Az aktivisták egy része elképedve hallgatta a keleti végek egyik szocialista képviselőjelöltjét, amikor csöndesen megemlítette nekik, hogy kétmillió forintot ajándékozott a katolikus egyháznak. Nem kellett persze indokolni, értette mindenki: semlegesíteni akarta a kampányban a papokat. A semlegesítés azonban szerényre sikerült. Ettől függetlenül a nagylelkű adományozót a második fordulóban szép fölénnyel választották képviselővé.
Az eset két momentumot jelez: részben a szocialisták illúzióit a papsággal kapcsolatban, részben pedig a papság társadalmi hatásának korlátait. Mindkettőnek komoly szerepe van/ lesz/lehet a Vatikánnal kötött konkordátum átértékelésében. Márpedig azt a konkordátumot egy demokratikus országban mindenképpen felül kell vizsgálni, csupán az a kérdés, mely részleteit és milyen tartalommal. Igazából több kell annál. Nem a szerződés egyes passzusai a mérvadóak, hanem végre tisztázni kellene, milyen legyen a modern állam kapcsolata az egyházakkal. Eddig csak sodródtunk, elvi alapok nélkül, olykor súrolva az alkotmány és a szekularizáció határait.
A kapcsolatok egyik vonulata anyagi jellegű, a másik pedig olyan, mintha az ország azt jelezné, hogy a klerikusok a hatalom részei. Nem azok. Ennek folytán a püspököknek semmi keresnivalójuk az állami ünnepek kormányzati tisztségviselői között, viszont ez fordítva is igaz: az ország elöljáróinak magánszemélyként sem ajánlott az egyházi ünnepeket fényezni. Ma ez nem így van. A helyzet nemcsak a húsz százalékra tehető (és a templomba járók arányát jóval meghaladó) ateistáknak nem tetszik, hanem a vallásukat sajátos módon gyakorlóknak sem, vagyis azoknak, akiket a papok "leszoktattak" a templomok látogatásáról. Az elhatárolódás számos változást igényelne, legvégül a királyi tévé vallási műsorainak felszámolásával.
Nehezebb ügy az anyagiak kérdése. A hitélet támogatásának idei harmincmilliárdos összege kemény érvágás a költségvetésen, és semmivel sem lehet megindokolni. Azzal sem, hogy a birtokok államosítása előtt az egyházak a birtokaik jövedelméből tartották fenn magukat. Szakértők állítják: a nagybirtokokkal rendelkező római katolikus egyház földjein szinte azok értékéig jelzálog volt bejegyezve. Persze e földeket az egyház nem vásárolta, hanem adományként kapta, úgyhogy inkább csak társadalmi visszavétel történt. Cserébe 1950-ben létrejött egy megállapodás arról, hogy húsz éven át a papok állami fizetést fognak kapni. Kaptak. Mondjuk Mercedes gépkocsikat nem lehetett belőle venni (melyikből lehetett?), de megéltek. A lejáratkor újabb húsz évre meghosszabbították az állami fizetések folyósítását, és ez egészen a rendszerváltásig tartott. Úgy tűnik, negyven év alatt kellő jóvátételhez jutottak. Kíváncsi volnék, vajon a birtokaik jövedelme ma hány pap fizetésére lenne elég? Gyanítom, sokéra nem.
A hitoktatás támogatására nyújtott három-milliárd sem fogadható el. Egyáltalán: mit keres állami vagy önkormányzati iskolákban a hitoktatás? Tudok nyíregyházi középiskoláról, ahol egyszerűen nem iktatták órarendbe. Ez lenne a természetes. Az egyházak oldják meg a saját épületeikben a hitük tanítását, saját világítással, fűtéssel, padokkal és asztalokkal. Ha nincs rá elég pénzük, akkor szedjenek tandíjat. Az oktatás fedezetét a szülőknek kell fizetniük, mert jelenleg a reevangelizáció költségeit az állam állja, s az állam mi vagyunk. Mindahányan.
Az oktatás támogatása a legvitatottabb a klerikusok részéről. Igazából semmi sem elég a számukra, noha az egyházi tanintézmények gálánsan ellátottak, s az önkormányzatiak csak irigykedni tudnak, miként az állami egyetemek is. Némi cinizmus kellett hozzá, hogy decemberben a Szalay utcába parancsolják az ország távoli vidékeiről is a diákokat: követeljenek többletapanázst a minisztériumtól. Az esetleges hiányokat mindegyik fölszámolhatta volna, különösen a katolikus egyház: e dotációkon kívül például 2003-ban 22 milliárd bevétele volt. Ebből azonban közfeladatra csak igen kevés jutott. Nem is kellett. Az oktatás állami támogatásából megmaradt kétmilliárd, úgyhogy nem szűkösködött. (Az adatokat Wildmann János, az Egyházfórum című lap főszerkesztője közölte az ÉS december 9-i számában. A szerző most tagja a vatikáni konkordátum értékelésére alakult bizottságnak.)
Ha az egyházak társadalmi súlya valóban akkora, amekkorának elhitetni próbálják, akkor nekik igazából nincs szükségük az oktatás állami támogatására, mert megteszik azt a híveik, amikor a gyerekeiket egyházi intézményekbe íratják. Ugyanez érvényes a gyógyító intézeteikre. Vannak országok - például az Egyesült Államok vagy Franciaország -, ahol sem tanításért, sem gyógyításért nem kapnak költségvetési juttatást az egyházak. De még templomok renoválásához vagy építéséhez sem. Nálunk megyényi térségekben felújították a templomokat, nem fukarkodva a keresztek aranyozásával sem. Futotta rá az adózók meg az Európai Unió pénze. Más célok helyett.
Fölsisteregnek a viták a papság adózása miatt is. A klerikusok szerint az egyházak leróják a papok fizetése után a személyi jövedelemadót és a járulékokat is. Ez bizonyára igaz. Apró gond, hogy a fizetés a papok jövedelmének csak egy része, és olykor a stólapénz többre rúg. Mi az a stólapénz? Az egyházi szolgáltatásokért beszedett díjak, a temetésekért, az esketésekért, keresztelésekért, ház-, barka-, kalács- és zászlószentelésekért, miegyébért. Ezek nem garasos ügyek. Ráadásul sok helyen csak a többnyire évtizedek óta elmaradt egyházadó lerovása után hajlandó tárgyalni a pap a kért közreműködésről.
Nos, a stólapénz ma adómentes hazánkban. Kicsi, ám felcsillanó emlék a középkorból. Nemesi előjog. Velünk élő múlt. Mi indokolja ezt? Az égadta világon semmi. Nyelvöltés a társadalomra. Mindezek tetejébe semmiféle ellenőrzés (mondjuk: adóhatósági) nem fenyegeti a papságot. Igaz is: mit ellenőriznének? A stólapénznek nincs nyoma, miként a perselypénznek sincs, se nyugta, se számla - a számviteli rend dicsőségére. Az egyházak gazdálkodása titok, kizárólag rájuk tartozik. Állítólag. A mi gyakorlatunk szerint. Ám a helyzet csak akkor tartható fenn (amúgy például a többi, adóköteles, de az egyházak által nem fizetett közteherrel), ha tudomásul vesszük Magyarország banánköztársaság voltát. Vagy elvárjuk, hogy az egyházak adózzanak úgy, mint minden más társaság, és tagjaik/alkalmazottaik mint minden más állampolgár, vagy tudomásul vesszük, hogy államilag elfogadjuk az adócsalást.
Fal kell az állam és az egyházak közé - mondta nemrég Bulányi György páter. Így igaz. E viszonyban ahány téma, annyi gond. De nem könnyű a változtatás. Horn Gyula kormányfő katasztrofális tévedése és hibája volt az egyezmény aláírása a Vatikánnal. Róma alávetettséget akar, ezért törekszik hasonló konkordátumokra az államokkal vagy épp az Európai Unióval. Pillanatnyilag az alávetettségünk tény, csak nem tudunk mit kezdeni a helyzettel.
Kérdés, mennyi az esély a konkordátum felülvizsgálatára, amit az SZDSZ-es Fodor Gábor és Gusztos Péter javasol. Indítványuk puszta ábrándozás. A szerződések akkor módosíthatók, ha a változtatásban mindkét fél egyetért. Van esély erre? Szerintem szemernyi sincs. Róma még sosem hagyta elveszni a zsákmányát. A zsákmány pedig most a magyar kormány gúzsbakötöttsége. Viszont a nemzetközi szerződéseket egyoldalúan is fel lehet mondani (pár ezerrel megtették a történelem folyamán). Ez az egyetlen kiút, hogy a gúzst szétfeszítsük, s az ország szuverenitását visszanyerjük.
A szerző közíró.
