ehelyütt nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy morálisan melyik stratégia elfogadhatóbb a másiknál. Nem szükséges ítélkezni abban a kérdésben, hogy ki járt el helyesebben. A kormány által kipécézett jelenlegi és a jövőbeli célpontok számára nem is az a legfontosabb ebben a két történetben, hogy mit helyes tenni, hanem az, hogy mire vezetnek ezek az eltérő stratégiák. Ez az esetek tanulsága. Mit kell tennünk, ha nem akarjuk, hogy eltakarítsanak minket az útból? Elfogadjuk-e az egyoldalúan megváltoztatott és állandóan változó játékszabályokat, vagy megsértsük azokat, és szembehelyezkedve velük felborítsuk az asztalt?
Az egyik érintett civil szervezet, a TASZ egyik vezetője voltam akkor is, amikor ezt el kellett döntenünk. De ahogy a CEU sem tudhatta, hogy hogyan lehet nagyobb valószínűséggel túlélni, mi sem tudtuk, hogy melyik út lesz eredményesebb. Csak abban voltunk biztosak, hogy mi a célunk: az, hogy a TASZ maradjon, és a kormány szándéka a megsemmisítésünkre sikertelen legyen. Vajon a konfliktuskerülő vagy a konfliktusos úton több az esélyünk? A döntés előtt sok tekintélyes értelmiségi tanácsát kértük, de ők is csak abban tudtak eligazítani bennünket, hogy morálisan mi volna a helyes – a stratégia eredményességében a tanácsadók sem bíztak. Az egyik közülük azt mondta: fogadjuk el, hogy így vagy úgy, de egészen biztosan bedarál minket ez a hatalom. Nincs esélyünk – de legalább állva haljunk meg! Mutassuk meg, hogy nem adjuk olyan könnyen a bőrünket!
Erőt mutattunk, állva maradtunk – és még csak meg sem haltunk. Az azóta eltelt éveinket kifejezetten eredményesnek tartjuk, sok régi tervünk megvalósításába fogtunk bele, sok nagy hatású ügyet vittünk sikerre, sok emberen segítettünk. Üzeneteink több emberhez jutnak el, mint valaha. Nem állítom, hogy nem lehetne könnyebb is az életünk, de közben meg tudtuk őrizni önmagunkat, egy parányit sem kellett feladnunk az elképzeléseinkből. Utólag levonhatjuk a következtetést: érdemes erőt felmutatni ezzel a hatalommal szemben, szembehelyezkedni az igazságtalanul ránk erőltetett új játékszabályokkal. A tapasztalatok szerint ez a magatartás ezzel a kormányzattal szemben igenis eredményes lehet.
Nem lehetünk biztosak abban, hogy ha a CEU is inkább ezt az utat választja, veszteségek nélkül kerül ki a konfliktusból. De a történtek ismeretében az bizonyos, hogy ha az egyetem politikailag kockázatosabbá tette volna a kormány dolgát, megcsillantva annak a lehetőségét, hogy a kormánynak is lehetnek komoly veszteségei, ha kitart eredeti célja mellett, az valamilyen mértékben a kormányt is visszakozásra késztette volna. Ez a kormányzat akkor megy el a végsőkig, ha nem ütközik akadályokba. Nem érdemes együttműködni azzal, aki ki akar bennünket csinálni, hiszen ezzel ahelyett, hogy akadályokat emelnénk elé, inkább szívességet teszünk neki azok elhárításával. És ha végül erőt mutatva bukunk el, akkor sem annyira megalázó a vereség.
*
Jogvédő szervezet vagyunk, számunkra az erő mutatása a jogérvényesítést jelenti. Ennek a tapasztalatai viszont mindenki más számára is hasznosak lehetnek. A hatalom sokszor próbál új, jogellenes törvényekkel vagy törvények jogellenes alkalmazásával ellehetetleníteni valakit. A jog azonban nemcsak a hatalom eszköze, hanem az az eszköz is, sőt, elsősorban az, amellyel a hatalmi visszaélések visszaszoríthatók. Ahhoz viszont, hogy a jognak érvényt lehessen szerezni, konfliktusokat kell vállalni. Ha csak kicsit is megfelelünk a maga alkotta törvényeivel visszaélő hatalomnak, akkor nem tudjuk e törvényekkel szemben a morálisan is igazolt jogainkat érvényesíteni. Ezért lehet eredményes a konfliktusos út választása – és ezt a lehetőséget kár elszalasztani.
Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért nem indultak eljárások a civil szervezetek ellen, amikor azok nem tartották be az ellenük hozott szabályokat. Nincs ügyészségi vizsgálat, nem indultak büntetőeljárások, és az adóhatóság sem marasztalt el senkit e törvényeket alkalmazva. A tapasztalatok birtokában most már válaszolhatom azt, hogy azért, mert a civil szervezetek a nyílt konfliktus vállalásával, a jogaik érvényesítésére szolgáló eljárások megindításával és a hazai támogatói bázisuk kibővítésével erőt mutattak, és ezzel megemelték a hatalmi visszaélés árát. Sok támogató kifejezetten a konfliktus miatt állt mellénk. A hatalomnak pedig nem érte meg eljárásokat indítani egy olyan törvényt alkalmazva, amelyről reményeink szerint nemsokára a bíróság is kimondja, hogy jogsértő.
Értelmetlen volna, ha mindez csupán a jogvédő szervezetek fennmaradását szolgálná. Ennek a stratégiának az ad értelmet, ha mind többen helyezkednek szembe az önkénnyel, bízva abban, hogy a morálisan igazolt jogaik érvényesítése megvédi őket a magát jogszerűnek hazudó hatalmi visszaéléssel szemben. A jogvédőnek az a hivatása, hogy a kreatív eszközökkel érvényre juttassa a konfliktusokat vállaló polgárok jogait. E konfliktus kimenetele sosem lehet egészen biztos. Az viszont bizonyos, hogy aki feladja jogainak érvényesítését, az csak védtelenebb, kiszolgáltatottabb lesz ettől.
A szerző jogász, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szakmai igazgatója.
