A legutolsó közvélemény-kutatások egyöntetűen a Fidesz jelentős előretörését mutatják, mi több, a Szonda-Ipsos szerint Budapesten is hátrányba került a koalíció.
A két országgyűlési választás közötti felmérésekből a valódi támogatottságra csak áttételesen következtethetünk; a népek pillanatnyi hangulatára viszont annál inkább. Az említett Szonda-adatfelvétel időintervallumába ráadásul beleesett a konvergenciaprogram körüli miniszterelnöki titokzatoskodás, továbbá az augusztus 20-i tragédiát követő kormányzati, khm, kapkodás. Amit a koalíció elronthatott e témák kezelésében, el is rontotta. (A tűzijáték botrányos utóéletét - a felelősség zsigeri hárítását, a maszatolást - figyelve két évtizeddel korábban éreztük magunkat.) A kormánypárti választók dühösek és/vagy csalódottak, ami a mérésekből nagyon világosan átjön.
Noha komoly lehetőség előtt áll, a Fidesz semmit nem tett ezért támogatottságért; az elsősorban a koalíció bénázásának a folyománya. A megszorítások, az azokat megelőző és kísérő kormányzati elhallgatások és őszintétlenségek nem várt lehetőséget kínálnak, hogy a Fidesz alternatívát kínáló erőként léphessen föl, tartósan megszerezve így sokak szimpátiáját. Az eddigi teljesítmény azonban nem erre utal; folytatják a megszokott durcáskodó-sérelmi politikát. Például a végre-valahára nyilvánossá vált konvergenciaprogramról csak mint lózunggyűjteményről beszélni, vagy azt állítani, hogy Brüsszel nem fogja elfogadni azt, rövidlátó politizálásra vall. (Külön kiemelendő Varga Mihály expénzügyér HV-beli interjúja, ahol a Medgyessy-féle 2002-es pénzosztogatást bírálja igen szigorúan. Egy baj van csak: a Fidesz megszavazta annó a népboldogítást, sőt Orbán Viktor maga szólította föl pártját, hogy támogassa mindazt, ami "jó az embereknek". Varga elkésett négy évet a kérlelhetetlenséggel.) A Fidesz továbbra sem ad választ arra, hogyan képzelné a gazdasági válságból kivezető utat.
Pedig a választók hergelése tartós sikert eddig senkinek nem eredményezett. A jelenlegi negatív mutatók dacára e tapasztalatra építhetnének a kormánypártok is. Azzal együtt is, hogy az MSZP nem tanult Lendvai Ildikó 2002-es hálószaggató öngóljából ("Lassan mondom, hogy Orbán Viktor is értse, nem lesz gázáremelés."). Inkább bevágta a dugót magának 2006-ban is (például azzal, hogy adócsökkentésről szónokolt); s vigasztalhatja ugyan magát, hogy a Fidesz nagyobbakat hazudott, meg hogy ő voltaképpen nem is lódított, hanem csak az igazság egyik felét mondta el (ez utóbbi önmagában is kamu); de ez szimpla önámítás. Egyetlen lehetőség maradt, hogy egyáltalán esélyük legyen valaha is a feltápászkodásra: ha felhagynak a "gyerünk magyarok, húzzunk bele" típusú kampányszlogenekkel, és rászánják magukat a múlt heti felszólamlásunkban (Felelőtlenek) erősen hiányolt egyenes beszédre. Annál is inkább, mert a megszorítások mindenkit érintenek; mindenkinek a pénzéből vesz el a kormány. A koalíciót senki nem fogja megszeretni; de talán sokan belátják, hogy minderre milyen okokból és milyen célból van szükség - és ha a polgárok határozottságot és következetességet érzékelnek, esetleg hajlandók lesznek megbocsátani a korábbi kábításért.
Egy időben az ellenzéki-kormánypárti csörték visszatérő fordulata volt hivatkozni a szlovák reformokra. Egykulcsos adó így, egészségügyi reform úgy stb. Csak éppen a legfontosabbról feledkezett meg mindkét fél. A létezett szocializmus végleges felszámolásakor különös körültekintéssel kell eljárni - éppen a számos érdeksérelem miatt. A piacbarát, eurókonform és reformista Dzurinda-kabinetnek egyetlen kormányzóképes ellenfele volt: a ficói reformellenes populizmus és a slotai xenofóbia. E kettő ijesztő elegye évekre karanténba zárhatja Szlovákiát (lásd alább).
Hogy Magyarországon ehhez hasonló megoldásnak még csak a lehetősége se merüljön föl, azért a Fidesznek és az MSZP-nek kell a legtöbbet tenni. A Fidesz eredendően nem populista és nem rasszista párt; de olyan párt, amelyik stratégiai-taktikai okoból különösebb aggodalom nélkül hajlamos a populizmusra és arra, hogy a szélsőjobbal hallgatólagos szövetséget kössön. 2002 óta ezen a pályán mozog; pedig nem csak azért kellene letérnie róla, mert ezen a vereségbe rohant (legyen az ő gondja), hanem mert a saját jövőbeni lehetőségeit szűkíti le végzetesen, amikor racionális alternatívát kínáló erő helyett a szükségképpen radikalizálódó érzelmi-indulati politizálás zászlóvivője marad. Ismételjük: a szocialistáknak sincs más választásuk, mint lehasadni az eddig folytatott látványpolitizálásról. Isten ments, hogy összeboruljanak és minkettő ugyanazt mondja. De kamuzás nélkül beszéljenek végre arról, hogy miként képzelik a kikászálódást abból a gödörből, ahová végső soron együtt juttatták a gazdaságot.
